Új Szó, 1992. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-21 / 17. szám, kedd

PUBLICISZTIKA •ÚJ SZÓi 1992. JANUAR 21 REFLEX UNJA A TÖBBPÁRTRENDSZERT? Egészen a közelmúltig jó érzéssel töltött el, hogy bennünket, kisebbségi magyarokat nem fenyegetnek olyan veszélyek, amilyenekkel a szlovák nemzet demokratikus erőinek számolniuk kell. Gondolok itt arra, hogy közöttünk nem voltak prominens fasiszták, igy senkinek még csak eszébe sem juthat, hogy nosztalgiázva, „valamennyien magyarok vagyunk" alapon márványtáblát akasszpn fel valamelyik rosszemlékű, egykor a politikai színskála barna tartományában elhelyezkedett személyiség szellemiségének feltámasztására. Gondoltam, attól sem kell tartanunk, hogy valahonnan a tengertúlról majd visszatér szűkebb pátriánkba egy ideológus, hogy a megbukott bolsevista tanok helyett sajtónk hasábjain keresztül más, régebben diszkreditálódott igét hirdessen. Gondoltam, nem volt itt, Dél-Szlovákiában a Horthy-rezsim éveiben tömegbázisa a fasizmusnak, így harmadosztályú történészek nem kapnak késztetést arra, hogy a történelem lomtárából bárkit, vagy (jelképként) bármit is leporoljanak, piedesztálra állítsanak. Gondoltam... Tévedtem, és erre akkor döbbentem rá, amikor január 7-ikén elolvastam Popély Gyula történész Száraz Déneshez intézett nyílt levelét a Szabad Újságban. Gyanítom, Popély Gyulának még a jelenlegi sanyarú gazdasági viszonyok között is lett volna a zsebében 50 fillér egy levélpapírra borítékkal, illetve 3 koronája bélyegre, hogy eljuttassa levelét Száraz Dénes úrhoz. Nem, ö jobbnak és gondolatait messzebb hangzónak, a csehszlovákiai magyar nemzeti hormonállományt erőteljesebben mozgósítónak tartotta, ha gondolatait a Szabad Újságban tárja elénk. Két kulcsfogalom szerepel az episztolában, és mindkettő kiválóan demonstrálja azt a társadalomtudományi tételt, amelynek az a lényege, hogy azonos szituációban az azonos (vagy hasonló) gondolkodásúak rendszerint azonosan reagálnak a jelenségekre, kihívásokra. A kivételek, a kivételes képességűek szokásostól eltérő reagálásai csak a szabályt erősítik. Popély Gyula esetében korántsem kivételről van szó... A nyílt levél egyik kulcsfogalma a „pártfúzió", a másik pedig az a név, hogy: Jaross Andor. A hatvan éven aluliaknak egyik sem mond sokat. Az első kifejezés, a „pártfúzió" néhány példa segítségével könnyen megmagyarázható. Hazafiasabb szlovák körökben nemzeti egységet értenek rajta, Víťazoslav Móric vezetésével, Pánis, illetve Veselovský úr alvezérségével és valamennyi szlovák „bez výnimky" egy pártba tömörítésével. Bolsevikéknál nagy hagyományai vannak a pártfúziónak, és gyökerei az 1945-1948-as időszakra nyúlnak vissza. Gottwald vezetésével olyannyira sikerült a kommunisták és a szociáldemokraták fuzionálása, hogy Svoboda, illetve Weiss elvtárs pártja élén még most, a bolsevizmus agonizálásának napjaiban is kaján vigyorral élcelődhet az egypártrendszer által megtiport szocdemek újraszületési gyötrődései láttán. Ami Prokešéknál nemzeti egység, az komcsiul a párt vezető szerepét jelenti, Popély Gyula esetében pedig a „pártfúzió"-t. Pillanatnyilag csak annyi a különbség, hogy miközben a szélsőséges szlovák nacionalisták is hátrébb rugdalták az agarakat, meg a kommunisták is átkeresztelkedtek, és a Szocialista Internacionálé kapui előtt ácsingóznak, Popély Gyula óvatossága csak odáig terjed, hogy levelének körülbelül a közepén így ír: „Magyar választópolgárainkat nem állíthatjuk olyan dilemma elé, hogy két, esetleg több magyar politikai tömörülés között kelljen választaniuk. Csakis egy, azaz egy magyar választási blokk létezhet". Tessék figyelni! Itt még választási blokkról beszél. Tehát még több magyar párt választási koalíciójáról van szó. De hogy a végső cél mi, az iránt nem sokáig hagy kétséget. Néhány sorral alább már teljesen egyértelműen fejti ki szándékait: „Az 1936. június 21 -i érsekújvári pártfúziót én is nemzetrészünk történek legszebb napjai közé sorolom. Hőn óhajtom, hogy nekünk is legyen ilyen napunk,.." A pártalapító történész „egy füst alatt" mindent elintéz; egyetlen nyílt levél keretében nemzetiségmegváltó pártprogramot kínál, és még ugyanabban az episztolában egy név elismerő hangú említésével diszkreditálja is ugyanazt a pártot. És tette ezt úgy a történész, hogy még hangsúlyozza is történész mivoltát. Ha helyében vagyok, én letagadom, hogy históriával foglalkozom. Olyan nevet említ az 1936 júniusi pártfúziót végrehajtó elődök között, amelyet - szemérmességből - még a Magyarországról Dél-Amerikába került 1945 utáni szélsőjobboldali emigránsok is csak akkor emlegetnek, ha igazán maguk között vannak. Jaross Andorról, a kései Horthy-korszak belügyminiszteréről van szó, aki Imrédy Béla kormányának volt tagja, és akit a háború után háborús főbünösként kivégeztek. Azzal diszkreditálja P. GY. a pártját, hogy egy, Jaross Andor nevét is tartalmazó névsort idézve élvezkedve így „kiált" fel: Micsoda nevek. Esterházy János valószínűleg megfordulna sírjában, ha megtudná, hogy őt, az üldözött zsidók érdekében bátran kiálló arisztokratát valaki „egyszuszra" említi Jaross Andorral. Szüllő Gézát sem lenne szabad vele egyszerre említeni. Neki a magyar parlamentben volt bátorsága tiltakozni az újvidéki vérengzés ellen. Mindent összevetve úgy tűnik, hogy a pártállam megszűnése óta eltelt két esztendő bőven elég volt ahhoz, hogy Popély Gyula megúnja a többpártrendszert. Tegyük fel, hogy számunkra kedvezőtlen választási törvényt fogad el a parlament, és valóban célszerű lesz a magyar pártoknak koalíciót kötniük. Mindenesetre meg kell várni, hogy milyen lesz a választási törvény. Azonban akármilyen lesz is, azt nem lenne szabad megengedni, hogy Popély Gyula szóhoz jusson a magyarok koalíciójának létrehozásában, hiszen - nem is burkoltan - a nyílt levélben kimondta: végső célja a csehszlovákiai magyar egypártrendszer létrehozása. Akkor is így kellene vélekedni, ha a pártalapító történésznek nem sikerült volna nyomban a zászlóbontás után diszkreditálnia a pártot. Jaross Andor nevének elismerő említésével ez tökéletesen sikerült. Nincs szüksége a csehszlovákiai magyarságnak olyan pártra, amelynek alapítója egy hétpróbás fasiszta nevét tűzi zászlajára. Acsarkodnak egymásra a magyar mozgalmak - állapítja meg a pártalapító történész. És így dramatizálja tovább politikai helyzetünket: az egyes mozgalmakon belül is növekszik a széthúzás". Tegyük fel, hogy igaza van. De akkor azt is vegyük szemügyre (tovább haladva Popély logikai tételének fonala mentén), hogy mi lehet a megoldás. A pártvezér szerint a megoldást a pártok fúziója, a csehszlovákiai magyar lakosság egy akolba terelése jelenti. Most már csak az a kérdés, hogyan képzeli el Popély Gyula a fuzionált egységpártban a korábban egymásra acsarkodók egységét, a nézeteltérések, az érdekek különbözőségéből származó differenciák kiküszöbölését. Ha valóban történész a pártalapító, akkor tudnia kell, hogy ilyen esetekben az egység csak kikényszeríthető. Úgy, ahogy Tiso, Hitler, Sztálin és a többi diktátor kikényszerítette. Vajon honnan szorultak Popély Gyulába ilyen hajlamok? És a legfontosabb kérdés: vajon mi gátolja a bármilyen párt színeiben a parlamentbe került összes magyar képviselőt abban, hogy mindig úgy szavazzon, ahogy közösségünk érdekei megkövetelik? Mindent összevetve én úgy látom, hogy a csehszlovákiai magyar politikai erőknek nem kellene szükségszerűen elzárkózniuk értelmes választási koalíció létrehozásától. Az viszont bűn lenne, ha bárki is az erők összevonásának örvén a pártok fúzióját szorgalmazná. Ez csak kisebbségi egypártrendszerhez vezetne. TÓTH MIHÁLY TÁVKAPCSOLÓ JÖNNEK A MERKABÁK Olykor egy valamirevaló tévéműsorban nem az az elsődleges és meghatározó módon fontos, amiről maga a műsor szól, hanem a szélesebb társadalmi jelentőségként általánosítható gondolat. így lehetett ezzel a néző, amikor Friderikusz Sándor másodszor jelentkező Az én mozim cimű talk-snow-ját látta, amelyben Iby Dubával alias Duba Ibolya Amerikában élő magyar énekesnővel beszélgetett a népszerű riporter. A beszélgetés első síkja nem szólt másról, mint az egykori Déryné Színház emigrált színésznőjéről, aki a bécsi opera kórusába jelentkezett, de véletlenül szólistának vették fel. igy aztán természetes módon jöhetett Amerika, ahol a nagy álmok megvalósulnak, s immár tizenöt éve járja a kontinensnyi Egyesült Államokat egy ária- és dalesttel. Mindezt a Hangnak köszönheti Annak a Hangnak, amely Iby Duba közelében megszólal, hogy a hölgy ezt vagy azt tegye. És ö teszi a dolgát, ezért a siker, a boldogság. S ami a legfőbb: Iby Duba tudja, amit mi szerencsétlen katolikusok, lutheránusok, kálvinisták, zsidók, mohamedánok, budhisták, taoisták és kiváltkép ateisták nem tudhatunk. Ha tudomásul vesszük, ha nem: jönnek a merkabák. Jönnek és magukkal visznek 144 ezer kiválasztott embert a Föld és az Ég között lebegő járműveikre, ahol gyorstalpaló ideológiai tanfolyamaikon kiképzik őket. Visszatérve a földre, ez a 144 ezer ember itt fog járni közöttünk és megtéríti azokat, akik erre érdemesek és felkészültek. Jönnek a merkabák, akik nem máson, mint Illés próféta tüzes szekerén száguldoznak, illetve: amin száguldoznak, az Iby Duba, a kiválasztottak egyike szerint Illés szekere. Majd elszállítják a megtérteket a három világegyetembe Megtudtuk ugyanis, hogy van „atyavilágeyetem, fiúvilágegyetem és szentszellem-világegyetem". Mindenki téved, aki azt hiszi, hogy föld, menyország és pokol van, netán egyetlen anyagelvü világegyetem. Iby Duba és a merkabák tudják, hogy egymás mellett, alatt, fölött több világegyetem van. Tudják azt is, hogy azok, akiket ismeretlen eredetű, fel nem deritetlen származású légijárművek látnak ide-oda röpködni, igazából a merkabák, ^kik (vagy amik?) lebegő urbázisokról indulnak a földre. Természetesen az, aki felkészül a majdani elszállításra, amire a Föld pusztulása ad jó okot a merkabáknak, megmenekül. Csak azt nem lehet tudni, hogy pontosan mikor jön el a világvége, s milyen kötelező viselkedésmód és gondolkodás elsajátítása után lehet valaki kiválasztott. Az a gyanúm, hogy Iby Duba és újvallásának misztikuma valamiképpen összefügg a nagy világvallások és az ateizmus általános válságával. Ez a válság szerintem a következőkből ered. Míg a nyugati vallások a társadalomban élő ember hétköznapi lelki gyötrődéseivel mostanáig sem tudnak mit kezdeni, addig a keleti vallások a modern technológiák és a gazdaság kialakította életformák társadalmi terhei alatt görnyedeznek. Más kérdés, hogy az ateizmus a globális emberi lét semmilyen összetevőjével sem tud mit kezdeni, igy aztán nem véletlen, hogy a Krisztust követő világban egyre növekszik az érdeklődés a hétköznapokbeli intim létezéshez erőt adó keleti vallási tanok iránt, s ugyanakkor a keleti vallások nagy tömegeinek el kell sajátítaniuk az európai forrásból táplálkozó modern termelési mód és életvitel övéjüktől igencsak különböző elemeit. Egy ilyen nagy társadalmi, hitbeli, technológiai és életmódbeli hasonulás idején nem a nagy világvallások eretnekmozgalmai és szektái virágoznak, hanem a merkabák, az ufók, a misztikum és a tudományosság transzcendenciává gyúrt újvallásai. Aligha véletlen, hogy az emberiségnek erre a nagy kihívására mind a keresztény vallások, mind a keleti vallások a maguk módján reagálnak. Az előbbiek az ökumenizmus létrehozásával és a hit intimitása hétköznapjainak felerősítésével, az utóbbiak pedig egyre fokozódó fundamentalizmussal és terjeszkedő agresszivitással. Mert azt nem szabad elfelednünk, hogy míg a görög-zsidó-keresztény kultúrára alapozott európaiság a társadalom működését szabályozza Isten és Krisztus erkölcsi követésével, addig a keleti nagyvallások az egyén belső világára fordítanak nagyobb figyelmet. Igy, amikor az európai ember számára felismert szükségszerűséggé válik a belső én egyensúlya, s a keleti ember szembetalálja magát az Európából importált technológiai és gazdasági fejlettséggel, ha tetszik, ha nem választania kell. A baj csak az, hogy az Iby Duba képviselte tudományos izu miszticizmussal is kénytelen szembenézni... DUSZA ISTVÁN M Meglehetősen fura egy helyit/I zet, ha abban az egészIVI ségügyi intézményben, ahol az embernek gyógyulnia kellene, még jobban megbetegszik. A több, mint egy évtizede megnyitott kassai egyetemi kórház és rendelőintézet kétségtelenül ilyen hely. Eddig ezt csak mások panaszaiból tudtam, de most a saját bőrömön is tapasztalhattam. Az influenzát kellő gyógyszeres kezeléssel és egyéb kúrákkal tiz nap alatt legyőztem, de a kezelőorvosom tüdőröntgenre is elküldött. Szakmai alapossága, agKÓROKRÓL ÉS KOROKRÓL godalma természetesen jólesett, s amint utóbb bebizonyosodott, nem is volt alaptalan, mert találtak valami foltot a tüdőmön. Sajnos, míg a röntgenfelvétel előhívását a nyilvántartó osztály előtt ácsorogva megvártam, több foltot is felfedeztem Ezeket viszont inkább az építészek szégyenfoltjainak nevezhetném. A roszszul záródó ablakoknak és ajtóknak ,, köszönhetően" ugyanis olyan huzatot kaptam, hogy estére már nyilallt a fülem, reggelre pedig a szemem is begyulladt. Orvosom nem csodálkozott, sajnálkozva jegyezte meg, hogy nemcsak a folyosókon, nemcsak a várótermekben, hanem a rendelőikben is huzat van, s ezért sokszor fáj a fejük, s van amikor úgy járnak, mint én. Elmondta, hogy ezen kívül még sok,,, minőségi munkavégzésből" adódó dologgal kell együtt élniük. Mielőtt távoztam volna a rendelőintézetből, már csak egy dolgot kérdeztem a doktornőtől: - Mit gondol, a középkorban képesek lettek volna egy ilyen egészségügyi központot felépíteni Kassán? - Biztos, hogy nem. hiszen korántsem voltak Hyen fejlettségi szinten - kaptam meg a gyors választ, s én úgy éreztem, a doktornő nem értette meg, hogy mire céloztam. Arra a szigorra gondoltam, amivel annakidején a céhek a minőségi munkavégzésre ügyeltek. Az ötvösök céhmestere például, amikor egy bizonyos Spinczinger Dániel nevezetű mestert azon kapott, hogy hitványabb ezüstből készítette el a munkadarabját, s ráadásul a jó munkát minősítő liliom jeggyel is ellátta, arra ítélte, hogy szúrják ki a szemét és a bakó vágja le a jobb kezét. A doktornő most már jót neZj vetett, és ezt mondta: /I - Ha most is ilyen szigorúak lennénk, alighanem több vak és csonka ember bóklászna Kassán, mint másféle! SZASZÁK GYÖRGY NAGYANYÓ - MILYEN NYELVEN BESZELSZ? G

ondterhelt anyuka meséli kollégáinak. Kislánya, aki egy szepességi szlovák középiskolában tanul, óvónő szeretne lenni. Igaz, a losonci magyar iskola közelebb esik, a szülök nyelve is magyar, dehát az a fránya érvényesülés. Jobb a szlovák iskola, hallani úton-útfélen, meg a magyar gyerekeket mindenütt kigúnyolják, ha nem tudnak szlovákul. Végül is, ebben az országban élünk. Csakhát, lesznek-e még óvodák? Milyen lehetőség adódik a mai világban, mire elvégzi az iskolát? Pedig a gyerek jól tanul, dicsérik, előmenetele kiváló. Karácsony előtt is, amikor műsoros estet rendeztek az iskolában, fergeteges sikert aratott: a magyarokat figurázta ki, társai, tanárai nagy derültségére. Van humora a gyereknek. Csak ez a munkanélküliség ne volna! Sebaj, valahogyan majd csak lesz, legfeljebb hazajön, valamelyik kis magyar faluban talál óvodát, munkahelyet. Itt még érvényesül. Középkorú férfi, mérnök. Kis nógrádi falucskában született, szorgalmas, törekvő családban. Valamennyi testvére főiskolát végzett. Sokat utazik, szakmáját szereti. Ám a gyerekek egyre jobban lekötik, zenét, angolt tanulnak, s még ott van a feleség első házasságban született két gyermeke is. Ők szlovákok, igy a férfi tanul a gyermekeivel, akiket magyar iskolába Íratott. Minden áldott nap felelteti őket, önszorgalomból tanul angolul, hogy lépési tartson velük. A család egyik fele magyar, a másik szlovák. Megosztottan is együtt élnek, súrlódást nem ismernek. A feladatok megosztottak, mindenki tudja a dolgát, egyik tiszteli a másik nyelvét. A férfit is piszkálják munkahelyén, az asszonyt is. Nem törődnek az értetlenekkel, ők érzik: európai családot alkotnak. Ez itt nem Amerika, itt türelem kell, tolerancia. Nyitra- vidéki tanítónő. Szinte elsírja magát a felindultságtól. Képzelje el, minden bejelentés nélkül jöttek, öt személyautóval. Egyszer csak megálltak a iskola előtt, becsődültek, s elkezdték rajtunk számonkérni, hogyan érvényesítjük a nyelvtörvényt. Hogy aszerint tanítunk-e, hogy kinek a képét függesztjük ki a folyosóra, hogy tudnak-e a gyerekek, a tanitók szlovákul? Azért mondom el magának, mert fáj, rettenetesen fáj. Mivel érdemeltük ki ezt a bánásmódot? Miért akarnak minket megfélemlíteni? Kinek ártottunk? Egész életemben legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint tanítottam a szlovák nyelvet Hogy ez nem elég, ordítottak rám, a törvény szerint tanítsam! Érti ezt? Mindez történik Komenský évében, a huszadik század vége felé, Közép-Európában. Bár kitudja, ezek az urak melyik korban élnek? Még a falucska boltjába is bevonultak nagy dírrel-dúrral, paragrafusokat emlegetve. A nemrég Dél-Szlovákiában járt elnök mindenesetre megnyugodva utazott vissza Prágába: délvidéken nem tapasztalt nemzetiségi súrlódásokat. Kis falucska, közel az etnikai határhoz. Nagyanyó várja a hazalátogató unokákat. Nagyanyónak két gyermeke van: fia a faluban maradt, magyar feleséggel, gyerekei magyar iskolába járnak. Nagyanyó lánya elköltözött északra, férjestül. Gyermekeik nem tudnak magyarul. Ez utóbbiakat várja nagyanyó. Igaz, egyre ritkábban jönnek az unokák, ha itt is vannak, nagyanyóval nem tudnak szót érteni, unokatestvéreikkel is alig-alig. Fárasztó dolog a mutogatás, a jelbeszéd, ha nincs kéznél a szülő-tolmács. A távolsággal együtt kopik a szeretet, gyarapodik a távolság, az idegenség. Nagyanyó nem osztozhat az északi unokák örömeiben, gondjaik a távolba vesznek. Az északi unokák néhány év múlva talán meg sem ismerik egymást. Talán rászólnak egymásra: hogy-hogy nem az én nyelvemen beszélsz? Lehet, az idegenbe szakadt unokák egyszer nyelvi bizottság élén állítanak be nagyanyóhoz. A lagyanyó még emlékszik azokra az időkre, amikor maIV gyarok és szlovákok egymás mellett dolgoztak a földeken, a két szomszédos határban. Mikor magasan járt a nap, egy fa árnyékába telepedtek le ebédelni. Megkínálták egymást ételeikkel, ittak egymás italából. Gyermekeiket egymáshoz küldték szlovák és magyar szóra. Csak úgy. Kíváncsiságból, tiszteletből, muszájból, mert egymás mellett éltek. Dehát ez rég volt, gondolja nagyanyó, keserűen nézve ki az ablakon, még a háború előtt. KOVESDI KÁROLY