Új Szó, 1992. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-24 / 20. szám, péntek

1992. JANUAR 24. «ÚJSZÓM MOZAIK 8 A BARNA ARANY Brazília, a világ legnagyobb kávétermelő- és exportáló országa 35 millió zsák kávét szüretel évente, ami tetemes mennyiség, ha azt számítjuk, hogy egy zsák pörköletlen kávé súlya 60 kilogramm. E száraz piaci hírek olvastán gondolnak-e olvasóink arra, honnan is Indult diadalútjára. Földünk egyik legismertebb élvezeti cikke, hogyan és miként terjedt el a nagyvilágban? A neves szokás-történész, Peter Holensteln nemrég reprezentatív könyvet jelentetett meg Zürichben a kávé történetéről. Összefoglalja azokat a történeti tényeket, melyek a kávéval függnek össze. Lencse helyett Több kutató néhány ezer évre is visszavezeti a kávé — mint ital — fogyasztását. Az óegyiptomiak „gondűző és fájdalomcsillapító" hatású italát már kávénak tartják. Nem kevesebb azon szakembereknek a száma sem, akik használatát Sámuel első könyvéből magyarázzák. Szerintük az „öt mérő pörkölt gabona", amit Nabigail adott Dávidnak ajándékba, már kávé volt. Ezen is túlmegy a protestáns Etienne Louis Dúmont, aki a Mózes első könyvében szereplő történetet úgy interpretálja, hogy az az „egy tál lencse", amiért Ezsua így szólt Jákobhoz: „Adj gyorsan ebből a vörös ételből itt, mert nagyon kimerült vagyok". A lencse pedig nem élénkítőszer, míg a kévé közismerten az. A leghihetőbb hagyomány a kávé felfedezéséről Így emlékezik meg: Egy arab kereskedő, aki karavánútja során Abasszínián (a mai Etiópián) haladt keresztül, sátrat vert magának éjszakára. Egyszer csak szállása közelében nagy hahotázást hallott. Úgy vélte, hogy nem messze részeg emberek duhajkodnak. Közel lopakodott hozzájuk ós látta, hogy tűzön feketés folyadékot főznek egy edényben, majd azt megisszák. Amint még közelebb lépett, az idegenek szeretettel fogadták és megkínálták italukkal. Már a második „korty után" élénk lett, fáradtsága elmúlt, a fiatalok közé vegyült, és idős kora ellenére együtt mulatott velük. A pásztorok megmutatták neki a „varázsnövény" termését és azt, hogyan pörkölik és forrázzák le. Ezen az éjjelen a kereskedő álmot látott: a Próféta alászállt az égből, a kezében kávé volt, és így szólt: „Megtiltom népemnek az alkohol fogyasztását, mert tudatukat megzavarja és egészségűket megkárosítja. Ha ezen tilalmat megtartják, olyan italt adok helyébe, amely pótolja. Vigyél haza ebből a növényből és ültesd el mindenfelé!" A kereskedő — sátra mellett — két kávécserjét is talált, melyeket hazavitt. Otthon elültette ós néhány év múlva Jemen völgyeiben kávécserjék zöldelltek. Az emberek után már nem kívánták a bort, hanem „Allah adományát" itták. Az első Európában Amennyiben elfogadjuk — és valószínű is — a kávé etiópiai eredetét, arábiai elterjedésének legvalószínűbb ideje a XIII-XIV. századra esik, amikor az etiópok megtámadták Jement. A XV. század második feléből mér bizonyítékaink vannak arról, hogy a jemeni kertekben ott díszelgett a kávécserje. További elterjedése az iszlám szent háborúival függ össze. I. Oszmán uralkodása idején terjedt el Észak-Afrikában, Dél-Európában és Dél-Ázsiában. Az oszmán birodalom virágzása idején gyorsan eljutott mindenfelé, elsősorban a mekkai zarándokok közvetítésével. A kávézás szertartásához kávéházakra is szükség volt. Az elsőt 1555ben nyitották meg Konstantinápolyban — ma Isztambul — II. Szulejmán uralkodása alatt. Ezt követték a damaszkuszi, majd az aleppói kávézók. A kávé európai elterjesztésében nagy szerepe volt az olasz orvos és botanikus Prosper Alpinusnak, aki egy egyiptomi útja alkalmával ismerkedett meg e nemes itallal. Ő írta le elsőként az európaiak számára a kávét, mint növényt. Az első kávéház Európában Flórian néven nyílt meg Velencében. Zürichben az „Odeon" volt az első, Münchenben a „Café Luitpold". Az utóbbi azért is nevezetes, mert a kávé szürcsölgetése mellé itt szolgáltattak először zenét a vendégek szórakoztatására. A bécsi kávéházaknak is mindig jó híre volt. Eleganciát, diszkrét bájt, ártatlan kedvtelést, kellemes időtöltést jelentettek és jelentenek ma is. Az első igazi bécsi kávéházat 1683-ban Franz Georg'Voltschitzky nyitotta meg. Vendégeit cukorral és tejszínnel ízesített kávéval kínálta, ez volt a híres Wiener Melange. Az ördög műve A katolikus egyház ellenezte a „fenyegető török veszedelem" fogyasztását. Az ördög művének tartották, és a kávét fogyasztókat a pokolra kárhoztatták. Végül is VIII. Kelemen pápa (1592-1605) személyesen is meg akart győződni az „ördögi ital" hatásáról és egy csésze kávét kért. Miután megitta, így szólt: „ilyen nemes italt nem hagyhatunk a hitetleneknek. A mi hatalmunk erősebb, mint a sátáné, legyen a kávé a miénk!" — majd megáldotta a kávét. Ettől kezdve az egész keresztény világban — a tea hazájában — volt némi ellenállás az „ördögi méreggel" szemben, ám rövidesen az is megtört. A XVII. század közepére már komoly kávé-nagykereskedelmi központok alakultak ki, elsősorban VENDÉGSÉGBEN CEAUSESCUNAL A PALOTA REJTELMEI Amszterdamban, Brémában és Hamburgban. A holland gyarmatokon — Jáván és Szumátrán— nagy kávéültetvényeket létesítettek, ahol a század végére gazdasági jelentőségük már felülmúlta a teáét. Brazília kávéexportja a XVII. század végére elérte az évi 150 000 kilogrammot, majd ez a mennyiség 1822-ben már 26 ezer tonnára bővült. Ma a világ kávétermelésében első helyen Brazília áll, azt követi Kolumbia, majd Mexikó. A kávé diadalútja az emberiség kultúrtörténetének lényeges részét alkotja. Egészséges vagy káros voltának eldöntését bízzuk a szakemberekre, de mint minden élvezeti cikknek, — a kávénak is — mértékletes fogyasztása valószínűleg nem káros, hacsak zsebünknek nem az. HANKÓ ILDIKÓ Az ember lépdel felfelé a város szívében levő nagyáruház mozdulatlan mozgólépcsőjén, s azon meditál, mi változott, mi mozdult valójában utolsó bukaresti vizitje, az 1988as látogatás óta. A Viktória téren például, ahol egykoron népes államiés pártdemonstrációkat tartottak, ahol az épületek homlokzatán még ma is jól látszanak az 1989 decemberi forradalom belövései, s ahol a koraőszi napokban a Zsil-völgyi bányászok tízezres tüntetése véres követkeményekkel járt, és az új időket ígérő Petre Roman-kormány lemondására vezetett, A három évvel ezelőtti közelmúlthoz próbálja mostani élményeit igazítani a szemlélődő akkor is, amikor a nagyáruház kapuján belép. A hatalmas üzemcsarnokra emlékeztető építményben most is félhomály, s a gyárakban használatos — az áramütéstől védő — gumiszőnyeg mindenütt. Az elegánsabb pultok környékén színevesztett, koszos, rojtos padlószőnyeg lapul, melyen az évtizedes használat hatalmas lyukakat ütött. A polcokon azonban már jóval több az áru, s a szerénynek minősíthető ódivatú hazai kínálatot külföldi termékek is kiegészítik. Toshiba televíziók, Philips gyártmányok, havi átlagfizetést meghaladó Moulinex kávéfőzők is kínálják magukat — többnyire csak szemlélődök sorakoznak e pultoknál —, ám, odébb, az olcsóbb portékáknál már nagyobb a forgalom, szorgosan surrog a halk Olivetti kasszagép. Tíriac és Mercedes A multimilliomos Becker-menedzser, a Németországban élő egykori brassói teniszsztár, Ion Tíriac bukaresti Mercedes-képviselete évente száznál több kocsit ad el. A napokban nyílott Salonul Spaniol elegáns éjszakai bárjában párizsi mércével mérve is világszínvonalú revűműsorral várják a vendégeket. Az esti városképet már csillogó-villogó Coca Cola, Marlboro reklámok színesítik, napközben pedig a Dacia-rengeteg szmogot és forgalmi dugót produkál a belvárosban. Az egy mondattal minősíthető szürke Románia ma már a múlté. A tizenkét fokos téli szobahőmérséklet, a negyven wattos családi lámpakörte, a benzinjegy, az általános félelem és bizalmatlanság, a mosolytalan borostásság, a boltok előtt kígyózó kilométernyi sorok világa, úgy tűnik, végleg búcsút intett az országnak a diktátor-házaspár 25 hónappal ezelőtti kivégzésével. A szellem Sétál az ember afőutcán, túl az Intercontinental szállón, túl a forradalmi központként megismert Egyetem téren, túl a keleti bazárok forgatagát idéző sikátorokon, s egyszerre hatalmas városnegyedbe ér. Jobbra tekint, s elé tárulkozik az a látvány, amelyet valamikor, évszázadok múltán éppolyan turisztikai látványosságként mutogatnak majd, mint a Napkirály versailles-i rezidenciáját, a bécsi Schönbrunn kastélyt, s a többi uralkodói palotát a história korábbi időszakából. E hatalmas fehér épülettömeg lesz hivatva egykoron jelképezni a XX. század-végi szocializmus diktátorainak világát. Maradandó létesítmény. Ördögi alkotás. Áll az ember a hatalmas téren, melyet hófehér lakótömbök fognak körül. A helyiek az észak-koreai építészeti jegyeket vélik uralkodónak, ám inkább kevertnek nevezhető e stílus, hiszen — akár az uralkodói palotában — e lakóházakban is fellelhetők a római, a görög, a reneszánsz és a barokk elemek, a sztálini monumentalizmus Moszkvából, Varsóból és Berlinből ismert formái. Mértani pontossággal megmunkált park, szökőkútrendszer vezeti a tekintetet a térről a dombra felvezető széles sugárútra, melynek végén ott magasodik A palota. A nagy álom kitalálója, a Kondukator, a legfőbb tervező, mint mondják, naponta kétszer is személyesen ellenőrizte, miként haladnak a munkálatok. Ceausescu már rég halott (miként még idejében eltűntek az élők sorából azok is, akik a palotához vezető alagútrendszer kiépítését végezték), a régi rendszer rég megbukott, az átmenetinek tartott következő kormányt is elsodorta a demokráciára és jólétre vágyó tömegek elégedetlensége, mégis engedélyek sora szükséges ahhoz, hogy az egyszerű hírlapíró beléphessen e szigorúan őrzött kolosszális épületbe. Kívül és belül fegyveres őrök mindenütt. A kísérő szívélyes és meglehetősen szűkszavú. A palota, amely a Pentagon után a második legnagyobb ilyen létesítmény a világon, 31 hektár(!) alapterületen fekszik, a föld alatt három, a felszín felett öt szintje van, így összesen százharmincvalahány méter a magassága a pincétől a padlásig, s e monstrum kétezer szobának ad otthont, A „szoba" megjelölés, persze, aligha fedi a valóságot, hiszen a maximális méretek dolgában nem ismert lehetetlent a kis diktátor. Hatalmas márványfolyosók, százéves eukaliptusz-vastagságú görögös oszlopok, pompázatos belső lépcsőházak, aranydíszítések, milliós csillárok garmadája, kupolák, stukkók, teremnyi szőnyegek, vastag brokátfüggönyök mindenütt. A tervek szerint itt lett volna Románia agyközpontja. Az épület egyik szárnyában a kommunista párt központi vezetősége, a másik épületrészben a parlament, a harmadikban a minisztertanács, míg a negyedikben a Ceausescu-rezidencia kapott volna helyet. A palotát körülvevő épületek a minisztériumoknak adtak volna otthont. Kormányszálló is épült, s rögtön a szomszédban a Tudományok Háza („a kiemelkedő vegyésztudós", az államelnök-feleség, Elena kastélya). Letűnt kor Nem sok hiányzott, hogy e gigászi építkezés — a régi bukaresti belváros, több műemléktemplom lerombolása árán — kulcsrakész állapotba kerüljön. Mondják, hogy több tízezren, alkalmanként félszázezren dolgoztak, hogy rekordidő, alig több mint négy esztendő alatt elkészüljön a Nagy Munka. Nos, a sugárút menti házakban mér mindenütt laknak, a minisztériumok zöme, miként a palota is, hetven-nyolcvan százalékos készültségi szinten lehet. Abban az ütemben, ahogy akkoriban haladtak, aligha kétséges, hogy ma már innen kormányozná birodalmát az immár néhai diktátor. A forradalom után az építkezés, ha nem is állt le, de igencsak takaréklángon folytatódott. Nincs pénz, s érthetően, nincs érdekeltség sem... Néhány miniszterális hivatal tevékenykedik a Palotatermeiben, s tessék-lássék folyik az építkezés. A hófehér épületegyüttes, akarvaakaratlanul ma már a város, egyben a letűnt kor jelképe. Felépítése dollármilliárdokba került — abban az időben, amikor a nélkülözés és a szegénység mélypontján élt Románia. A megkezdett Mű befejezése szintén gigászi összegre rúg — a gazdasági, politikai talpraállás kínkeserves éveiben. De pénzemésztő vállalkozás a puszta állagmegőrzés, vagy netán a teljes lerombolás is. Megmagyarázhatatlan, leírhatatlan tartózkodás, valami különös szégyenérzet sugárzik a monumentális palotaegyüttes ideiglenes lakóiból, alkalmi kalauzainkból. A Kondukátor uralkodásának kínjait, embertelen gyötrelmeit a túlélők, ha nem is felejtik, idővel talán megemésztik, az utódok pedig a történelem lidérces időszakaként ismerkednek majd e korszak jellegzetességeivel. Az ördögi építmény azonban évszázadok múltán is felszínen tartja majd Ceausescu nevét, örökre biztosítva számára a históriában. Sok tucatnyi romániai látogatással a háta mögött a tudósító éppen e palotavizit után értette meg igazán a Kondukátor elleni egykor lappangó, majd a forradalom idején vulkánszerűen kitört féktelen gyűlöletet, s a mostani változásokkal szembeni fokozott türelmetlenséget. Rettegni attól, hogy a szenvedés visszatérhet — gyomorszorító félelem lehet... ÁRVA

Y SÁNDOR A KÁVÉ TÖRTÉNETÉBŐL Prikler László felvételei