Új Szó, 1992. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-22 / 18. szám, szerda

1992. JANUÁR 22. ÚJ SZÓi PUBLICISZTIKA 6 LAPSZÉLEM RÓZSASZÍNŰ VÉDŐPAJZS Sosem szerettem a vészjósló embereket. Társaságukat manapság különösen kerülöm. Semmi szükségem rá, hogy hallgassam sirámaikat. Természetesen jómagam sem járok a fellegekben, hiszen pl. az árak nekem sem csökkennek, a megélhetés nejjem is napról napra többe kerül, a luxust pedig eddig sem engedhettem meg magamnak. A vészjóslás, a huhogás azonban senkit sem nyugtat meg. Ellenkezőleg: csak rontja amúgy sem rózsás hangulatunkat. Úgy esett, hogy gyors egymásuntánban két olyan ismerősömmel futottam össze, akik a helyzetet merőben eltérően ítélik meg. Szinte iskolapéldái a derű-, illetve borúlátásnak. A szocialista realista irodalomban találkozhattunk ilyen „vegytiszta" figurákkal. Mindketten szélsőséges szemléletet képviselnek. Egyikükkel sem értek egyet, de a „fehér" figura nekem mégis rokonszenvesebb, mint a „fekete". Annak ellenére, hogy egyik-másik érvelése megmosolyogtat. Ezzel együtt irigylésre méltó, hiszen napjainkban a derű akkor is felbecsülhetetlen kincs, ha nincs aranyfedezete. Végre kevesebb húst eszem, mondta szinte megkönnyebbülve mindent előnyös oldaláról közelítő ismerősöm. Aztán elmagyarázta, mindaddig, amíg a hús ára nem szö- kött a magasba, hiába könyörgött a feleségének, hogy más ételeket is főzzön, mert a hentesáruval már torkig van, állítólag azért nem tudta rávenni asszonyát más ételek készítésére, mert azok munka- és időigényesebbek, mint a húsféléké. Am amióta a kosztpénz kevésnek bizonyul, a kérdés szinte magától megoldódott. Sőt, ismerősöm magas vérnyomása is csökkent. Vagyis minden nézőpont kérdése, azaz a hátrány előnyként is felfogható. Mindenesetre ez az optimista ember szerencsésebb helyzetben van, mint azok, akik boszszankodnak, idegeskednek, ami egészségi állapotunknak sem használ. Szavait ugyan irigykedve hallgattam, mégis vitába szálttam vele. Megkérdeztem tőle, vajon annak mi az „előnye", hogy pénz híján ezután nemigen jutunk el külföldre, noha most már az utazásnak elvileg mines akadálya. A tengerpartokról, ahol korábban mindketten többszőr is jártunk, most már csak álmodozhatunk. Ez igaz, de nyomban hozzátette, szerinte ennek is van bizonyos előnye: legalább a hazai tájak szépségeit is megismerjük. Hiszen a belföldi utazást, üdülést korábban már-már restelltük. Ezt bizony el kellett ismernem, de azért tovább vitatkoztam. Mindenáron be akartam bizonyítani, hogy csak áltatja magát. Következő érvem az volt, hogy a jelenlegi, de főleg a várható árak mellett már belföldön sem igen válogathatunk abban, hol töltsük szabadságunkat. Talán mondanom sem kell, csupa derű ismerősömnek emiatt sem fő a feje. Azt válaszolta, ha olyannyira pénz nélkül lenne, akkor szabadsága idején a közeli kavicsbányába járna úszkálni. Közben elolvasna néhány jó könyvet, amire eddig nem jutott ideje. Meg zenét hallgatna, az semmibe se kerül. _— Te attól sem tartasz, hogy egyszer munkanélkülivé válhatsz? — szegeztem neki a kérdések kérdését. Elismerte, hogy ezen bizony ő is sokat töpreng. — Tehát mégsem látod olyan rózsásnak a holnapot, mint ahogy azt velem és saját magaddal is el akarod hitetni. — Ha egy időre munka nélkül maradnék, annyi segélyt csak kapnék, hogy valahogy megéljek. Ugyanakkor rengeteg szabadidőm lenne, s azt idegen nyelv tanulására használnám ki. Ha pedig megtanulnék mondjuk németül, akkor utána külföldön is dolgozhatnék, ahol még többet keresnék, mint idehaza. Nem, nem folytattam a vitát. Be kellett látnom, ismerősöm optimizmusa valóban töretlen. Ráadásul olyan védőpajzs számára, mely talán minden helyzetben megóvja, s a legkegyetlenebb időszakokon is átsegíti. Vajha mindannyian fel lennénk vértezve ilyen pajzzsall A jelek szerint az új esztendőben erre minden eddiginél nagyobb szükségünk lesz. FÜLÖP IMRE A SZLOVÁKIAI MAGYAR OKTATÁSÜGY — NOVEMBER 17-DIKE UTÁN I. fejezet erejéig megpróbálkozunk a válasszal, amelyben távol áll tőlünk a személyeskedés, netán a mozgalmaink, társadalmi szerveződéseink közötti, amúgy is hártyavékony kötődések megkérdőjelezése, vagy a kizárólagosságra törekvés. Sorozatunkban szeretnénk megmaradni a realitások talaján. Talán sikerül! Megírásra és közlésre érett téma! Nemcsak azért, mert a dél-szlovákiai magyar iskolahálózat megújulása (megújítása) 40. évfordulójának kapcsán a tárca 22. főosztálya mind a három volt kerületben ünnepi találkozót szervez és ebből az alkalomból felkért egy, a szlovákiai magyar nemzetiségi oktatásügy helyzetét elemző előadásra; sokkal inkább azért, mert tudnunk kell, mi ma a helyzet; mit kaptunk, mit várhatunk, s mit nem?! Hol lyukas a demokrácia köpönyege. Úszintén fontos kérdés, hogy vajon az alig több mint másfél éve működő Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége megtett-e mindent, egyáltalán mit tehetett a jelen bonyolult kül- s még annál is bonyolultabb belpolitikai helyzetben. Nos, egy-két AZONNAL LEPNÜNK KE E

gy-két héttel a bársonyos forradalom „kirobbanása" után 10—12 pedagógus gyűlt össze a Csemadok pozsonyi székházában, viszonylag polarizált nézeteket képviselve. A leglényegesebb dologban azonban nagyon gyorsan közös nevezőre jutottunk: azonnal lépnünk kell annak érdekében, hogy a jövőben ne mások mondják meg, döntsék el, mi jó nekünk, mi az, ami a magyar nemzetiségű oktatásügyet szolgálja. Mi, saját magunk, az önigazgatás keretein belül akarjuk irányítani gyermekeink nevelését, oktatását; eldönteni: hol van szükség magyar nevelési nyelvű óvodára. Az érdekvagy kényszerházasságokat — a közös igazgatású iskolákat — fel kell bontani, mert mindig a gyermek látja kárát a rossz frigynek. Visszatérve az önigazgatáshoz, megjegyezzük: mi autonómiát írtunk és mondottunk a hivatalos kapcsolatokban, de kénytelenek voltunk az önigazgatás kifejezést bevezetni, mert az autonómia, amely lényegében ugyanazt jelenti, vörös posztó a demokrácia leplébe burkolódzók, a demokráciát meglovagolni akarók szemében. Említettük a nézetek polarizáltságát. Szerintünk helyes és szükséges megléte, nélküle nem beszélhetünk demokráciáról. Ez így előremutató, lehetővé teszi a gyakorlati és az elméleti kreatív munkát, és csak így lehet leginkább megközelíteni az érdekazonosságot. Az igaz, hogy disszonáns hangok is belevegyültek a zenébe, s nem mindig a helyes irányba vitték a hazai magyar oktatásügyet. Szövetségünket a tettek útján elindító kollégákban becsületes szándékú, a magyar oktatásügy mellett sokszor kiálló, alkotni vágyó, tenni akaró pedagógusokat ismertünk meg. Akadtak kevésbé tapasztalt vagy önérzetükben megsértett kollégák is, akik oktatásügyünk felzárkóztatásának érdekében becsületes szándékkal tették le a garast, s a magyar oktatásügy nem éppen kedvező helyzetének előidézőiként gyakran iskoláink igazgatóit, nemzetiségi tanfelügyelőit jelölték meg mondván: a mi sorainkban (értsd az SZMPSZ-t) nincs „A reakciós korszakok, mint a mieink is, nemcsak szétbomlasztják és meggyöngítik a munkásosztályt, elszigetelve élcsapatától, hanem a mozgalom általános ideológiai színvonalát is lesüllyesztik, régen túlhaladott szintre vetik vissza a politikai gondolkodást. Az élcsapat feladata ilyen körülmények között mindenekelőtt abban áll, hogy ne hagyja magát bevonni az általános visszasodródásba — úszni kell az ár ellen." Kútfő rovatunkban, általában igyekszünk kerülni a napi politikát, hiszen lapjaink, közéletünk teli van aktualitásokkal, rovatunk igyekszik „örökérvényűbb" dolgokkal foglalkozni. Ám itt-ott, elkerülhetetlen, hogy belebonyolódjunk a politikába, hisz irodalom és politika hadköteles századunkban amúgy is össze van bogozódva, mint láttuk, példának okáért, Szolzsenyicin esetében. Még inkább ez a helyzet a szovjetorosz korszak másik nagy száműzöttjével, Trockijjal. Az én nemzedékem, a ma ötvenegynéhány évesek s a még idősebbek számára Trockij neve s a trockizmus fogalma egyet jelentett a sátán nevével s a sátánizmus fogalmával. Nincs az a bélpoklos, akit a középkorban jobban kivetett volna magából a közösség, mint a forradalmár Trockijt, Lenin első számú társát, a kommunista (no, persze a helye sem igazgatónak, sem tanfelügyelőnek. A hiba az volt, hogy a nagy eufóriában nem mutattunk rá: kinek az erkölcsi tartása, szakmai képzettsége nem felel meg a demokratizálódó társadalom elvárásainak; kik azok, akik visszaéltek hatalmukkal, s a karriervágy miatt elszaladtak vele a lovak. Az ilyenektől valóban el kellett búcsúznunk. Az említett követelések gyakori hangoztatása több esetben káros következményekkel járt szövetségünkre nézve. A leváltandó igazgatók (mert általában mindenki várta leváltásukat) így miért is támogatták volna tevékenységünket? A jelöltek, a jövendő igazgatók pedig még nem támogathatták, vagy attól tartottak (tartanak), hogy egy erős alapszervezet majd javaslatot tehet leváltásukra, ha rövid időn belül nem felelnek meg az elvárásoknak. Érzékenyen érintett bennünket, éppen az induláskor, a jó szakemberek, a jó szervezők hiánya. (Be kell valljuk: a lecserélt igazgatók közül sokan pillérei lehettek volna szövetségünknek, amely elsősorban szakmai érdekvédelemre törekszik.) Ezeket az embereket újból meg kell nyernünk. Időre van szükségük, míg azonosulni tudnak a társadalmi törekvésekkel. Azt mindnyájan megértjük, hogy minden társadalmi átalakulás áldozatokkal jár, de azt nem, miért mi legyünk azok. Úgy gondoljuk, nem helyes ez, s tudatosítanunk kell: semmi sem örök. O^övetségünk működésének Ofc rövid ideje alatt két programot fogadott el. Ezt azért kell kiemelnünk, mert oktatásügyünket, szövetségünket hasznosan támogató és jószándéktól vezérelt újságírók közül egyesek az utóbbi időben nem tesznek különbséget a Csemadok elvi nyilatkozata és szövetségünk programja között. Pedig némi különbség azért van. Első programunk 1990 januárjában Nyitrán, alakuló konferenciánkon született, az eufória és a felszabadultság gyermekeként, de reális hangvételű, nemzetiségi oktatásügyünket féltő és azt felemelni szándokozó határozott, szabad felszólasztálini) ideológia. S ez nemcsak az ötvenes évekre volt érvényes, nemcsak az ötvenhat utáni Magyarországra, a hatvannyolc utáni Csehszlovákiára, így volt ez lényegében egészen az utóbbi esztendőkig. „Amikor 1984 nyarán egy Trockijról szóló írásomat néhány fotóval együtt bezúzta (Id. Mozgó Világ, 1984. 8. sz.), csak kevesen feltételezték, hogy Trockij tudományos rehabilitációja a küszöbön áll" — írja Krausz Tamás A száműzött Trockij című szöveggyűjtemény bevezető tanulmányában (A kasszikus forradalmár), s így folytatja: „A mostanában feltáruló archívumok hatalmas forrásanyaga új feldolgozások sorát indíthatja el KeletEurópában is. Világos, hogy ameddig ezek a kutatások nem hozzák meg az új eredményeket, kockázatos vállalkozás egy «népszerú'» Trockij-biográfia írása... Előbb Trockij Életem című önéletrajzi memoárjával kellett volna kezdenünk, de ezt a törekvésünket a piaci és kiadói-hatalmi viszonyok keresztülhúzták. Addig is «megszólaltatjuk> a száműzött Trockijt: a Bjuiietyeny Oppozicii című lapjában (1929—1940) publikált írásaiból készítettünk egy válogatást." Nos, azóta, hogy e bevezető íródott, megjelent immár a várva-várt Eletem is, sőt megjelent Az elárult torradalom című tanulmány is, s telások nyomán. Tudtuk Nyitra előtt is, hogy művelt, értelmes, emberilegszakmailag elkötelezett pedagógusközösségünk van, mely most már felébredt, él, de a béklyók feloldására mások támogatását is igényli. A mai is érvényben levő programunkat — immár nem ideiglenes jelleggel — Komáromban, az első konferenciánkon fogadtuk el. A véletlen vagy a sors úgy hozta: a programot kidolgozó csoport irányítója éppen az a Máté László volt, akinek a vezetésével a Csemadok elvi nyilatkozata is megfogalmazódott, mely nyilatkozat negyven év gazdag tapasztalata, küzdelme alapján íródott oly módon, hogy az teljes egészében támogatja és felvállalja az SZMPSZ programjat. Az ún. oktatáspolitikai rész az, amely megegyezik, hiszen botorság lenne itt vagy ott mesterségesen gyártott, „közeli vagy távoli tervet" kidolgozni. Tehát az óvodák, a kisiskolák felújítása, a közös igazgatású iskolák szétválasztása ugyanúgy szerepel mind a két dokumentumban, mint az önigazgatás vagy a magyar főiskola, egyetem megszervezése, hogy csak a 4-5 legfontosabb programpontunkat említsük. A szakmai szekciók működése, a szűkebb értelemben vett oktatási-nevelési kérdések természetesen csak a szövetség programjában szerepelnek. Hogy a Csemadok és az SZMPSZ éjfél előtt öt perccel kötött megállapodást, vagy sem, erről vitatkozni nem érdemes. A címet újságírói fogásként könyvelhetjük el. Ázt azonban mindnyájan tudjuk: a Csemadok volt, lehetett az elmúlt negyven évben az a legális szerveA deáki közös tárgyalásaink eredményeként a két szövetség képviselőiből jött létre az a csoport, amelynek feladata volt: december végéig kidolgozni a hazai magyar oktatás és kultúra önigazgatásának elveit, természtetesen figyelembe véve a pénzügyi és intézményrendszeri vonatkozásokat is. Ezután egyeztetjük kintettel az egyre áttekinthetetlenebb magyar könyvkiadás dzsungelére, nem lehetünk biztosak abban, hogy netán egyéb Trockij-írások is nem jelentek-e meg. Mindenesetre egy biztos: ez a Száműzött Trockij című gyűjtemény a legalkalmasabb „bevezetés" a trockizmus irodalmába. A gyűjtemény első ciklusa Személyes, családi vonatkozások címmel naplófeljegyzéseit, leveleit, emlékezéseit, mi több, 1940. február 27-én írt, s március 3-án kiegészített Végrendelet teszi közzé. Érdemes e Végrendelet utolsó bekezdését is idézni: „Ugyanakkor, bármilyenek legyenek is halálom körülményei, a kommunista jövőbe vetett rendíthetetlen hittel halok meg. Ez az emberbe és a jövőbe vetett hit ad most is számomra olyan erőt az ellenálláshoz, amilyet semmilyen vallás sem képes adni. " Az antológia ciklusa „portrékat, nekrológokat" tartalmaz. Ha lehet, ezek még döbbenetesebb írások, mint a személyes vonatkozású feljegyzések. Gondoljuk csak meg: e nekrológok között olyanok vannak, mint a Majakovszkij öngyilkossága című avagy a Krupszkaja halálára írott.- De itt olvashatók a Lunacsarszkijról és a Gorkijról írott nekrológok is, s elképzelhető, minő megállapításra „ihlették" a száműzött Trockijt, e nagyságok halálának körülményei. A harmadik ciklus ismét a perekről szól: Kiegészítések és megjegyzések a vádlottak vallomásával kapcsolatban — Mikor jött létre, mikor zet, amely felvállalta (-hatta) a kisebbségi problémák megoldását, a kisebbségvédelmet, így az oktatásügyet is. Ezért logikus, s nincs miért csodál- . kőzniük egyeseknek, hogy szövetségünk szorosan együttműködött a Csemadokkal, és a továbbiakban is szándékunk a nemzeti kisebbségi létünk felemelését szolgáló partnerkapcsolat építése, ápolása. Nem elhanyagolható az sem, hogy a közel százezres létszámú Csemadok minden tagjának van valami köze az oktatáshoz. Tehát mindenképpen indokolt az összefogás, a szövetségünk keretében működő szülők szekciójának működtetése. Aki sokat magyaráz, az gyanús. Ennek ellenére hadd mondjuk el mégis: a novemberi események után megalakult politikai mozgalmak, szakmai szerveződések a Csemadok eddigi tevékenységének zömét átvállalták. A galántai közgyűlésig és a közgyűlés után is arculatát, munkájának tartalmát és formáját kereső-megtaláló Csemadok végül is határozatban szögezte le jövendő működésének irányát. Nos, e határozatok adják együttműködésünk szilárd alapját. V

égül is a társadalmi szerveződésként — nemzetiségi érdekeinket védve — működő, gazdag tradíciókra visszatekintő Csemadok, tele megújulási szándékkal, miért is ne foglalkozhatna az oktatáspolitika ráeső részével? Ez joga, sőt kötelessége. Megjegyezzük: a két szövetség között ékszerepet játszók — sajnos, ilyenek is vannak — célt tévesztettek. Mindenesetre jó lenne, ha mindnyájan egyformán vennénk ki részünket az építésből, anélkül, hogy dicsőségre vágynánk, vagy más tollával ékeskednénk. Ilyenkor a javasolt alapelveket politikai mozgalmainkkal, és kérni fogjuk közvéleményünk támogatását. Bízunk benne, hogy ajövő kedvezően alakul, s elveinket, elképzeléseinket akadálytalanul megvalósíthatjuk. PUKKAI LÁSZLÓ (Folytatjuk) működött az Egyesített Központ? — Genrih Jagoda szerepe. S végül a negyedik ciklus, A sztálinizmus bírálata. Levél a szovjet munkásokhoz — A szovjet rendszer problémái. Az elfajulás elmélete és az elmélet elfajulása — Miért győzte le Sztálin az ellenzéket? — Sztálinizmus és bolsevizmus — Újra és újra a szovjet állam természetéről. Egy bizonyos: megdöbbentő olvasmány. S ma, a kommunizmus bukása után, a tömény és gyakran primitív antikommunizmus idején, tanulságos is. Hiszen ha valaki, Trockij valóságos áldozata volt az eszmének, amiért egész életében harcolt, s amint láttuk, végrendeletében mégis azt írja, amit ír. Milyen következtetést vonjon le mindebből a mai olvasó? S milyen következtetést vonjon le egy Rajk László, egy Slánský, egy Nagy Imre, egy Hruscsov emlékiratából, végrendeletéből s egy netán elkészülő Dubčekvagy Gorbacsov-memoárból? Lev Trockijt, a száműzött forradalmárt Mexikóban, coyoacani házában ölték meg egy jégcsákánnyal. Nagyon messze van ide a szülőfaluja, Janovka és Moszkva is. Sírján mégis sarlót és kalapácsot láthat a tisztelgő idegen — olvassuk a kötet fülszövegében. — Sztálinnak nem volt nyugta, vagy már csak a bosszú vezette, amikor parancsot adott Trockij meggyilkoláséra? Talán sosem tudjuk meg. A SZÁMŰZÖTT TROCKIJ „Nézd a búzakalászt, büszkén emelődik az égnek, Míg üres; és ha megért, földre konyítja fejét. Kérkedik éretlen kincsével az iskolagyermek, Míg a teljes eszű bölcs megalázza magát." \ KÚTFŐ