Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-27 / 52. szám
1 m HÁTIZSÁKOS SZILVESZTEREIM Az elmúlt napokban a gyarló kíváncsiság számvetésre késztetett. Naplójegyzeteimből kigyűjtöttem, hogy a nagyobb külföldi utazásaimon hány kilométert tettem meg. A végösszeg csaknem egy millióra rúgott, ami egy jól futtatott tévériporternek is dicséretére válnék. Csakhogy engem nem az állam pénzelt, saját zsebből, megtakarított filléreimből jártam a nagyvilágot, súlyos hátizsákot cipelve. Útjaim több mint felét szárazföldi járművekkel tettem meg, beleszámítva a biciklit és az autóstopos Mercedest is. Természetesen sokat gyalogoltam, összesen 22 549 km-t. Ezalatt elnyűttem 22 pár bakancsot és 9 hátizsákot. Az utazással eltöltött 3274 nap (9 év!) alatt megannyi élmény gazdagította emlékeim tárházát, kedvesek és hátborzongatók egyaránt. Szép emlékeim közé tartoznak a világ távoli zugaiban eltöltött szilveszteresték. Közeledvén az év vége, közülük ragadok ki néhányat. LEGLÁMOK TAMYÁJÁBAX Öt dollárral a zsebemben Alaszkából indultam el, hogy cikcakkban bejárjam az Újvilágot - a legészakibb csücskétől a legdélebbi szigetéig, a Tűzföldig. Hála az Amerikában élő segítőkész magyarságnak, az öt dollárom gyakran megfia- dzott, így ha küzdelmesen is, egyre közelebb jutottam végcélomhoz. 1969 decemberében érkeztem Ecuadorba, ahol egy ott élő magyar család, Botár Béláék fogadtak otthonukba. Ecuador gyönyörű ország, az egyenlítő alatt hósapkás vulkáni kúpok ékesítik; engem azonban sokkal jobban izgatott, hogy hozzátartoznak az óriás teknőseiről híres Galapagos-szigetek. Elhatároztam: addig nem tágítok az országtól, míg nem sikerül látogatást tennem ezeken az elvarázsolt szigeteken. Dagadt pénztárcájú turistáknak nem okoz gondot a szigetekre való eljutás, hiszen tucatnyi iroda szervez oda rövidebb-hosszabb kirándulásokat. A résztvevőket akkoriban az ecuadori katonai légitársaság gépei szállították a szigetcsoporthoz tartozó Baltrán létesített hajdani légitámaszpontra, ahol az utasok luxusjachtra szállnak át. Az év utolsó napja lévén, a négymotoros behemót szállítógépen alig volt utas, így sikerült megfőznöm a főpilótát, hogy potyautasként felvegyen. Baltrán felkapaszkodtam a postacsónakra, amely hét óra alatt átbukdácsolt velünk a fő szigetre, Santa Cruzra. Teljesen besötétedett, mire partra szánhattunk Puerto Ayora néptelen kikötőjében. Elindultam a tengerparton, hogy sátorozásra alkalmas helyet találjak. Távol a falu utolsó házától, a bazalttömbök között végre kisebb homokos föveny kínálkozott, s nyomban letáboroztam. Alighogy bebújtam hálózsákomba, különös csüriszkelő hangokra lettem figyelmes. Óvatosan lehúztam a sátram cipzárát, és zseblámpámmal kivilágítottam a szabadba. Döbbenetes, riasztó lények szemei villogtak felém! Pillanatok alatt tisztában voltam: a tengeri leguá- nok tanyáját foglaltam el! Ezek az ocsmány kinézésű, méteresnél nagyobb fekete hüllők most tértek vissza tengerbeli lakmározásukról. Nem vették jó néven, hogy betolakodtam szárazföldi otthonukba, aminek jeléül bűzös folyadékot köpködtek felém. A házak felől petárdák durrogását és részeg duhajkodás hangjait hozta a tengeri szellő. Lángcsóva szállt a magasba, most gyújtották meg azt a nagy rőzsebábut, amely az óévet szimbolizálja. Még egy pillantást vetettem a bámészkodó tengeri gyíkokra, aztán visszabújtam a hálózsákomba. KÁVAIT AL SZAMOÁN Három évvel később, egy 399 napos túra keretében Kelet-Ázsia országait és Ausztráliát kerestem fel, majd átkeltem Új-Zélandra. Gondoltam egy nagyot: ha már itt járok, csupán egy ugrás, hogy a polinéziai szigetvilággal is megismerkedjem. Segítőkész új-zélandi honfitársaim, Major József és Farkas Edit (az első magyar nő az Antark- tikán!) tették lehetővé, hogy repülőjegyet válthassak Nyugat-Sza- moába. Itt ért utol - a szilveszter! Míg előző utamon az év végét egzotikus állatok társaságában töltöttem, a Nyugat-Szamoához tartozó Upolu szigetén a világ legbarátságosabb emberei fogadtak vendégszerető körükbe. Hátizsákomat a fővárosban hátrahagyva, csupán fényképezőgépeimet magamnál tartva, elindultam a sziget bebarangolására. Kókuszpálmák ligetében, egymástól tisztes távolságban szóródtak szét a szamoaiak pálmafe- deles nyitott családi házai, a faleto- fák. Nincsenek ajtajai és ablakai, vagy zárt oldalai, a család holmiját nem kell félteni, mert a tolvajlás itt még ismeretlen fogalom. Az egyik faletofában népes gyülekezet üldögélt a földre terített gyékényen. Amint megláttak, szinte kórusban kiabálták felém:- Papalagi! Gyere ide! Szamodban papalagi néven illetik az idegent. Nem gúnynév, tisztességes megszólítás. Az ismétlődő hívásnak nem állhattam ellent, illendően levettem a cipőmet, és felkapaszkodtam a talpazatra.- Talofa! - köszöntöttem sza- moaiul a háziakat, amivel nyomban megnyertem bizalmukat. Népi italukkal, a kávával kínáltak meg, majd kókuszolajban pirított banánt csemegéztünk.- Papalagi, ne menj tovább, töltsd velünk az év utolsó óráit - mondta a házigazda. Engedtem a rábeszélésnek. A teaszerű hávaitalt hamarosan sör és pálinka váltotta fel, s mire az óév utolsó percei elérkeztek, már csaknem mindenki bódultán hevert a gyékényeken... PETÁRDÁK GUA TEMALÁBAS Nyolc évvel korábban, amikor Alaszkától a Tűzföldig bejártam Amerikát, Guatemalát ki kellett hagynom, mert nem kaptam vízumot. Mostani világ körüli utamon sikerült pótolni mulasztásomat, amit Guatemalában élő honfitársunk, jelenlegi tiszteletbeli konzulunk, Gerendás István garancialevelének köszönhettem. Ebbe a 375 napos utazásba is természetesen beleesett egy szilveszter. Nem is akármilyen! Éppen a maják ősi földjét jártam, és az év utolsó napján Huehuetanangóba érkeztem. Hangulatos indián városka, egymáshoz simuló földszintes házacskákkal, csak a főtéren, a hagyományos plazán van néhány árkádos, emeletes épület. Amint besötétedett, megszólaltak a petárdák. Sokféle változatuk van: az egyszerűbbeket rövid zsinórral gyújtják meg és elhajítják, mások sorozatban durrognak, mint a gépfegyver, sokat pedig „elpoA Vasárnap számára írta: Balázs Denes Dr. Balázs Dénes a legtöbbet utazó magyar - ezt a televízió egyik „száguldó riportere“ mondta a már több, mint negyven országban járt geográfusról. A Debrecenben földrajztanári diplomát szerzett író 1958-ban kezdte első tudományos utazását és azóta - az Antarktisz kivételével - földünknek szinte minden zugát bejárta. Tizenkilenc könyve - többségük útleírás - jelent meg magyarul, több kötete pedig más nyelven is napvilágot látott. Maradéktalan alkotása az érdi Magyar Földrajzi Múzeum létrehozása, amit ő kezdeményezett, ő gyűjtötte össze a legnagyobb magyar földrajzi felfedezők és világjárók emléktárgyait, dokumentumait. Ehhez hasonló múzeum nincs több Európában, de távolabb is csak a vashingtoni Smithsonian intézet és a moszkvai Lomonoszov egyetem büszkélkedhet hasonlóval. S még valamit az Érden élő szerzőről: dr. Balázs Dénes utazásait saját könyvének tiszteletdíjaiból fedezte, s most a Húsvét-szigetről készül könyvet írni. Képaláírás Szamoai lány tyogtatnak“ és a gyanútlanul közlekedők talpa alatt vagy a gépkocsik abroncsainak nyomására robbannak fel, mint az akna. Az utcán vidám indián fiatalokkal találkoztam össze, mindegyikük kezében pálinkásüveg.- Gringo, igyál aguardientét! - kiabálták belém karolva és nyújtották felém üvegeiket. Az aguar- diente tömény cukomádpálinka, a gyarmatosító spanyolok terjesztették el és az alkoholhoz nem szokott indiánok pusztító mérge lett. A részeg fiatalok gyűrűjéből csak nehezen tudtam megszabadulni, és szállásom erkélyéről figyeltem tovább az eseményeket. A pirománia teljesen hatalmába kerítette a város lakóit. A petárdás tűzijáték az éjfél előtti percekben érte el csúcspontját. A tömeges robbanások már dobhártyáim épségét veszélyeztették. Szélcsend lévén, a puskapor maró füstje elöntötte az utcákat, tereket. A kékes füstködből időnként dülöngélő részeg indiánok bukkantak elő... Hát ilyen a szilveszter a maják földjén! (A SZERZŐ FELVÉTELEI) 1991. XII. 27.
