Új Szó, 1992. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-14 / 11. szám, kedd

1992. JANUÁR 14. ÚJ szól PUBLICISZTIKA 6 LAPSZÉLEN HONI MAGYAR KULTÚRA'91 Köztudott, a kultúrára rossz idők járnak manapság. Bár, ha visszatekintünk az utóbbi fél évszázadra, a kultúra sohasem volt eszményi helyzetben e tájakon. Az elmúlt negyven esztendőben legalapvetőbb létfeltételétől, a szabadságtól fosztották meg, most meg, amikor visszakapta szabadságát? anyagi szempontból került újra kilátástalan helyzetbe, ráadásul a társadalmi közeg sem kedvez neki. Nem tudom, ki hogyan, honi magyarságunk kultúrájában én mindenestere rosszabb esztendőre számítottam tavaly januárban, mint amilyen végül is volt a kilencvenegyes év. Sőt megkockáztatom: leszámítva az amatőr művészeti mozgalom egyik-másik ágát, született és került a közönség elé annyi érték, lezajlott annyi helyi ós nagyobb méretű kulturális-művészeti esemény, mint az előző esztendőkben, köztük számos új, melynek szervezését-művelését évtizedeken át gátolta a— különben örökösen az ember sokoldalú fejlődéséről és fejlesztéséről szónokló — kommunista hatalom. Hosszú lenne itt újrasorolni azokat a hazai magyar színházi előadásokat magyarországi társulatok, művészegyüttesek, művészek vendégszereplését, kiállításokat, hangversenyeket, Csemadok-rendezvényeket, regionális és országos jellegű kulturális és irodalmi napokat, seregszemléket, szellemi fórumokat, vetélkedőket és szemináriumokat, klubtalálkozókat, alkalmi vagy hagyományos kulturális ünnepségeket, melyekre az elmúlt esztendőben Pozsonytól Nagyselmecig szóltak a meghívók, ós akkor még nem beszéltünk a kultúrához is kötődő egyházi eseményekről, alapítványokról, emlékművek, szobrok állításaról-avatásáról, lemezekről, hangkazettákról, néhány fontos könyvről, kulturális célzatú magánvállakozásokról stb. Igazolásul, jobb híján, lásd a tavalyi Új Sző Közlemény rovatát, valamint a különböző kulturális-művészeti eseményekről szóló beharangozókat, tudósításokat. Soha kevesebbet! Persze, ez így túlságosan is mechanikus megközelítés, különösen, hogy kultúráról, a kultúráról van szó. És félrevezető. Ugyanis nem szól például arról, hogy a kultúra egyformán volt-e jelen Szlovákia nyugati, középső és keleti magyarlakta régióiban, megkezdődött-e visszatelepülése falvaink zömébe, ahonnan sikerült elűzni az elmúlt évtizedekben, kik és mennyien voltak befogadói, vajon továbbra is nem ugyanazok az arcok tűntek-e fel általában eseményein, mint régóta mindig. Nem szól arról, miként hódít egyre nagyobb teret a hang- és videokazettákon, újságokban, könyvekben és pódiumokról terjesztett ízlésromboló, gondolkodást begyepesítő kulturmocsok, melyre „harap a tömeg", s amelynek — tulajdonképpen érthető módon, pláne olyan kultúragyilkos múlt után, amilyen mi mögöttünk van — egyelőre, úgy tűnik fel, jobban kedvez a szabadság, mint az értékek születésének és befogadásának (illetve amazok „termelői" jobban élhetnek vagy tudnak élni vele). A puszta felsorolás nem szól aztán a megannyi, kultúrálatlanságra, intelligencia-hiányára valló megnyilvánulásunkról, egyáltalán arról, hány ember életének szerves része ma a kultúra. Az azonban mindenképpen kiolvasható a tavalyi listából — s ez nem kevés—, hogy 1. honi magyarságunk a sokszor zűrzavaros politikai gazdasági-társadalmi átrendeződés második évében, a szinte naponta megújuló nacionalista támadások kereszttüzében sem mondott le a kultúráról, 2. bár a politika több embert vitt át az ő területére és éppen a kulturális szférából, a régiek mellett megjelentek a kultúra új művelői és szervezői, egyszersmind gondoskodva a folytonosságról, 3. panasz ide, panasz oda, azért pénzt is sikerült előteremteni, ós nem utcán, úgy talált pénztárcákból. Működő kritikai és realitásérzékkel, kielégítendő szükségleteink, felszámolandó évtizedes hiányaink fókuszban tartásával ez akár biztató is lehet a jövőre nézve, alapja a csehszlovákiai magyar kulturális infrastruktúra és autonómia megteremtésének. (bodnár) HOGY JOBBAN MEGÉRTHESSÜK EGYMÁST... EGY ELFELEJTETT PRÉDIKÁTOR IDŐSZERŰSÉGE A kassal Šafárik Egyetem Eperjesi Bölcsészeti Kara a közelmúltban nemzetközi szimpóziumon emlékezett meg a 400 éve Kutná Horán született Jakub Jakubeusról. — Azért gyűltünk össze, hogy jobban megismerjük, megértsük a néhány évszázaddal ezelőtti időt, történéseket, s általa jobban megismerhessük a jelenünket, jobban megismerhessük egymást— mondta nyitóbeszédében dr. Michal Otčenáš tanszékvezető. A cseh származású evangélikus prédikátor, költő, oktató emberi magatartását és munkásságát számos hazai, valamint külföldi történész méltatta — köztük Fabiny Tibor doktor, evangélikus teológiai tanár, a budapesti evangélikus múzeum igazgatója. A XVII. század első felének három nyelvű eperjesi egyházi iskolájáról tartott tartalmas előadást a következő szavakkal fejezte be: — Azzal a kívánsággal zárom referátumomat Jakub Jakubeus emlékünnepének tudományos ülésszakán, hogy a közös múlt emlékei és a közös, európai kultúrkincsünk változatosan felsorolt öröksége feledtesse az elmúlt korszakok nemzetiségi ellentéteit és járuljon hozzá egy boldogabb jövőt Ígérő, baráti kézszorítás tartós megvalósításához! Előadása után Fabiny úr szívesen adott interjút lapunknak. • Tanár úr, amint azt több előadó megjegyezte, a mai nemzedékek keveset tudnak Jakubeusról. Ön szerint elhallgatott, vagy elfelejtett prédikátor ő? — Elfelejtett. Legalábbis nálunk, Magyarországon valóban nagyon elfelejtett. Beszéltem például egy hazai szlovák lelkésszel, aki bizony vajmi keveset tudott róla. Ám, amint hallom, itt sem igen ismerik őt a történészeken kívül. • SÖn? — Én a Széchenyi Könyvtárban bukkantam rá egyik művére, abból idéztem a mostani előadásomban. • Európai gondolkodásra vall az a tény, hogy cseh létére itt is otthonra lelt, hogy szót értett magyarokkal, szlovákokkal, németekkel egyaránt. Egyetért ezzel? — Kétségtelenül. Egyébként abban az időben a nemzetiségek jól kijöttek egymással, ami elsősorban talán annak tudható be, hogy a XVI. századnak a humanista és részben reformátori magvetése a XVII. század elején szökkent szárba. Van a wittenbergi evangélikus múzeumban egy térkép, amely arról tanúskodik, hogy abban a korban Finnországtól Törökországig mennyi sok országból tanultak ott teológiát, milyen sokan szívták magukba a humanista szellemiséget. Az akkori eszmék beérése itt, Eperjesen, Sáros megyében, Abaújban, de általában Európának ezen a részén abban is megmutatkozott, hogy békésen megfértek egymás mellett a különböző nemzetiségek. Azt mondhatnám, hogy coexistenciában éltek együtt. Sőt, a protestánsok pedig egyenesen proexistenciában éltek, azaz egymásért. Jóllehet, közrejátszott ebben egy erős összetartó erő is, a vallás, de tény, hogy azon belül valóban nem számított, ki milyen nemzetiségű. Az eperjesi Szent Miklós templomban például egyformán helye volt a magyaroknak, szlovákoknak, németeknek. Soha nem bántották ők egymást, pedig külön lelkésze volt a közösségeknek. Bél Mátyás idejében is egyetértésben éltek itt az emberek. Maga Bél Mátyás ugyan hungarusnak mondta magát, de esze ágában sem volt azon vitatkozni valakivel, hogy milyen vér folyik az ereiben. Gárdonyi Géza szerint nem a gyertya a fontos, hanem a lángja. Nos, valóban, mindegy, hogy milyen „gyertya" vagyunk, csak emberek legyünk tetteinkben, cselekedeteinkben. S ha már példát említettem, hadd hivatkozzak a Cselekedetek könyvére is. Abból tudhatjuk, hogy Jézus első pünkösdi közössége sem volt egynemzetiségű, voltak benne médek, perzsák, zsidók, görögök... Ilyen összefüggésekben tartom tehát nagyra Jakobeust, s a kort, amelyben ólt. Szerintem ma a humanitásnak kellene közelebb hoznia egymáshoz a Kárpát-medence népét, mert különben nem tudunk igazán csatlakozni Európához. • Mi kellene ahhoz, hogy az emberek megtalálják egymáshoz az utat, s hogy hasonlóképpen gondolkodjanak és cselekedjenek, mintákkor, a XVII. században nagyon sokan? — A politika terén erre nem látok sok reményt... • Miért? — Mert a politikában a pártszempontok fontosabbak, mintáz, hogy a közös jövőt együtt építsük. A politikusok, főleg a hangadók, bizonyos érdekeket követve nem azt keresik mi köt, mi köthet össze népeket, országokat, hanem azt, mi választhat el. • Ön szerint hol, miben rejlik a megoldás kulcsa? — Kicsit naiv felfogásnak minősíthetik véleményemet, mégis azt mondom, alulról kell keresni, építeni a kapcsolatokat. Ha például minél több szlovák jönne Magyarországra, ottani családokhoz, s fordítva, akkor jobban megismernék egymást a népek. Hosszú távon ez segítene. Aztán a politika és az „alsó" kapcsolat között érzek egy kulturális szintet is. Ez lenne a legjelentősebb. Ide tartozna egymás irodalmának megismerése, a közös szakmai konferenciák, tanácskozások, s nem utolsósorban az egyházak együttműködése is. Ehhez az kell, hogy humánus és emberi kapsolatok jöjjenek létre és valóban kezet tudjunk fogni egymással. GAZDAG JÓZSEF KI VOLT JAKUBEUS? Jakub Jakubeus (Jacobei, Jacobe, Jacobeis, Jacobeaus, Jakubovsky) minden bizonnyal Kutná Horán született 1591-ben. A Károly Egyetem elvégzése után Sušicében tanítóskodott, majd Písekben volt rektor. Lelkipásztorrá szentelése után Prágában volt káplán, később plébános. A cseh rendi felkelés fehérhegyi csatavesztését követően mint minden nem katolikus papnak, neki is távoznia kellett az országból. Előbb Szászországban próbált szerencsét, onnan pedig 1624-ben Magyarországra kényszerült. A protestáns lllésházy Gáspárnál kapott menedéket, ám Trencsénben rövid időt töltött, s Zemplén vármegyébe ment. Csakúgy, mintCommenius és még néhány további száműzött földije I. Rákóczi György erdélyi fejdelem birtokán telepedett le. Prédikátorként Kucsin (Kučín) és Sókút (Soľ) községekben tevékenykedett. A XVII. század húszas éveinek végén, vagy a harmincas éveinek elején, pontosan nem tudjuk, Eperjesre települt. Néhány korabeli, félig hivatalos feljegyzés szerint egy ideig tanított a helyi iskolában, 1639-ben az iskola rektorává nevezték ki. Ebben a tisztségében kevés ideig maradt, ugyanis az eperjesiek annyira megkedvelték, hogy még ugyanabban az evben őt választották a város szlovák evangélikus papjává. A pestisjárvány okozta haláláig (1645) eben atisztségben szolgálta a népet Irodalmi munkásságát Prágában kezdte, 1612-ben, világi latin verseket és vallásos tematikjú esek prózát írt. Ebben az időszakban (1612—1621) két gyűjteménye jelent meg: Symbolon mentis gratae (A hálás szív vallomása) és Poean admirandae et adorandae Christi theantropiae (Dicsének a csodálatraméltó és magasztos Krisztushoz) címen. Csehország elhagyása után, 1624-ben a cseh evangélikus egyházat bemutató vallástörténeti művet jelentetett meg Idea mutationum Bohemo-evangelicarum ecclesiarum címen. Legjelentősebb munkáit magyarországi tartózkodása idején írta, szintén latinul. 1627-ben Kassán jelent meg az Otii vernalis anni M. DC. XXVII. Aegrisomnia (Szabadidőbeni ábrándálmok 1627 tavaszán). Legismertebb alkotása a Gentis Slavonicae lacrumae, suspiria et vota (A szlovák nemzet könnyei, sóhajai és kérései/ című, 1642-ben Lőcsén kiadott epikája. Ezt a verses költeményt Jakobeus eredetileg a szlovákság első összefogó történelemkönyvének számító Viva gentis Slavonicae delineatio című latin mellékletének szánta. Közvetlenül Eperjeshez két könyvalakban kiadott prédikációgyűjteménye kötődik. Az egyik Pascha lachrymosum inelytae urbi Epperiensi ominosum (A dicső Eperjes szomorú húsvétja — 1643), a másik pedig az eperjesi magyar evangélikus templom felszentelésére írt Anamnisis, to jest: Véčná a nevymírajíci paméf založení Domu Božího národu uherskému ve svobodném a královském mésté Prešové. Anamnisis, azaz: Örök'és halhatatlan emlékeztető Eperjes szabad királyi város magyar népét szolgáló Isten Házának átadására (1642). Jakubeusnak ebben az időben készült munkáiból kiérződik a magyarok — főleg Bethlen Gábor és I. Rákóczi György — iránti tisztelete. KÓNYA PÉTER, Eperjes KÚTFŐ' DANILO KIS: A HOLTAK ENCIKLOPÉDIÁJA „Az ebben a könyvben olvasható történetek mindegyike egy téma, egyetlen metafizikainak nevezhető téma jegyében fogant: a halál, már a Gilgames-eposztól kezdve, az irodalom egyik állandóan visszatérő témája. Ha a díván szó nem asszociálna világosabb színeket és tónusokat, ez a gyűjtemény a »Nyugat-keleti díván« alcímet viselhetné a maga félreérthetetlenül gunyoros és parodikus felhangjaival" — írja a szerző Post seriptumként immár magyarul is megjelent könyvéhez, amelyről aligha sejthette, hogy egyik utolsó munkája lesz, hisz Danilo Kiš, mint tudjuk, 1989-ben, alig ötvennégy esztendős korában elhunyt. Világhírének tetőfokán, sikereinek csúcspontján, Párizsban. De ki volt Danilo Kiš, e magyar hangzású név viselője? Magyar neve ellére szerb író volt, egészen pontosan szerb zsidó, aki Szabadkán született, nyilván magyar környezetben, 1935-ben. Indulásának környezetét, gyermekkorának jellegzetes világát soha nem is tagadta meg, egyik legnevezetesebb munkája, önéletrajzi trilógiája, éppen erről szól. A háborús gyermekkor, az embertelenedés, a népirtás korszaka, édesapja elhurcolása, mindez tízesztendős koráig történt meg vele. (Emlékezzünk csak Móricz megjegyzésére, hogy az emberrel tízéves koráig történik meg a legtöbb.) Mindez, mint egy méltatója megjegyzi róla, „olyan sebet ütött rajta, amely elbeszéléseiben, regényeiben ma is állandóan érződik. A reális világ valósága egybevegyült írásaiban az álmokkal és hallucinációs megsejtésekkel; az álmok keserű tapasztalatokkal ütköznek össze, a háttérből pedig elősejlik a környezet, Szabadka hétköznapi élete". Erről szól, mint említettük, önéletrajzi ihletésű trilógiája, a Kert, hamu című regény (1956), a Korai bánat című elbeszélés-gyűjtemény (1970) és a Homokóra című regény (1972). Mindhárom megjelent magyarul is, ugyanúgy, mint a Manzárd és A 44. zsoltár című korai regényei (1963), valamint két „kései" elbeszélésciklusa, a Borisz Davidovics síremléke (1976) és A holtak enciklopédiája (1983). Ez utóbbi két ciklus (magyarul mindkettő az Európa Zsebkönyvek sorozatban látott napvilágot) vezérmotívuma a halál, valamint a nép és a zsarnok viszonya. A zsarnok lehet maga az Isten (Simon, a mágus), a politikusok, illetve egy eszme, vagy eszmeáramlat is, melynek segítségével másokon uralkodni lehet. „Sztálin és alattvalói mindig hazudnak, minden pillanatban, minden alkalommal; s minthogy mindig hazudnak, már nem is tudják, hogy hazudnak. Amikor pedig mindenki hazudik, hazudozván már nem is hazudik senki... A hazugság természetes következménye az úgynevezett szovjet társadalomnak... Országgyűlések, kongresszusok, színház, kulisszák. A proletariátus diktatúrája: világraszóló csalás. A tömegek spontaneitása: gonosz szervezés. Jobbra, balra, mindenfelé: hazugság. Sztahanovizmus: hazugság. Az élet öröme: lesújtó komédia. Az új ember: őskori gorilla. A művelt ség: műveletlenség. A lángeszű vezér: korlátolt zsarnok." Nem részletezzük, milyen összefüggésben van a kötettel az idézett részlet, azért idézzük épp ezt a paszszust, a már említett Post seriptumból, mert talán leghívebben jellemzi nemcsak a kötetet, hanem párdarabját, a Borisz Davidovics síremlékét is, s talán az egész, korán félbeszakadt Danilo Kiš-i életművet, melynek legszebb darabjai, az említetttrilógián kívül, éppen e ciklusban találhatók. Nevezetesen a címadó A holtak enciklopédiájáról van szó, valamint A varázstükör, a Dicső halál meghalni a honért, s mindenekelőtt A vörös Lenin-bélyegek című elbeszélésről, amely megint csak a sztálinista időkbe ágyazódik bele egy gyönyörű és iszonytató szerelmi történet keretében. Le tudja-e győzni a szerelem a hatalmi önkényt és a halált? „A vörös Lenin-bélyegek című elbeszélés — írja Danilo Kiš —az idézetek bősége ellenére merő fantázia, noha... noha sohasem értettem, mire jó könyveket kigondolni, vagy leírni dolgokat, amelyek — ilyen vagy olyan módon nem történnek meg a valóságban is" — idézi Nabukovot. S a történetet így végzi: „Ami volt — volt. A múlt bennünk él kitörölhetetlenül. Mivel az álmok a túlvilág híradásai és akképpen létezését bizonyítják, álmunkban találkozunk... Kettőnknek ez a hosszú, szenvedélyes és gyötrelmes regénye, kitöltötte az életemet, értelmet adott neki. A sors kegyeltje voltam, uram, és semmiféle kárpótlásra nem tartok igényt. Engem nem említ majd Mendel Oszipovics könyveinek névmutatója, életrajza vagy valamelyik verséhez fűzött lapalji jegyzet. En, uram, igenis Mendel Öszipovics műve vagyok, amiképpen ő is az én művem. Nyújthat-e ennél többet gondviselés. " A „farkas időkben" maga a szerelem is megtébolyodik, halálra nyílik — mondja a kötet fülszövege. „Akik életükben szerették egymást, s akik végakaratukban úgy rendelkeznek, hogy egymás mellé temessék őket, talán nem is olyan bolondok, mint gondolják sokan. Hamvaik talán mégiscsak keverednek, egyesülnek, áthatják egymást"— idézi a nagyon is materialista Diderot levelét szerző és hősnő, mondván, hogy „Mivel Mendel Oszipovics sírja ismeretlen, nincs szándékomban melléje feküdni", (de) mért ne remélhetném én is, hogy találkozunk a másvilágon? S bízom Istenben, hogy nem találom mellette egy másik nő árnyékát?"