Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-09 / 32. szám
Vasárnap 1991. augusztus 11. A NAP kel - Kelet-Szlová- kia: 05.26, nyugszik 20.00 Közép-Szlovákia: 05.33, nyugszik 20.07 Nyugat-Szlovákia: 05.30, nyugszik 20.13 órakor A HOLD kel - Kelet-Szlová- kia: 07.09, nyugszik 20.20 Közép-Szlovákia: 07.16, nyugszik 20.27 Nyugat-Szlovákia: 07.22, nyugszik 20.33 órakor Névnapjukon szeretettel köszöntjük ZSUZSANNA, TIBORC - ZUZANA, valamint Dulcinea, Filoméla, Liliána, Tarján, Ticia nevű kedves olvasóinkat • Zsuzsanna - a héber So- sanna nevet a Biblia görög és latin fordításai Susanna alakban vették át, ebből lett a magyar kiejtés. A héber név jelentése: liliom. • Tiborc - a latin Tiburtius név rövidüléséből keletkezett. Jelentése: a Róma melletti Tibur (ma: Tivoli) városából való férfi. • 1821-ben született Octave FEUILLET francia író (f 1890). A VASÁRNAP következő számának tartalmából EMBEREK, TÖRŐDJÜNK VELÜK! Ozorai Katalin riportja az egészségkárosultakról IDEGENEK KÖZÖTT Péterfi Szonya riportja FORRÓ ŐSZ ELÉ NÉZÜNK? Zsilka László írása A JÓ FELESÉG HOLTIG TANUL Vladimír Párái elbeszélése Állandó rovataink GYERMEKVILÁG HÁZUNK TÁJA HOGY MIK VANNAK? HUMOR KERESZTREJTVÉNY SPORT JELLEGZETES FALUSI ROMA HÁZAK Ordódy Vilmos felvétele Romának lenni szégyen? A közelmúltban több olyan írásomat is közölte a Vasárnap, melyekben a cigányok — ma már romák — életmódját ecseteltem, kimondva azt is, hogy itt élnek és joguk van itt élni, de ugyanakkor kötelességük is emberi életmódot teremteni maguknak. És felsoroltam néhány olyan példát, mely alátámaszthatta volna állításomat: vannak, akik képesek beilleszkedni, becsületesen dolgoznak, nemcsak nemzenek hanem nevelnek is, többre törekszenek mint a szomszédságukban élő fajtájukbeliek. Jöttek a levelek: sokan vádoltak (biztos cigány ő is), sokan átkoztak (verje meg pártolásukért az Isten), de akadtak olyanok is, akik úgy vélték, beszélni kell erről a problémáról, nem lehet csak ítélkezni, segíteni is kell. Nagy megtiszteltetésnek tartom Ravasz József roma költő és publicista nyílt levelét, melyet a Heti Hifi 21. száma közölt és melyben köszönetét mond a „Cigánysors“ című sorozatomért. Megjegyzi: „Ezt az írásomat az Új Szó (nem tudni, milyen okból) nem közölte.“ Nem a szerkesztőség hibája, én nem akartam, hogy dicsérjenek. Mégis megtörtént — más lapban. Aztán kaptam egy nagyon kedves levelet egy öreg cigányasszonytól: „Hetvenkét éves vagyok, tizenkét gyereket szültem, öt maradt meg belőlük, csak három elemit végeztem, de olvasni és írni megtanultam. Járatom az Új Szót meg a Vasárnapot, tudom miket ír. Ha rajtam múlna, megválasztanám a cigányok vajdájának. Velük tud érezni és biztosan hatni tudna rájuk, hogy másként éljenek. Mert bizony, én is gyakran szégyenlem a fajtámat. “ Hogy a romák közül sokan szégyenük önmagukat, azt az utóbbi népszámlálás bizonyítja a legjobban. Megdöbbentett, sőt, mellbe vágott az előzetesen kiadott statisztika: 80 ezren vallják magukat romáknak! Valamennyien tudjuk, ez nem igaz. Nem vállalják hovatartozásukat. Bárkik lennének, csak nem cigányok. Ez az információ nagyon elszomorított. Megtagadták 600 éves európai létüket. Indiából származó őseik gyökereit, megaláztatásukat és meghurcoltatásukat, de tehetséges fiaikat is, akik el tudják sírni, meg tudják festeni a cigányok bánatát, el tudják muzsikálni lelkűk rezdüléseit. És megtagadták azokat az anyákat, akik szülték az utódokat, akiknek a génjeikben fészkel: életet adni a nő elsődleges küldetése. Nem csatlakoztak az érdekeiket védő különböző roma szervezetekhez, szövetségekhez, érdekvédelmi egyesületekhez. Nem álltak választott képviselőik mögé. Ezenkívül is sok mindenre büszkéknek kellene lenniük. Például arra, hogy hazánkba!) már másodszor megrendezték a Romfeszt, hogy a romák nemcsak zsibárusok, spekulánsok, hanem hogy cégeket, magánvállalkozásokat alapítanak, jó üzleteket kötnek, munkalehetőségeket teremtenek, hogy létrehozták a Lacho lav (Jó szó) lapot, hogy egy cigány éttermet nyitott, mely „cigányételeket“ kínál, hogy Bittó Iva hanglemezre énekelte dalait — és sorolhatnám tovább, nem is a múltat, csupán a fordulat utáni eseményeket. Kár, hogy a pozitívumokat inkább mi, „fehérek“ látjuk, hogy „ők“, akikről szó van és akik sorsa — remélem és hiszem- napjainkban dől el, nem akarják tudomásul venni, nem használják ki saját érdekükben. Hogy erre képtelenek azok, akik még mindig a „gödrökben“ élnek, patkányokkal hálnak, csalnak és lopnak, azon nem csodálkozom. Ami viszont mélységesen bánt, az a roma értelmiség hovatartozásának megtagadása. Úgy terveztem, egy cikkben megírom, hogy a cigányok is „vihetik valamire“. Összegyűjtöttem vagy tizenkét nevet és elindultam körutamra. Meglátogattam az egyetemi tanárt, a főorvos-igazgatót, a tanárnőt, a jogtanácsost, a járási hivatal osztályvezetőjét, az óvónőt — a többiek után már nem is mentem. Beszélgetőtársaim — akiket pozitív példaként kívántam bemutatni annak bizonyítására, hogy a cigányok is fel tudják küzdeni magukat, hogy elismerésben részesülhetnek, sikeresek lehetnek hivatásukban és családjukban — megtagadták önmagukat. Szlovákoknak és magyaroknak vallották magukat, a roma származást dehonesztálónak tartották. Sőt, egyesek nevet is változtattak; akik „fehérhez“ mentek feleségül, azok szerencsésebbek voltak, elég volt kimondaniuk a boldogító ,,igen“-t és magszabadultak műltjuktól, származásuktól. Nagyon értelmes, okos, művelt, szakmájukban elismert emberekkel találkoztam, mégsem tudtam őket igazán becsülni. Felkapaszkodásuk útján elvesztették arculatukat, elferdítették gerincüket.- Magának könnyű - mondta egyikük olyan fehér a képe, hogy nyugodtan mondhatja magát magyarnak, szlováknak, németnek, svédnek aminek csak akarja. Én viszont sohasem tudom letagadni, hogy cigány vagyok. Mint ahogy a néger sem mondhatja azt, hogy eszkimó. Érti már? Nem értettem, mert bár képem „fehér“, mindig is magyarnak vallanám magam. És csak sajnálni tudtam azokat, akik példaképül szolgálhattak volna embertársaiknak, az egyívású romáknak, de még arra sem voltak képesek, hogy cigányoknak mondják magukat. Nyilván sokan közülük is tudják, hogy van szégyellnivalójuk, ezért nem akarnak romák lenni. Mert tudvalevő, hogy a bűnesetek 46 %-át az ő számlájukra írják, hogy'az iskolaköteles gyerekek nagyobbik fele csak hébe-hóba ül be a katedra elé és többnyire ismétel egy-egy osztályt, hogy piszokban és szennyben élnek, lopnak és zsebelnek. Szóval, szégyenkezni kell miattuk. Viszont látni kell azokat is, akik hátat fordítottak ennek az életmódnak, akik valóban gondoskodnak családjukról, munkába járnak és becsületesen keresik meg pénzüket. Nagyon sok ilyen romát ismerek. Nyíltan és minden előítélet ellenére barátaimnak vallom őket. Talán azért szomorít el a felismerés: vérbelijeik tagadják meg őket, akik lámpásul szolgálhatnának, akiknek szava hitelesen hangozhatna és akik tán „másakat“ tudnának formálni belőlük. így lettek nyolcvanezren — a mostani népszámláláskor. Nem is sejtik, mit vétettek maguk ellen. Hiszen ezentúl, hivatalosan is úgy kezelik majd őket, mint egy jelentéktelen, maroknyi etnikumot... Ami engem illet, sajnálom, hogy így alakítják sorsukat... Sajnálom, hogy ezt nem fogják fel azok sem, akik műveltek, akik saját népüket irányítani tudnák. Ozorai Katalin fOO-Oât a meggazdagodásról Gazdagok mindig voltak. Még a pártállamban is arról suttogtak az emberek, hogy a pozsonyi takarékpénztárban hány milliomost tartanak számon. Persze az ügyesebbek nem az itthoni bankokban tartották a pénzüket, inkább befektették. Mert erre is volt lehetőség. Kacsalábon forgó hétvégi házakban, képzőművészeti alkotásokban, numizmatikai gyűjteményekben stb. Most, hogy a piacgazdaság lett a társadalmi rendszer alapja, és szerveződik a kapitalizmus valamilyen formája, mindenki előtt nyitva áll az út a meggazdagodás felé. Az ügyes vállalkozók, kereskedők már az első hónapok után tollasodnak és szemmel láthatóan kialakul a gazdagok rétege, sót a milliomosok klubja. Persze, ez a csehszlovák társadalmi piramisnak csupán a kisszámú csúcsa lesz. A nagy többséget a piramis alapját alkotó, bérből és fizetésből élők képezik és annak a legalján a nyugdíjakból, munkanélküli segélyből, kezdő fizetésből tengődök milliói lesznek. Köztük helyezkedik el egy jól szituált középréteg, ami most van kialakulóban. A meggazdagodáshoz elvileg mindenki számára nyitva áll az út. Csak ezen az úton igen kevesen jutnak el Kánaán földjére. Akik megpróbálják, azok közül sokan csődbe jutnak. Aztán itt van a tőkehiány, a tapasztalatlanság, a balszerencse és sok más dolog ütheti el őket a meggazdagodástól. Mostanában több fiatal mesteremberrel beszélgettem, akik külföldön akarnak szerencsét próbálni, ahol jól megfizetik a munkát, és néhány év alatt a valuták közti, valamint a hazai „szocialista munkabérek“ és a külföldi fizetések közötti különbséget kedvezően átváltva talán valamit össze tudnak gyűjteni. Persze ezek az elképzelések, remények igen messze vannak a meggazdagodástól. Ráadásul a külföldi munkavállalás, a szülőföld, az ismerősök elhagyásával jár, és gyakran sohasem lesz belőle hazatérés. A külföldi munkavállalás nem egyszerű dolog. A nyugati országok nemigen fogadnak be szakmunkásokat, mert elég gondjuk van a saját állampolgáraik elhelyezésével. Ezért sokan „feketén“ dolgoznak, ami törvényellenes, büntetést és kiutasítást eredményezhet, ha a hatóságok rájönnek. Ráadásul ezeket az illegális munkavállalásokat zugközvetí- tók árusítják tizenötezer, húszezer koronáért vagy bizonyos százalékot vonnak le a keresetből. Egyszóval kockázatot vállal, aki vendégmunkásnak szegődik a nagy kereset reményében. Sok fiatal az idegenlégióban köt ki, amely tagjainak állítólag egyharmada a volt szocialista országokból származik. Az én nagyapám egy amerikai szénbányában kuporgatta össze azokat a dollárokat, amiből hazatérve kis, kertes családi házat vett. Sok öröme nem tellett benne, mert a megerőltető munka következtében néhány év alatt eltávozott az élők sorából. De a házikó itt maradt, és talán még az én unokámnak is egyetlen vagyona lesz. Amerikában képes volt négy év alatt annyit keresni, hogy házat vett belőle. Nálunk a szocializmus építésének negyven éve alatt pedig a bérből élők többségének csak egy szövetkezeti lakásra futotta a „galambdúcokban“. Most ezrek kelnek útra külföldre munkát vállalni abban a reményben, hogy legalább egy házat vagy autót vegyenek. Ugyanis az itthoni befagyasztott bérekből jó, ha mindennapi tisztességes megélhetésre futja. A lakosság nagy többsége számára a meggazdagodás lehetősége csak ábránd marad. Persze az ügyes séf telök és üzérkedők, feketézők a meggazdagodás utáni természetes emberi vágyat jól meglovagolják és bizony a jóhiszemű emberek sokasága beugrik nekik. A lapok hirdetési rovatai tele vannak ilyen ajánlatokkal: Szüksége van pénzre? Játsszon velünk, ötszáz koronáért 313 ezret nyerhet. Vállalkozni akar és nincs pénze? Az Express számítógépes játékkal - ha szerencséje van - egymilliót nyerhet. Vagy potom 2000 koronáért a Jack Pót játék segítségével 30 720 dollárhoz juthat. Aztán itt vannak a többi játékok: AKTION, SPEKTRUM, AXEL, FRISCO, FÓR YOU stb, stb. A meggazdagodás csábító. Sokan beugranak ezeknek a játékoknak. Még a pénztelen emberek is megpróbálják, hátha sikerül. Mindig akadnak, akik nyernek valamit. Főleg azok, akik a játékokat szervezik. Számunkra, a nagy többség számára marad a havi fizetés, a munkabér, amelyet megpróbálunk úgy ■beosztani, hogy átvészeljük a gazdasági reform legsúlyosabb éveit. Sajnos egyre több a bizonytalansági tényező. Hogy az életszínvonal mikor mozdul meg felfelé, azt még senki sem meri megjósolni, pedig egymás után születnek az alternatív fejlesztési programok. A meggazdagodás utáni emberi vágy a mai társadalomban a legtermészetesebb dolog. De az is természetes, hogy igen kevesen lesznek a „kiválasztottak“. A többség inkább csak a költővel fogja sóhajtani: „De szeretnék gazdag lenni!“ Szűcs Béla
