Új Szó, 1992. február (45. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-13 / 37. szám, csütörtök

LAPOZGATO „A NACIONALIZMUS SÉRT ENGEM..." Soňa Kovačevičová asszony a múlt év decemberében ünnepelte 70. születésnapját. A neves szlovák etnográfussal, a Szlovák néprajzi atlasz szerzőjével ebből az alkalomból készült az a beszélgetés, amelynek néhány részletét közöljük. BŐS: IDŐZÍTETT BOMBA EGY KUTATÁSRÓL, AMELY A BETONLOBBY SZÁMÁRA NEM FELELT MEG Mi Bős problémáját nem oldjuk meg, adjunk szót a szakértőknek — állapították meg a környezetvédelmi parlamenti bizottság tagjai, amikor arról tárgyaltak, hogy ezzel a sok vitát kiváltó erőművel mi legyen. De a meghívott szakértők sem tudtak megegyezni abban, hogy az ún. ideiglenes C változat, amelyet a szlovák kormány javasol, ökológiai szempontból megváltást, vagy éppen fordítva, katasztrófát jelent majd. Azok közt volt, akik a Szövetségi Gyűlés talaján figyelmeztettek a jelentős, s ugyanakkor lebecsült és elhallgatott veszélyekre dr. Darina Liptáková, a pozsonyi Vízgazdálkodási Kutatóintézet dolgozója. — Szlovákia, hasonlóképpen mint a Ruhr-vidék vagy az Alpok környéke, multikulturális ország, multietnikai lakossággal. Erről van ma szó. Lehet, hogy ezt tőlem sokan rossznéven veszik, de Szlovákia mindig háromnyelvű ország volt. Nem tudom elképzelni a szlovák felvilágosodást és a romantikát Lőcse, Késmárk és Selmecbánya nélkül. Hiszen ezek német városok voltak, és Pozsony szintén. S a németek olyan nagyvonalúak voltak, hogy engedték a szlovák diákoknak, hogy újságokat adjanak ki, hogy egyesületeket alakítsanak. Ezt nem tudatosítjuk. S nem tudatosítjuk azt sem, hogy minden mesterembernek illett tudnia ezt a nyelvet. S nem tudatosítjuk, hogy a mi romantikánkat nem képzelhetjük el a magyar romantika nélkül. Hviezdoslav első verseit magyarul írta. Egyedül Chmel, a mai nagykövet tudja, hogy a magyar és a szlovák kultúra, ez állandó kapcsolat. Hiszen öregapáink szóban és írásban perfektül tudtak németül (...) és magyarul. Úgyhogy az országgyűlésen nem papírról olvastak: Paulíny a szlovák nemzetet perfekt, tiszta magyarsággal védelmezte az országgyűlésen. S hol jelent meg a Černokňažník és a nagy szlovák újság, a Peštbudínske vedomosti? Budapesten, és Paujíny-Tóth adta ki mint képviselő. Úgyhogy mindez beletartozik a mi kultúránkba. Nekünk nincs mit szégyenkeznünk. Mi mindig háromnyelvűek voltunk azzal, hogy választhattunk, mivé leszünk. Lelkiismeretünk szerint. S csodálatos volt, hogy elődeinknek volt erejük jelentkezni a szlovák nemzethez, ha tudták is, hogy ezért rosszabb lesz a sorsuk. S a nemzetért nemcsak kiáltoztak, de múzeumokat alapítottak, anyagot gyűjtöttek, színdarabot játszottak, szlovák könyveket vásároltak, folyóiratokat rendeltek. Mert csak a beszédből nem jön létre a kultúra, a nemzeti sem. Ezt kell tudatosítanunk, s eszerint kellene irányítanunk minden iskolai és tudásbeli törekvéseinket. — Szlovákságomat, ehhez a nemzethez való tartozásomat én is hasonlóan érzem át. S ezért ma nem tudok kiegyezni azzal az anakronisztikusán felfogott nemzetieskedéssel, amely éppen ezt a multikultúráltságot nem veszi figyelembe. Ön hogy viszonyul a mai úgynevezett nemzeti emancipációs hullámhoz, amely túl szűknek tűnik? — Munkatársaimmal együtt lehetőségem volt megfigyelni a kultúra létrejöttét a munkás-, a paraszt- és az iparos környezetben. A dél-szlovákiai földművelő nem lehetett megrögzött szlovák s a másik megrögzött magyar. Hiszen ők együtt szántottak, együtt jártak a kocsmába, ha családi és vallási életük sajátos is volt. Figyelembe kell venni a természetes emberi momentumokat. S ezért úgy látom, hogy az nem anakronizmus, ami ma történik, hogy ez sokkal rosszabb, ez tudatlanság, saját kulturális fejlődésünknek a nem ismerése. Ezen a nemzeten átgázoltak a törökök, itt ültek százötven évig, átmentek itt a tatárok, itt voltak a németek, mindennapos kapcsolatban voltunk a magyarokkal, voltak itt zsidók és horvátok is, s ebből mindig keletkezett valami. De nem kiabálással, hogy most szlovákok vagyunk és azok is leszünk. Mindaz, ami itt létrejött, sokszor nagyon nehéz és szegényes körülmények között, óriási erőt jelent, az ide beáramló nemzetközi áramlatok beolvasztásának képességét. Ez egy csodálatos erő, s erre büszkének kellene lennünk. — Hogyan értelmezi ebben az összefüggésben az önrendelkezésre való törekvést? — Az én családom itt oszcillál öntudatára ébredve Közép-Európában már háromszáz éve, jómagam is hetven éve, s nem mondhatnám, hogy tüntetőleg támogatnám a szlovák önrendelkezést. Amit tehetek, az az, hogy kimondom: a mi fiatal nemzedékünk keveset tud Morvaországról, Csehországról, Magyarországról és Lengyelországról nem tud semmit, de fordítva is — a csehek, a morvák, a magyarok és a lengyelek keveset tudnak rólunk. S mindebből keletkezik, gondolom az a paradox törekvés, hogy most „önrendelkezőek" leszünk. Ez a tudatlanságból fakad. Ha nem hiányoznának egyeseknek a megfelelő ismeretek, a megfelelő tudás, mindenki az lenne, aminek magát belsőleg érzi. Ha valakinek nincs meg ez az érzése, akkor kiáltozik, hangoskodik. — Ön egyike azoknak, akiknek erkölcsi joguk van ezt kimondani. A

z ön gyökerei mélyen a szlovák kultúrába, a szlovák nemzetbe ágaznak. Mondhatna valami közelebbit a nagyszüleiről, a szüleiről? — A családunk négy ágból származik. Egyik ága a legősibb magyar nemességig nyúlik vissza a tizenharmadik századba, ezek az ország határainak a védői voltak, az Anjouktól kapták a kutyabőrt. (...) Ma is megvannak nagyapám szótárai, háromnyelvűek: szlovák-magyar-német. Máig is használom őket. — A szabadsággal együtt a felszínre kerültek olyan megnyilvánulások is, amelyek nagyon primitív és sötét módon sértegetik a más nemzetiségeket, s mértéktelenül kiemelik a saját nemzetüket. Mivel magyarázza ezt? — Azzal, hogy van itt valamilyen bomlasztó erő, amely állandó nyugtalanságot szeretne szítani. (...) Ami a nacionalizmust illeti - sért engem. Számomra ez valami teljesen idegen. Bárki ebből az országból, aki erkölcsös, becsületes, az ember. S nem kell, hogy erről igazolványa vagy védjegye legyen, sem jelvénye elöl is meg hátul is. Korábban is ez volt, s ma is ez a véleményem. Stefánikot sem viseltem a főkötőmön. Lehet, hogy terhelt vagyok azzal a meggyőződéssel, hogy az ember a lelkiismeretét ne viselje a kabátja hajtókáján, ne hőzöngjön róla az utcán, hanem a lelkiismerete szerint viselkedjen. — Bárcsak az ilyen „terheltség" átszállna a következő nemzedékekre is. SOŇA ČECHOVÁ Kultúrny život, 1992. január 3. — Ján Čarnogurský szlovák miniszterelnök a parlamentben kijelentette, hogy a képviselők elé tárhat százszámra olyan tudományos munkákat, amelyek Bős felépítésének azt a változatát támogatják, amely még egy gát felépítésével számol hazánk területén. E tudományos munkák szerzői tehát tévednek? — A múltban, ahányszor Bős szóba került, mindig felkérték véleményezésre az ún. ökológiai szakértőket. De ezek elsősorban az erőmű tervezői és felépítésének támogatói voltak. Intézetünk munkásságának legutóbbi eredményei komoly ökológiai veszélyekre hívják fel a figyelmet. Egy nagyobb kérdéskomplexumról van szó, amely a Csallóköz vízkészletének minőségével függ össze. E problémák közül néhányat eddig csak felületesen vettek figyelembe. A talajvíz környezete fizikális-vegyi feltételeinek megváltoztatásakor ugyanis fennáll az a veszély, hogy az eddig még mindig jó minőségű vízkészletekbe toxikus anyagok szabadulhatnának fel. — Úgy véli, hogy Bősnek az ideiglenes változat szerinti felépítésével sor kerülhetne ilyen jellegű változásokra? — Erről meg vagyok győződve. Kézzelfoghatóan bizonyították ezt a tavalyi árhullám idején végzett méréseink, amelyek részben szimulálták a meder feltöltését. Az árhullám után jelentőse^, megváltoztak a fizikális-vegyi feltételek s velük együtt a víz minősége is. Magas koncentrációjú karcinogén és mutagén anyagokat találtunk benne. Laikusan megfogalmazva: a fokozott hidrológiai nyomás következtében sor került nagy mennyiségű szerves anyag kimosására. Azok az értékek, amelyeket az ivóvíz esetében a norma engedélyez, csak 43 nap múlva álltak vissza. Ezek a toxikus anyagok minimális mértékben is kumulálódnak az emberi szervezetben, s csak idő kérdése, mikor lesz tapasztalható káros hatásuk az egészségre. Ebben az értelemben tehát a tervezett vízi erőmű időzített bomba lenne. — Mivel magyarázza, hogy az önök érveit nem veszik figyelembe? — A mi intézetünk a szlovák vízgazdálkodási minisztérium alárendeltje. A minisztérium megrendelésére dolgoztuk fel a Bőssel összefüggő problémák komplexumát. Az eredménnyel viszont a minisztérium nem volt elégedett. Ok azt pirosnak szerették volna látni, mi pedig feketét nyújtottunk át nekik. Éjjel-nappal dolgoztunk rajta, sok pénzbe került, s végül munkánk eredményeit sehol sem tették közzé. — Úgy véli, hogy intézetük munkáját „ad acta" helyezték? — Igen. Csak azt használják fel, ami nekik megfelel. Amikor a parlamentben voltam, s kormányunk elnökét figyeltem, azt hiszem, hogy ezekről a dolgokról valóban nem tudott. Hiszem, hogy most megállapítja, mi a valóság, hogy mi a véleménye azoknak, akik a problémát kutatják. Csak most, a parlamenti tanácskozás alkalmával sikerült végre ezt a problémát feltárni, s mindenkinek tudtára adni, a szlovák kormánynak és a kormány elnökének is, hogy a helyzet „elrajzolt". — Abból, amit ön mond, úgy tűnhet, hogy csak önnek van igaza. Valóban mindenki más téved? — Az én véleményemhez hasonló nézeteket vallanak sokan mások is. De félnek. Számukra ez létkérdés. — Tény, hogy az önök intézetének az igazgatóját a múlt év őszén felmentették tisztségéből. Ön nem fél? — Természetesen én is félek. Holnap könnyen az utcán találhatom magam. De azt akarom, hogy az emberek megtudják az igazat. Bős ma politikai probléma, a szakembert viszont nem szabad, hogy befolyásolja, milyen éppen az uralkodó politikai légkör. A parlamentben arról beszéltem, hogy a kormány Bősről helytelen információk alapján döntött, s hogy ennek a következményeit majd mindnyájan viseljük. Elveszítjük a jó minőségű ivóvizet. Ez volt az első lehetőségem, hogy minderre figyelmeztethessek. Lehet, hogy egyben az utolsó is. JAN JELÍNEK Mladá Fronta Dnes, 1992. febr. 3. 1992. FEBRUÁR 13. A „SZLOVÁK KISEBBSÉG" ASSZIMILÁCIÓJA A Literárny týždenník idei 3. számában „Dél-Szlovákia: ismeretlen vidék" címmel Ján Podoíák a térségben együtt élő magyarok és szlovákok közös múltjával és jelenlegi problémáival foglalkozik. Az egészoldalas cikk enyhén szólva vitatható megállapításaira lapunk február 4-i számában Janics Kálmán reagált. Ján Podolák cikkének alábbi részletét a Národná obroda közölte. A történelmi események hátterében könnyebben megértjük az olyan bonyolult jelenséget is, mint a szlovákok differenciált viszonyulása a vizsgált területen a „szlovák kisebbség" asszimilációjához. Ebben az összefüggésben figyelemre méltó, hogy a nyelvi és fokozatosan az etnikai identitásuk esetleges elvesztésével legelőbb azok a szlovákok békülnek meg, akik ennek a területnek az őslakosai közé tartoznak (tehát nem tartoznak a bevándorlók közé, akár az első, akár a második világháború utáni időszakból). Ez a megállapítás azonban csak azokra a községekre vonatkozik, amelyekben eredetileg a szlovákok együtt élnek (vagy éltek) a magyarokkal. Ide tartozik például Bajcs, Imely, Ógyalla, Bagota (amelyek a 18. század végén szlovákok voltak), Naszvad és Bátorkeszi (amelyekben a szlovákok jelentős kisebbséget alkottak). Ezekben a községekben a szlovákok etnikai asszimilálódása a magyarokhoz a legnagyobb arányú. Valamivel öntudatosabbak nak mutatkoznak a külföldi szlovák áttelepültek, akik a második világháború után költöztek ide. Az ő esetükben is meg kell azonban különböztetni a magyarországi áttelepülteket, akik a magyar nyelv ismeretével érkeztek ide, s minden probléma nélkül kommunikálhatták a magyar lakossággal, s a jugoszláviai vagy a romániai áttelepülteket, akik a magyar nyelv ismerete nélkül tovább ellenálltak a magyar nyelvi környezet hatásának. De a magyarországi áttelepültek között is különbség van a katolikusok és a magyar katolikus környezetben élő evangélikusok között. A katolikusok az egyház hatására inkább közelednek a magyarokhoz mint az evangélikusok, akik egyházi szempontból függetlenek. Végül az etnikai identitás legmagasabb fokát a szlovák mezőgazdasági kolonisták őrizték meg, akik az 1. és a 2. világháború után telepedtek le a járásban. Ez a megállapítás azonban csak azokra a szlovákokra vonatkozik, akik önálló községekben (Srobárová, Mudroňovo, Lipové) vagy legalább olyan településeken élnek, amelyek egyes községek izolált részeit képezik (például Holanovo, Zelený Háj, Nová Trstená és Pavlov Dvor Ógyalla katasztrális területén). Národná obroda, 1992. január 20. A Literárni noviny karikatúrája TOLMÁCS NÉLKÜL IS? Göncz Árpád magyar köztársasági elnök annak idején (a Slovenský denník és az Új Szó számára adott nyilatkozatában) azt mondta, hogy mindkét oldalon (a Szlovák Köztársaságban és Magyarországon) szükség van a nemzeti kisebbségek pozitív diszkriminációjára. A mi állami vezetőinknek erről a kérdésről más a véleménye — a Szlovák Köztársaság magyar nemzetiségű állampolgárainak az iskolaügy s általában az anyanyelvi kultúra fejlesztése terén olyan feltételeik vannak, amelyeket tőlük a nyugat-európai nemzeti kisebbségek is irigyelhetnének. Hát akkor mi az oka a szlovákiai magyarság politikai reprezentánsai nyugtalanságának, amely legutóbb 1992. 1. 24-én nyilvánult meg a Szövetségi Gyűlés ülésén, s amely a hazai és a külföldi magyar körök révén a nemzeti fórumokra is eljut? A szlovák-magyar kapcsolatok ütközőpontja nyilván nem a szlovák „többség" vagy „kisebbség" toleranciájának a hiánya. Ha Szlovákia szívében (Donovalyban a „Kárpát" szállóban) a személyzet azzal rázza le a szlovák turistát, hogy „nem értem", nehezen állíthatná valaki, hogy az említett szálló egy nem toleráns országban áll (elképzelhető valami hasonló az USA-ban vagy Magyarországon?). A hiba inkább a szlovák-magyar kapcsolatok kiegyensúlyozatlanságában van. Míg a magyarok a saját érdekeiket nemzetközi szinten a saját államuk révén ültetik át, a szlovákok erről a lehetőségről egyelőre lemondanak. Hiányzik tehát az az ellensúlyozó erő, amely (a nemzetközi porondon is) kompenzálná a magyar radikalizmust s bizonyos egyensúlyi helyzetet alakíthatna ki. Ebbe a kiegyensúlyozatlan helyzetbe ráadásul káros hatással avatkoznak bele a cseh politikusok, akik átlépik illetékességük határait, beleavatkoznak a szlovák-magyar ügyekbe, s a magyar parlamenti pártok segítségével „féken tartják" a szlovákokat. De a prágai centralizmus időszaka Szlovákiában már a vége felé közeledik. Csak idő kérdése, hogy a magyar nemzetiség képviselői számára mikor lesz Pozsony közelebb, mint Prága. A szlovákok és a magyarok újkori történelmünkben először így majd zavartalanul fejleszthetik jószomszédi kapcsolataikat. MIROSLAV ŠVICKÝ Zmena, 1992/5. Az oldal anyagát összeállította: KULCSÁR TIBOR A Mladý svét karikatúrája