Új Szó, 1992. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-28 / 23. szám, kedd

1992. JANUÁR 28. ÚJ szól PUBLICISZTIKA 6 A SZLOVÁKIAI MA

GYAR OKTATÁSÜGY - NOVEMBE

R 17-DIKE UTÁN IV. KI AZ ILLETÉKES? A _ elmúlt két évben kurtán-furcsán MZ alakulgattak kapcsolataink, nem is annyira a.magyar társadalmi szövetségékkel, mint inkább a hazai magyar politikai mozgalmakkal. Véleményünk szerint, ennek okai több összetevőre vezethetők vissza. Közülük talán elsőként az illetékességi vitát kell említenünk. Konkrétan igy hangzik a kérdés: vajon ki kompetens, ki illetékes dönteni a hazai magyar oktatásügy kérdéseiben?! A Csemadok, amely negyven éven át felvállalta a hazai magyar oktatásügy védelmét, támogatását? A Jogvédő Bizottságból magukat eredeztető mozgalmaink? A Csehszlovákiai Magyar Tudományos Társaság? A formális tevékenységet kifejtő SZISZ helyett megalakult ifjúsági mozgalmak (Diákhálózat, Magyar Ifjúsági Szövetség, Magyar Ifjúság Érdekeit Védő Szövetség, a cserkészszövetség)? Netán a Komenský Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke, a Nyitrai Pedagógiai Kar magyar tagozata, vagy éppenséggel a bársonyos forradalom elsőszülött gyermekei közé sorolható Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségé, amely felvállalta a hazai magyar oktatásügy szakmai érdekképviseletét? Ha abból indulunk ki, hogy mi egy demokratikus társadalom humánusan gondolkodó gyermekei vagyunk, akiktől még a tolerancia, a másság megértése sem idegen, a válasz nagyon egyszerű! Közös problémáinkat, amelyek meghaladják egy-egy mozgalom, szövetség vagy szerveződés — ne mondjuk ki e csúnya szót: hatáskörét — realizálási lehetőségeit, közösen kell megoldanunk! Tisztességes dolog, ha mindenki lehetőségei, társadalmi súlya, szellemi potenci' álja, erkölcsi ereje és — ne féljünk kimondani — anyagi helyzete szerint járul hozzá a hazai magyar oktatásügy problémáinak megoldásához (de nemcsak ahhoz). Számunkra a megoldás a fontos. Az összetevőket elemezve — kellemetlen ugyan —, kénytelenek vagyunk tudomásul venni a hazai magyar politikai mozgalmaknak nemcsak a nézetbeli megosztottságát, hanem az egymás elleni acsarkodásait is. Lényegében kicsinyes, személyes ellentétek ezek, de ártanak oktatásügyünknek. A hatalom is tanult történelmet: Divide et impera! Mi is a helyzet? Van egy magát liberálisnak nevező, a hazai magyar értelmiség részét magába foglaló, politikai párttá avanzsált mozgalmunk, a Független Magyar Kezdeményezés. A kormánykoalíció tagja. Biztosan felvetődött már bennük is a kérdés: vajon az új rend nem azért „sodorta-e" őket magával, hogy az egész világ előtt demonstrálhassa. a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságban a nemzeti kisebbségek kérdése napirenden tartatik, a hetven év alatt összegyülemlett problémák megoldása folyamatos — lesz. Csak meg kell várni a demokrácia és a humanizmus győzelmét. Mikor következik be ez a győzelem: egy év, egy évtized vagy száz év múlva? A

mozgalom prioritásra, kizárólagosságra törekszik. Ez talán nem is lenne baj, hiszen nem vagyunk annyira naivak, hogy ne látnánk: a világon minden politikai párt vagy mozgalom az elismertek, az elsők között szeretne lenni. A baj csak azzal van, hogy miként?! Hirdetvén a másságot, elismerését mástól megkívánom, de magam nem tartom be?! Azt nem lehet, hogy bort iszom és vizet prédikálok. Konkrétan: nem bírják elviselni, hogy rajtuk kívül más is eredményt, mindnyájunk számára, mindnyájunkat felemelő eredményt ér el. Van két, parlamenti szinten működő ellenzéki mozgalmunk: a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és az Együttélés. Az MKDM vezetőivel eddig minden felmerülő kérdést mind a két fél megelégedésére oldottuk meg. Nagyon fontos kérdésnek tartottuk a jövendő teológusok magyarországi képzését, hiszen Dél-Szlovákiában nagyon kevés a magyar nemzetiségű lelkipásztor. Sajnos, Sokol érsek megmásíthatatlan véleménye miatt e mozgalom képviselői sem tudták elérni, hogy a javasolt négy jelölt engedélyt kapjon a már említett továbbtanulásra. A mozgalom képviselői Komáromban nagyon értékes és tartalmas találkozót szerveztek oktatásügyünkről. Ezen az értekezletnek is beillő találkozón a politikai mozgalom és a szövetség még közelebb került egymáshoz. Szeretnénk, ha a déli járásokban elsősorban középiskolai szinten több magyar tanítási nyelvű egyházi iskola működne. A konkurencia bizonyára a hazai magyar oktatás színvonalának emelését szolgálná, növelné abiturienseink felvételi esélyeit a felsőbb fokú intézményekbe. Az Együttélés Politikai Mozgalom legfelsőbb vezetésével adódtak problémáink, kapcsolataink távolról sem voltak felhőtlenek. Az ok talán abban keresendő, hogy a legfelső vezetés nehezen fogadta el azt az elvi álláspontot, hogy szövetségünk hivatalban lévő vezetése ne politizáljon. Pedig ha az iskolákat depolitizálni akarjuk, akkor a szövetséget is ezen az úton kell indítanunk, s megtartanunk. (Egyébként a megoldást itt mindhárom mozgalmunk megtalálta: létrehozta saját, oktatásügyekkel foglalkozó bizottságait.) A következő ok a felső vezetés tájékozatlanságából ered. Annak ellenére, hogy a februári sikertelen tárgyalások után — az előző fejezetben tárgyaltuk e témát — az Együttélés vezetői (Bauer Edit és Szabó Rezső) egyengették az utat a nemzetiségi főosztály megalapításához, valahogy a felső vezetés erről az együttműködésről nem szerzett vagy nem akart tudomást szerezni. A problémák tisztázása után az egyik hármas találkozón — FMK, MKDM, Együttélés az utóbbi mozgatom vezetősége volt az ösztönzője annak, hogy tűzzék napirendre a hazai magyar oktatásügy kérdését. Nagy szerencsénk — s ezt a megállapítást ne vegye sértésnek senki — az egyszerű sorkatonák józansága. Ugyanis az alapszervezetek szintjén semmilyen ellentétekről nincs tudomásunk. Lelkes, szabadidejüket a szakma felemelése érdekében feláldozó kollégáinkat nem „káderezzük". Nem tudjuk tehát, s nem is érdekel bennünket, ki melyik mozgalom elkötelezettje, szimpatizánsa. Csak egy a fontos: hivatásukért lelkesedő, kitűnő szakképzettséggel bíró, becsületes pedagógusok legyenek. M

eggyőződésünk, hogy mindhárom politikai mozgalom tisztában van azzal, hogy az oktatásügy létkérdés. S ha ebben a kérdésben is az elsőbbségre törekvés, nem pedig az eredmény a fontos, ha addig-addig hangoztatjuk önös érdekeinket, s csak akkor nyújtjuk egymásnak jobbunkat, amikor azt vesszük észre, hogy nincsenek nemzetiségi iskolák, mozgalmaink prominens elöljáróinak nem lesz kit képviselniük. Igaz, az amerikai és olasz történészek egybehangzó véleménye alapján a teljes elnemzetlenítéshez hatszáz év szükségeltetik, s így a demokrácia tartalmában és módszereiben egyaránt százötven-százötven éves lemaradását Közép-Európa ennyi idő alatt tán be tudja hozni. Végül is el kellett választanunk az oktatásügyet, mint politikumot, s az oktatást, mint szakmai érdekképviseletet. Ez sikerült is. Politikai mozgalmaink, társadalmi szervezeteink manapság már eszerint cselekszenek. A teljes kép megrajzolásához ez a keret szűk, de nagyon fontosnak tartjuk megjegyezni: szövetségünk nem részesül állami támogatásban. Indulásakor a három mozgalomtól írásban és szóban anyagi támogatást — tizenöt-tizenöt ezer koronát — kértünk. Nem kaptunk semmit, s most, utólagosan örülünk ennek. Sokkal egyszerűbb és könnyebb volt megőriznünk függetlenségünket, betartani a depolitizálás elveit. Kimondottan jók a kapcsolataink kulturális és társadalmi szervezeteinkkel. A Csemadokkal kapcsolatosan meg kell jegyeznünk: kezdetben önzetlenül támogatott, s ma is támogat bennünket. Társulásaival sok közös akción vettünk részt mint társrendezők vagy segítőtársak. Megemlíthetjük a Széchenyi- és Bartók-vetélkedőket, a Kazinczy-napokat és a Fábry-napokat, stb. Az ifjúság érdekeit képviselő szervezetekkel is alakulóban van valamiféle kapcsolat, de van még bőven mit ten nünk, hogy kapcsolataink igazi munkakapcsolatok legyenek. Amikor szövetségünk 1991 januárjában egy közös tanácskozáson fogadta a három magyar politikai mozgalom, a Csemadok, a Diákhálózat, a nyitrai magyar tagozat és a pozsonyi magyar tanszék képviselőit, kimondottan demokratikus, humánus elgondolás alapján tette. Nem a felelősség alól akartunk kibújni, vagy egy mesterségesen kreált valami mögé elbújni! Az új társadalmi fuvallatok mindenkitől személy szerint megkívánják: a tetteiért személyesen vállalnia kell a felelősséget. A kollektív döntés, kollektív felelősség a múlté! Sajnos, a tanácskozáson megjelentek egy része megint kizárólagosságra törekedett. Nem értették meg, s talán a mai napig sem akarják megérteni, hogy a tanácskozó testület tanácsokkal, nem pedig szankciókkal, határozatokkal segíti a magyar oktatásügyet Dél-Szlovákiában. Oktatási Tanácsnak nevezték a „gyereket", de az apaságot csakhamar mindenki letagadta! A munkát ezért március végétől kénytelenek voltunk szüneteltetni, Júniusban akadt volna „apa", de a szövetségünk részvétele nélkül, a Csemadok és az Együttélés nélkül azonban az „apaság" nem emelkedhetett jogerőre. B

ízzunk benne, hogy a decemberben új alapokra helyezett tanácskozó testület életképes lesz, sőt a fair play elveit betartva hathatós segítséget jelent a hazai oktatásügynek és példaértékű közösséggé alakul, amely tiszteli a másságot, azaz mások véleményét is. PUKKAI LÁSZLÓ (Holnap folytatjuk.) Illusztrációs felvétel N

egyvennégy évvel ezelőtt születtem Léván, egy kisvárosban, a magyar—szlovák nyelvhatár északi peremén. Nem mindegy, hogy hová és mikor születik az ember. A magyar szónak, akár a török hódoltság idején, újra eltérő jelentései vannak. Másképpen éli meg a magyarságát a budapesti magyar, másképpen a kiskunsági és megint másképpen a külországbeli. 1948-ban, Léván, magyarnak születni, felért egy kisebb elemi csapással. Abban az évben egyébként is a kommunista hatalomátvétel elemi csapása sújtotta egész Közép-Európát. A csehszlovákiai magyarságot azonban nemzeti kisebbségi léte legnagyobb megpróbáltatásai is sújtották, akkor már negyedik éve. Szenvedéseinkért, halottainkért azokból az évekből senki nem kért bocsánatot tőlünk. Látszólag hátrányos helyzetű gyerek voltam tehát: magyar és középosztálybeli. Ám hazudnék, ha azt állítanám, hogy hátrányos helyzetem hátrányai frusztráltak. Miközben apámat egyik állásából a másikba penderítették, miközben kilakoltattak bennünket és szűkösen éltúnk, egy percig sem éreztem úgy, hogy hátronyos helyzetben vagyok a más korombeli gyerekekkel szemben. A városban, ahol szúlettem és fölnevelkedtem, az ötvenes években még inkább magyar szót hallott az ember, mint szlovákot. Utcabeli barátaim fele szlovák volt, de egyetlen esetre sem emlékszem, hogy nemzetiségi okokból hajba kaptunk volna. Éppen ellenkezőleg: annyiraamennyire megtanultunk beszélni a másik anyanyelvén is. Ami pedig az osztályidegenségemet illeti... Nos, erről csak annyit, hogy proletárdiktatúra ide vagy oda, apám a város egyik köztiszteletben álló polgára volt, s az ötvenes évek végétől senki sem zaklatta már. Folytatva bemutatkozásomat, engedjék meg, hogy azt továbbra se terheljem meg száraz életrajzi adatokkal. Címszavakban csak annyit, hogy 1966-ban rövidebb időre, majd 1968-ban véglegesen Pozsonyban telepedtem le. Rövid matematika—fizika szakos kirándulás után, a pozsonyi egyetem bölcsészettudományi karán elvégeztem a magyar- angol szakot, és 1973-ban beléptem a Madách Könyvkiadóba. Az ún. Fónod-éra közepén, amikor még egy ideig ósöndesen szabotálhattuk a szocreál diktatúrát. Innen 1990 januárjában kerültem át az Irodalmi Szemle szerkesztőségébe, és sokak bosszúságára a lap főszerkesztője vagyok. 1974-ben megnősúltem, két gyerekem van. Anyagi helyzetem sivár, a közérzetem rossz, a jövőtől nem várok semmi jót. Utálom a pökhendi, nagyképű, tolakodó és öntelt politikusokat, az új váteszokat, jövendőmondókat, sámánokat és tenyérjósokat. Nincs koherens világnézetem, se írói programom, nincsenek nagy terveim, félek a munkanélküliségtől, az új ideológusoktól, a vérre szomjazóktól, Gasparectól, s újabban Vladimír Nabokov a legkedvesebb íróm. Főleg, amióta olvastam a Meghívás kivégzésre című regényét. Rosszmájú vagyok, kárörvendő és filantróp. Az elmúlt két-három évben először annak voltam a tanúja, ahogy addig kedves, okos és szeretetreméltó emberekből előbújt a szörnyeteg homo politicus, majd később, ahogy ezekből a politikusokból előbújt az ember, de ennek a szónak ebben a szövegösszefüggésben szemernyi pozitív töltése sincs. Elutasítom az ideológiákat, még az individualizmus ideológiáit is. Konzervatív, katolikus családban nőttem fői, de ki nem állhatom az antiszemitákat, a legtöbb intellektuális inspirációt pedig a protestáns Martin Heideggertől kaptam. Félek a fanatikusoktól. A primitív ateistákat legalább úgy megvetem, mint a primitív és bigott hívőket. Úgy gondolom, a hitet a kétely élteti, kétely nélkül nincs hit, csak vakhit. Sok szlovák barátom van, úgy is mondhatnám, szeretem a szlovákokat — népszeiűségemet aligha növeli — de sért, ha a magyarságomban sértegetnek. Realista vagyok. Máskor meg romantikus. A románokat is szeretem. Csak a dák származásúakat kevésbé. Néha, a szerkesztőségbe menet, rossz érzések fognak el. Arra gondolok, Úristen, ma már megint realista vagyok. Az is bolond, aki... (lásd Csokonai-idézet). Mit lehet ez ellen tenni? Máskor meg romantikus vagyok. Ez ellen sem lehet tenni. Legföljebb visszaváltozni realistává, de ez megint nem jó. Talán ezért szeretem annyira Krúdyt. O a kedvenc magyar íróm. Meg Kemény Zsigmond. Ő úgy pátoszos, hogy abba bele lehet őrülni, és az ember nem is érzi egy idő után, hogy pátoszos, Ezekkel az írókkal nem is lehet mást kezdeni, csak szeretni lehet őket, vagy nem szeretni. De Cholnoky Viktort néha még Krúdynál is jobban szeretem. O aztán tényleg olyan jó író volt, hogy csak elfelejteni lehetett, főleg, hogy semmilyen ideológiának nem szállít üzemanyagot. Ez pedig a magyar irodalomban több, mint bűn, mondta volna Talleyrand, ha magyar irodalomtörténész lett volna. Csehszlovákiai magyar írónak lenni is több, mint bűn. Ezen a tényen az sem változtat, ha a megváltozott korszellemnek megfelelően újra felvidéki magyar irodalomnak nevezzük. Valamikor a hatvanas években elindult egyfajta polgárosodás ebben az irodalomban. A polgári szót itt nem a magyar irodalomban oly szerencsétlen módon urbánussá torzított jelentésében használom. Ennek a polgárosodásnak nálunk semmi köze a népi—urbánus szamárságokhoz. A polgárosodáson azt értem, hogy irodalmunk mértékadó fele a hatvanas évek elejétől fokozatosan megszabadult a szocreál ballasztoktól, fölfedezte a magyar, de még inkább a cseh és a nyugat-európai avantgárdot. Egyik irodalomtörténészünk a minap megvádolt azzal, hogy ilyen meg amolyan petéket raktam le a szlovákiai magyar irodalomban. Mi mást tehettem, emlékeztettem rá, hogy ezeket a petéket márTőzsérék lerakták a hatvanas években. De aztán jött a kutyára dér. Meg az orosz tankok. Amikorra Tőzsér petéi kikeltek, itt már újra sírva vigadott a szocreál és a szlovákiai magyar konformizmus. A hivatal által kinevezett realisták osztogatták egymásnak a díjakat, ahogy a .szlovák mondja: ostopáf (vagyis nyakra-főre). A legjobb petéket, Tóth Lászlót és Varga Imrét szlovák—magyar egyetértéssel kituszkolták az országból. Villogott a herélőkés, megbízható elvtársak ülték meg az alkonyi tájat, hórihorgas gémmel. Naponta nyelették velünk a Biľak-cseppeket. Eközben a komáromi hídon túl és a Dráva hídján innen, megszületett a magyar posztmodern irodalom, vagy amit annak neveznek. Láttuk a nagy sürgés-forgást, bálványok dőltét, bálványok emelkedését. A hetvenes évekhez vagy a nyolcvanas évek elejéhez képest mára a szlovákiai magyar irodalom arculata is megváltozott. Budapesten ezt is kevesen vették észre. Talán mert az itteni magyar irodalom egy kissé más pályaívet írt le, mint a magyarországi. Hadd idézzem ebben a szövegösszefüggésben egyetértőleg Radnóti Sándort. „Kétlem... hogy a közös nyelvi, irodalmi és történelmi hagyományok ellenére, hosszú évtizedek társadalmi különfejlődése ne végezné el a magatávolító, szakító munkáját; kétlem, hogy a mai magyar irodalmi civilizáció homogén civilizáció volna." Tizenhat éven át a pozsonyi Madách Könyvkiadó lektora voltam, két éve vagyok az Irodalmi Szemle főszerkesztője. Szerkesztőtársaimmal és barátaimmal a csehszlovákiai magyar irodalmat szolgáltuk, sokszor igen mostoha kürölmények között. A szolgálat kifejezés talán helyénvaló itt és mentes a pátosztól. A husáki Csehszlovákiában megjelent néhány jó magyar könyv is. Egy kicsit a mi érdemünk is. Belerokkantunk vagy majdnem belerokkantunk a sokszor kilátástalannak látszó küzdelmekbe. Befejeződni látszik irodalmunkban az a radikális szemléletváltás, amelyet még a Tőzsér-Cselényi nemzedék kezdett el. Egész életemben kisebbségi magyar voltam. Ezt megmagyarázni nem lehet, csak átélni. Tudok — tudunk — valamit, amit a budapesti vagy a nyugati magyar nem tudhat, a kolozsvári vagy az újvidéki sokkal inkább. Engedjék meg, hogy befejezésül Wittgenstein klasszikus mondatát forgassam ki. Jobban mondva, fordítsam ki, ami nem ugyanaz. Amiről tudunk beszélni, arról beszélnünk kell. A hangsúly a segédigén van. Persze, nem mindegy, hogy hogyan. Ez a hogyan dönti el a mi irodalmunkban is, hogy érdemes-e beszélnünk arról, amit csak mi tudhatunk, ha már egyszer beszélnünk kell róla. Hogy érdemes odafigyelni a csehszlovákiai magyar irodalom új hullámára, azt szeretném bebizonyítani ezen a héten. * A szerző írása tegnap este hangzott el a Kossuth Rádióban abból az alkalomból, hogy ezen a héten — öt estén át — a Határok nélkül című műsorban ő hívja fel a rádióhallgatók figyelmét a szlovákiai magyar irodalom alkotásaira. ^^^^ ÖN ÉLETKARC*