Új Szó, 1992. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-29 / 24. szám, szerda

1992. JANUÁR 29. SPORT PLUSZ 10 A VILÁGSZTÁR ÉS A SZEXBOMBA ízlés dolga. Szerintem egy kicsit gör­be az örra, nem igazán kifejezésteljes a tekintete és talán egy kicsit izmosabb is, mint kellene... Az viszont tény, hogy ő ma a világ egyik legjobb alpesi síelője. És Itália egyszerűen megvész érte. Fő­leg persze a hölgyek. Olaszországban a téllel együtt menet­rendszerűen megérkezett a Tomba-őrület is. Alberto — merthogy róla van szó — el is menekült, hogy az új évet szúk körben (újdonsült barátnőjével kettesben) tudja tölteni. A szurkolók hada viszont Gar­misch-Partenkirchenben is megtalálta. Nincs nap, hogy Tombának ne kellene legalább két tucat autogrammot adnia, hogy ne hívnák újságírók, ne számítaná­nak nyilatkozataira a tévétársaságok. Tómba négy évvel a calgaryi olimpia után is a legnagyobb sztár. Összesen huszon­három alkalommal nyert Világ Kupa-ver­senyt, ebből csak az idén négyet. A Ga­zetta dello Sport benne látja az olasz sport • jelenlegi legnagyobb alakját. „Futballban nem vagyunk többé elsők, a Ferrarinak sem megy mostanában olyan jól...", kom­mentálta Tómba teljesítményét a lap. „így hát minden rokonszenvünk Albertóé." Még akkor is, ha neki ez egy kicsit már terhes. Aki azelőtt a társaság köz­pontja volt, akiből csak úgy dőltek a vic­cek minden egyes összejövetelen, le­gyen az hivatalos fogadás, vagy a bará­tai által szervezett házibuli, ma sokkal csendesebb. Egyedül edz, Gustavo Thönin, a mesterén kívül ilyenkor nem tűr meg senkit a közelében. Amikor a ri­válisairól kérdezik, csak vállat von. „Nin­csenek. Ellenségeim pedig még annyira se, én mindenkivel jól kijövök itt a sícir­kuszban. Volt egy barátom, Rudi Nier­lich (autóbalesetben vesztette életét). Ma már elárulhatom, hogy folytak a könnyeim a sírjánál". Első idei verse­nyének pénzdíját egyébként felajánlotta a Nierlich család anyagi gondjainak eny­hítésére. Alberto Tómba, mint a legtöbb olasz kisgyerek, szigorú vallásos nevelésben ré­szesült. Rendszeresen járatták a temp­lomba, sőt, saját bevallása szerint van egy igazi szerzetes barátja ís. „Tudom, hogy rá mindig számíthatok, imádkozik értem, és levelekkel bátorít egy-egy verseny előtt. De egy alkalommal már a pápánál is vol­tam személyes kihallgatáson. Megdicsért az eredményeimért, és gyertyát gyújtott értem". Egyvalami azonban van Tómba éle­tében, ami a vallásosságot feledteti ve­le: a nők. Katarina Witt iránt érzett — és viszonzatlanul maradt — szerelméről annak idején az egész világ értesült. Ma már nem veri nagydobra az érzelmeit, de elfojtani sem tudja őket. Véleménye szerint — az olaszokat három dolog ér­dekli: az autók, a finom ételek és a szép nők. Esetleg egyszerre több is. Alberto például éveken keresztül élt együtt egy bizonyos Christina nevil hölggyel, aki egy bolognai luxusüzletben volt eladó. Ezen a nyáron azonban „egy kicsit" be­leszeretett Martina Colombariba, a mindössze tizenhat éves Miss Italiába. „Az én Miss-em Riccionéban él, és ami­óta ismerem, szinte minden hónapban elmegyek oda egy kis kondicionálásra", mesélte az újságíróknak, majd szomo­rúan hozzátette: „Csak az a baj, hogy a papája nagyon vigyáz rá." Ami egyébként az őrizetet illeti, Tombá­nak is szüksége van rá. Négy testőrrel a nyomában jár-kel a városban, akik még a randevúira is elkísérik. Mellesleg van elég dolguk a testőröknek, Alberto ugyanis szereti házon kívül tölteni az estéit. Legszí­vesebben barátaival ül valamelyik pizzeri­ában. Nem iszik mértéktelenül, de nem is él különösebben önmegtartóztató életet. „Nincs semmi kivetnivaló abban, ha oly­kor-olykor lecsúszik egy kis sör vagy egy kis pohárka vörösbor". Ami persze jócs­kán hozzájárul ahhoz, hogy Albertónak minden idény kezdetén meggyűljön a ba­ja a kilóival. „Borzasztó" — húzza el a szá­ját. „Mindenki csak a kilóimra kíváncsi. Va­ló igaz, egyszer feltornáztam már magam egy mázsa folé, de most stabilan tartom a kilencvenet. Tíztagú csoport állítja össze és ellenőrzi a diétámat. Nincs többé cso­koládé, nincsenek többé torták, sütemé­nyek... De a spagettimet senki a világon nem veheti el tőlem!" Talán ez az oka, hogy Tómba külföldön jóval gyorsabban és könnyebben fogyaszt. Legutóbb Ame­rikában kerek tíz kilót adott le. A kérdésre, hogy mit vár magától az idén, nemes egyszerűséggel csak annyit mondott: „Az olimpiát az én váro­somban rendezik. Albert/o/viHe-ben". B. E. PETR BARNA AZ EURÓPAI JÉG KIRÁLVA AZARANYAT HOZÓ HAMLET Most is magam előtt látom, amint 1987-ben dúlt-fúlt, fellázadt. Történt ugyanis, hogy Prostéjovban az or­szágos bajnokságot szinte egy jég­szekrényben kellett végigcsinálnia — neki és a többieknek is. A rende­zők, az edzők, a bírák, a műkorcso­lya szövetség tagjai, az újságírók bundában, forró rumosteát kortyol­gatva tűrték a mínusz tiz fokot, vi­szont a versenyzők valóban kékre­zöldre fagyva, egy szál trikóban fu­tották kűrjüket. Ekkor Petr fellázadt: — Márpedig én nem kockáztatok egy megfázást, sérülést. Az orrom akár egy jégcsap, az izmaim beton­kemények... Civilként, nadrágban és pulóverben teszek Spartacus — mi­vel kűrjében akkor éppen őt szemé­lyesítette meg — vagy sehogy. Akadtak akik jobb belátásra pró­bálták bírni, győzögették, ne ma­kacskodjon, és hozzátették: te azt az öt percet kibírod. — Nem és nem is akarom — vágta vissza Petr minden tisztelet nélkül. — Ha azt tetszik gondolni, hogy az olyan egyszerű, akkor tessék jégre menni - feleselte a koros bíráknak. — Petmek igaza van, és ha nem akarják pulóverben látni, akkor nem lógják látni sehogy — tett pontot a kellemetlen vita után edzője, Fran­tišek Pechar. Végül országos bajnok lett, de többen is rosszmájúan megjegyez­ték, csak azért, mert Jozef Sabovéík betegsége miatt otthon maradt. Viszont ők ketten, a versenyző és az edző tudták: elérkezett a bizo­nyítás ideje, dolgozni és nyerni kell! * * * A korcsolyát a karácsonyfa alatt találta, még nem volt hat éves. — Papa, holnap Jelszereled" a lá­bamra, és én futkározni fogok a jé­gen. — Ugyan, ne túlozz, sokáig tart majd, míg megtanulsz korcsolyázni. — Hát fogadjunk, hogy egyből fo­gom tudni. Másnap, amikor az apjával elment a téli stadionba, megnyerte a foga­dást. Valóban „normálisan" korcso­lyázott. Az apja csak bámult és fag­gatta, kivel és mikor járt a jégpályára. — Esküszöm, soha senkivel. De hát ez egyáltalán nem nehéz, korcso­lyázni annyi mint sétálni vagy szalad­gálni, csak éppen kés van a talpa­don. Aznap este a szülei sokáig tanács­koztak a konyhában. Elhatározták, beíratják a kezdő műkorcsolyázók szakkörébe. Igy került Knapešová edzőnőhöz, majd Babickához, és még vagy három más hölgyhöz. Va­lamennyien azt panaszolták a szü­lőknek: Petr szófogadatlan, zabolát­lan, zavarja a többieket, többé nem foglalkoznak vele. Az akkor már má­sodikos kisfiú mit sem törődött a til­tással. Akár kapusként is dolgozha­tott volna a jégpályán: elsőnek érke­zett, utolsóként távozott. Igaz, volt is belőle elég baja. Itt-ott „elfelejtett" el­menni az iskolába, ott meg csak csintalankodott. Bár érdemjegyei nem voltak rosszak, a tanító néni évente egy füzetnyi figyelmeztetést küldött a szülőknek! Szó ami szó, sok bosszúságot okozott tanítóinak, szüleinek. Ma már persze, csínytevésein valamennyien csak nevetnek. Akkoriban viszont úgy gondolták, el kell tiltani a korcso­lyázástól. Ekkor bukkant föl dr. Kari­ka, aki apjának, anyjának megma­gyarázta, hogy ez lenne a legna­gyobb hiba, mert akkor a gyerekből egy csalódott csavargó lesz. És fel­ajánlotta, szárnyai alá veszi. — Karika egy csodálatos ember volt. Sohasem erőszakolt rám sem­mit. Mindig mindent türelmesen megmagyarázott, aztán azt mondta: tégy úgy, ahogy jónak látod. Amikor csak lehetett, kijártunk a befagyott ta­vakra, ott kergetőztünk a srácokkal, hokiztunk, futóversenyeket rendez­tünk, meg verekedtünk is. Kahka azt mondta, az a legfontosabb, hogy érezd a jeget, hogy tudd, mit enged­hetsz meg magadnak és mit nem. Közben, persze, ugráltatott is, meg­tanította velem a műkorcsolyázáshoz szükséges alaptudnivalókat. Egy­szer, akkor már majdnem tizenegy éves voltam, azt mondta: Petr, neked egy jó edzőre van szükséged, kár el­fecsérelni a tehetségedet. * * * František Pechar jó műkorcsolyá­zónak számított, de valójában soha­sem tudta felkűzdeni magát az euró­pai élvonalba. Amikor végleg elhatá­rozta, szögre akasztja korcsolyáit, edző lett, és Barna úgy került hozzá, hogy tulajdonképpen „senki sem akarta". Ők ketten viszont egymásra találtak. — Ha Petr azt mondja: elfáradtam, képtelen vagyok a többfordulatos ugrásokra, akkor én ezt neki elhi­szem, mert még sohasem csapott be. — Ha Franta azt mondja, fuss még egy kürt, telik az erődből, megte­szem, mert tudom, bízik bennem, ér­zi, hogy képes vagyok rá. Ezernyi órát töltöttek együtt jóban, rosszban, de mindig reménykedve, napra, munkára készen. Együtt vé­szelték át a sérüléseket, a balszeren­cséket és együtt örültek a sikerek­nek. — Peterrel nagyon jó dolgozni. Van véleménye. Nehéz volt a Sparta­cus, az Amadeus, de ő „megrágta", hetekig tanulmányozta a lázadó és a zseniális Mozart életét, mert tudni akarta, kit is kell a jégen megszemé­lyesítenie. Igy volt ez Hamlet eseté­ben is. Sőt, ezúttal elolvasta Shakes­peare csaknem valamennyi művét is — mondta František Pechar. * * * Vagy tíz éve „Macinak" csúfolták, és nem jósoltak neki fényes jövőt. „Daginak" tartották, lustának, szem­telennek, világfinak. De az embernek egyszer csak benő a feje lágya. Ab­ban az esetben, ha annak a bizonyos fiatalembernek magasak az ambí­ciói, ez szinte biztos. Petr március 9­én huszonhat éves lesz. Szép, köz­kedvelt, barátkozó fiatalember, sőt, néhány hónap múlva már apa is, mi­vel feleségül vette a szintén műkor­csolyázó Andrea klubtársnőjót. De míg megszületik az utód, addig bizo­nyítani kell az olimpián, meg a világ­bajnokságon. Azután, Petr, tervei szerint „pénzt megy csinálni" a ten­gerentúlra, profiként. Az Eb-aranyér­mével viszont bekerült a sikeres csehszlovákiai műkorcsolyázók közé. OZORAI KATALIN „FUTÁS KÖZBEN FOGOK ÖSSZEESNI...!" íme, Tuska János napi tréningterve. Az öt óra edzés három óra futásból áll, ezt kétóra tornászás és súlyozás előzi meg Naponta 25-30 kilométert fut, havonta há­romszor negyvenet. Legszívesebben 30 fokos hőségben vág neki a távnak, s azt vallja: minél nehezebbek a feltételek, an­nál könnyebb dolga van a versenyeken. Ha esik, ha fúj, ha fagy, Tuska János min­dig útra kel! Esténként rendszeresen láto­gatja a komáromi termállűrdőt és a sza­unát — természetesen díjmentesen. Fotós kollégáim kérésére a kertben 500 métert tett meg kézenállva. Elképed­ve néztünk egymásra, miközben Tuska Jánosné suttogva megjegyezte: „Én még mindig nem hiszem el, hogy bírhat ilyen iszonyatos strapát egy 66 éves ember?" Már az autóban ültünk, amikor Imely Károly elmondta azt, amiről nem szívesen beszél a riportalany: „A közelmúltban min­dig a kutyájával tutott a Duna-parton, azon­ban a házőrző nem bírta a nagy megterhe­lést, s elpusztult. Azóta egyedül kocog az Örsújtalu—Csallóközaranyos—Nagykeszi útvonalon." Ha valaki 12 óra körül erre jár, egészen biztos találkozik az örökifjú sportemberrel. Minden áldott nap! Két hó­nap múlva a bécsi nemzetközi maratonon indul. Mint mindig, most is nyerni szeretne... ZSIGÁRDI LÁSZLÓ Tuska János tizenháromszor in­dult a kassai Békemaratonon, s mindig az élen végzett a veterá­nok kategóriájában (Fedor Marcis felvétele) TUSKA JÁNOS: 30 ÉV ALATT 101 MARATÓN ÉS 300 000 LEFUTOTT KILOMÉTEF Egy véletlen, sajnálatos sajtóhibának köszönhetően ismerkedtem meg TUSKA JÁNOS 66 esztendős maratoni futóval, aki az utóbbi három évtizedben 101 (!) és nem 11 (ahogy lapunkban tévesen megjelent) maratonon állt rajthoz, s ért célba. Az örök­ifjú sportember még az elírás napjában felhívta szerkesztőségünket: „Ne haragud­janak, nem dicsekadni akarok, de jóval több hosszútávfutó-versenyen vettem részt, mint ahogy azt önök írtik..." Áz Európa-szerte ismert veterán sportoló csak annyit árult el: Komáromban lakik. Azt, hogy végül is eljutottam hozzá, IMELY KÁROLYNAK, a Spartak ökölvívó-szakosztálya mindenesének köszönhetem. Ha navigátor nélkül indulunk a komá­romi Erzsébet-szigetre, egészen biztos fél órát is bolyongtunk volna a Duna partján, így viszont a központból pár perc alatt ott voltunk. Tuska János nem lepődött meg, amikor bekopogtunk hozzá, ugyanis Imely Károly már korábban jelezte érkezé­sünket. Mint az utólag kiderült, ha „blind­re" jövünk, nem találjuk otthon a maratoni futót, aki naponta tíztől délután háromig edz. Tehát a legrosszabb időpontban za­vartuk őt, s ezért változtatnia is kellett az edzéstervén. Ennek ellenére igen szívé­lyesen fogadott, mindjárt a beszélgeté­sünk elején megjegyezte: „Éverte 10-15 nap kivételt képez, ekkor rendszerint úton vagyok. Nem kell megijedniük, ma még le­futom a tervezett kilométereket. Különös „Ha valaki kocogni szeretne, csak 5-6 kilométert fusson...'." (Méry Gábor felvétele) ember vagyok, talán csak a feleségem ért meg, s természetesen támogat is. Neki is köszönhetem, hogy ilyen teljesítményekre voltam (vagyok) képes!" Részletesen elmondja mozgalmas éle­tét, érdekes s felettébb sikeres sportpálya futását, amely 1955-ben kezdődött. Mivel igencsak sokat nélkülözött gyermekkorá­ban, kint nevelkedett a természetben, ezért sokat dolgozott s talán ennél is töb­bet mozgott. Huszonhat évesen eldöntöt­te. sportoló lesz. Hivatásos katonaként (az alakulat legszigorúbb tisztje volt!) vala­mennyi sportversenyen részt vett A had­sereg által rendezett viadalokon mindent megnyert, amit lehetett: héttusában 9 baj­noki címet szerzett, 15 kilométeres terep­futásban tizenötször végzett az élen. „Sosem voltam profi versenyző, nem is gondoltam erre. Most sem ismerem el azo­kat, akik pénzért sportolnak! A futásért egy fillért sem kaptam. Nálam az a figyelemre méltó ember, aki a löldeken dolgozik, nem pedig az, aki milliókat kap egy-egy győztes meccsért. Tudom, hogy ezért sokan kine­vetnek majd. Mindig megdobban a szívem, amikor felém integetnek a hatálban dolgo­zó emberek Természetesen én is viszon­zom ezt..." Harminc évvel ezelőtt Tuska János úgy döntött, megpróbálkozik a maratoni futással. Nos, olyannyira megkedvelte ezt a sokak által kíméletlen, sőt, embertelen­nek tartott sportágat, hogy e nélkül el sem tudja képzelni életét. Erről tanúskodik a 101 maratón, valamint a 300 000(!) lefu­tott kilométer. Fantasztikus, párját ritkító teljesítmény. A jubileumi, századik a Bé­kemaraton volt az elmúlt év októberében. Összesen tizenháromszor állt rajthoz a kassai viadalon (a veteránok kategóriájá­ban), s mindig be is fejezte a versenyt! Legutóbb hatalmas tapsot kapott, hiszen túl a hatvanon 3 óra körüli időre volt ké­pes. Ez a bravúr még senkinek sem sike­rült a legidősebbek közt... „Eddigi legnagyobb sikeremet négy év­vel ezelőtt Wroclawban értem el: második lettem (3:01:33) a veterán Európa-bajnok­ságon. Azért csak ezüstérmes, mert 10 ki­lométerrel a cél előtt elszakadt a cipőm, s mezítláb kellett futnom. Készültem a világ­bajnokságra is; az egyesült államokbeli Oregonba azonban nem tudtam megfizetni a repülőjegyet. Több mint negyvenezer ko­rona kellett volna!" Kicsit eltűnődik a kilencszeres szlová­kiai bajnok, ezt használja ki Imely Károly: „ Többet ilyen nem fordulhat elő, besegítek, szponzorok után nézek Az augusztusban, Oslóban rendezendő kontinensviadalon teltétlenül ott kell lennie Tuska úrnak". (Ki­jelentése teljesen megalapozott, hiszen neki köszönhette a csehszlovák ökölvívó­válogatott a világbajnoki részvételt, ő sze­rezte a támogatókat a sydneyi „kirándu­lásra"!) E szavak hallatán felcsillan a ko­máromi maratoni futó szeme, s magabiz­tosan hozzáteszi: „Ha nem log szponzo­rálni senki, akkor is elutazom Norvégiába! Valahogy összekaparom az útra szüksé­ges pénzt. Úgy felkészülök, hogy megnye­rem az Eb-t. Az eredményeim alapján én vagyok a legjobb a veterán kategóriában. Ezt nem csak én mondom, elég, ha valaki beletekint a ranglistába. Hiszek az erőm­ben, amennyiben egészséges leszek, aranyéremmel térek haza Oslóból!" Azt is elárulja Tuska János: sose volt beteg, s ezt sportszerű életmódjának kö­szönheti. Nem dohányzik, az alkoholnak sem hódol. Nem tagadja viszont, hogy edzés után egy pohár sört szívesen meg­iszik Itt-ott pedig egy kupica házipálinkát De csupán ennyit, nem többet! Amikor megkérdeztem, mi örömet lát a maratoni futásban, azonnal lapozni kezdett több száz oldalas archívumában. „A nehéz élet kitartóvá tett. Kiskorom óta kedvelem a mozgást, a természetet és az állatokat, no meg a csendet Már évekkel ezelőtt rájöttem: csak futás közben tudok igazán kikapcsolódni. Minél többet futok, annál jobb a közérzetem! Én a maratoni tá­von sem kínlódom, nekem a lutás szórako­zást jelent A 30. kilométernél is... Még egy versenyt sem adtam fel! Ha már nem lesz erőm, nem állok rajthoz; azt sem él­ném túl, ha utolsó lennék Egyelőre köny­nyűszerrel magam mögé utasítom a fiata­labbakat Minél tovább szeretnék sportolni, kocogni, mert ez az életem. Sokan azt mondják: futás közben fogok összeesni...! Lehet, hogy így lesz? Csak azt tudom aján­lani, ilyen szinten senki se csinálja, mert ez már fanatizmus. Büszke vagyok magamra, hogy képes vagyok erre".

Next

/
Thumbnails
Contents