Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1991-12-20 / 51. szám

ITÉNIK KOLOZSVÁROTT, 1913-BAN

mellett lógott a izepén egy résbe betűkkel. Óriási ihoz srófolva, egy sítette a jó hírt a idt, levették, már )gy aznap: gyász- orcsolyázás. íyújtózkodás nél- Benyitott a bolti sapkában őrizte

ilyen a hideg ma? elziusz.

fagya papok szandja, ha kisebb a elyt fagy. Hutter

papok szamaráén? Moslékot októl? Ő sohase ot. Nincs is, a na- ÍEi mondanak.

a pulton. Rövid es bajusza volt, ély cégtáblájáról

Tudja, hogy van űr.

élesztőt, kettőért ■rt kenyérlisztet, adt a tíz krajcárig neki adta. Zsu- ly már készítette ;asztáshoz. lt a segéd, k korcsolyázni, a 7.eg nehezebb a gyalkáknak! Rö- liátukon a karáéd. S úgy, mintha na.

mdulát, nyolcért rt szerecsendiót,

ín ^jildték, ezek

negnézte a táblát lozdult a higany, llogott a napon, élutánig, olvadni a ma nyitva. Csi- Jókai utcában, :rt vitt, a másik ¡volt egyen kará- ve.

púban állt. Nyit- It a mellékzsebéért, felpatlintot- I szemével. így rát indulás előtt, inak fordul, a he- cával, de a pálca okra fogja a kö- a combjánál. Ma úgy lett, mintha t.

áért a piacra, csolyázik a Sétafiúk hazahozzák miit kiszemelt a díszítik. Este azt il hozta, csak ki ablakot. Látod, ik üveg, odacsa- valy más is tör- volt ezüstporral fiú válla. Hozzá- :ák, ^icrt útban ¡tenni a fát. Egy csak arrébb utódon vállára az

I A nagyok mesélnek. Díszítették a fát, talán úgy került Elemér vállára az ezüst. Az a segéd a fűszeresnél, az is gyanús, angyalokról beszél, amíg mér a staniclibe. Mintha látta volna őket boltnyitáskor. Rá kell hagyni a nagyokra.

Komolyan beszélni csak Kicsi Fe- rencz Doktorral lehet. A padláson lakik, egy gerendán, az udvarra néző ablaknál. Nem tud róla senki, óvatosan csak akkor könyököl ki, ha kettesben vannak. Ha őt küldik vízért a kútra, nyáron meg ha magában üldögél ebéd után a vadszőlő alatt, amíg szundít a ház. Ilyenkor Kicsi Ferencz Doktor kimerészkedik az ablakon át a háztetőre, lovaglóülésben körülkémlel, látCS. SZABÓ LÁSZLÓ

ladozva átkutatták a sötét lombalját, visszaereszkedtek a jégre, eszkimó nyelven ordítozva űzték egymást kör- be-körbe. Pityu fulladt ki hamarabb. Álltak a pálya szélén, a barátja közelebb hajolt:

— Neked is még mindig azt mondják, hogy angyal hozza a fát?

Összemosolyogtak. Alig volt korcsolyázó a jégen, ma délután nem is sepertek. Pityu hazament, náluk korábban gyújtanak fát, messze is lakott, a ba- kakaszámyánál. A közösöké mellett.

Pár egyetemista diák volt a melegedőben, kosztosok az utcájukból s a környékről, az egyik ráismert, s barackot nyomott a fejére, hogy vannak a fiúk? — de a válasz elől továbbcsattogott felkötött korcsolyáján, integetett egy lánynak. Kettő a tűznél ült, egyiknek könyv volt az ölében, s összehúpucs: Zsuzsa, a mindeneslány, nagymamának földig ért a babos köténye. Egyszer csak ott volt egy cúgos cipő is: nagytata, kattant a dupla fedelű óra, most hunyorít a bal szeme — hogy álltok a dologgal? mindjárt öltözni kell. Erre még szaporábban mozogtak a lábak, percekre újak is, betétes cipők, a fiúk hangjával. Afőtéren harangoztak. Szétszéledt öltözni a ház, ő az anyjával, a lány a mosókonyhába, a fiúk a szobájukba, az udvar végén, nagytatá- ék a magukéba, pár arasznyira az oroszlánoktól. Azok bizony örökké csak lábakat látnak az ágy alól.

Édesanya a fehérgalléros, kék matrózblúzt adta rá; nagy selyemcsokor virít a mellén, ahol összeérnek a gallérszárak. Két ajtón keresztül behallatszott a nappaliból az angyalcsenge— Amiket nagytata s nagymama ágya alatt tartok.

— Az én ágyam alatt?!

Csak nagytata kérdezte, nagymama szólni se bírt. Tisztelet ült minden arcon, Zsuzsa se tudott felszolgálni, állt földbe gyökerezve.

— Nevük is van az oroszlánoknak?

Ezt a középső fiú kérdezte, s összenézett a másik kettővel. Mind nézhetnek, nézhetik egymást. Bizony a fena- vadak ott laknak a két ágy alatt, etetéskor csak sípol nekik egyet. Az ostor nyelével ezentúl.

— Hallod, hogy mit kérdeztem? Nevük is van?

— Van hát. Arafáié, Ararát és Al- barát.

— Arab oroszlánok — fordult

csövezi a dombokat. Aztán lekiált: hé, emberek, a bástyára, a hídhoz, elvonni! Felekről jön a török.

Vele komolyan lehet beszélni.

Ebéd után karjára csatolta édesanyja a korcsolyát.

— Jó fiú leszel, fogadd meg.

Biccentett.

— Látod, mennyi a dolog a konyhán, ma nem mozdulhatok innen. Vigyázz a szánkókra, amikor átmész a megyeházánál, hajtanak, mint a veszett bolondok.

Házuktól a Linczeg utcáig gróf Vo- lovszki Pál orosz nagyherceg trojkáján vágtatott. Mögöttük farkasok, egész falka, a szakállas kocsis a horkoló lovak közé csap, hányja a keresztet, mint a parasztok a Mester utcai oláh kis- templom előtt. De ő, meg a gróf nagyherceg nyugodtan ül, előveszi a pokróc alól a kétcsövűt, piff! paff! puff! leterítenek egy tucatot, csak úgy kari- káznak. Ági, akivel egy napon született, a Jeney-ház ablakából nézi bámulva, hogyan bánnak el a falkával.

A Linczeg utca sarkán leszállt a trojkáról, ön kitűnő puskás, mondta a gróf nagyherceg meleg kézszorítással, legyen máskor is szerencsém. Onnan a Malomárokig a Szent Bernáthágón kellett átkelnie, hófúvásban, lavinában, amely elsodorta az utasokat. Lámpás a kezében, prémes csuklya a fején, úgy indult mentésükre nagybun- dás kutyákkal. Keress, Bari, keress! Keress, Bari, keress! A Linczeg utca közepén bukkantak az első áldozatra, a félkarú asztalos műhelyénél, mesterséges légzéssel magához térítették a havon. Belepte a pára a műhely ablakát, ma nem lehetett látni az üvegen át, hogy ujjak helyett vaskampó van az asztalos bal kezén. Elvitte egy gőzfűrész. Négy utast kapartak ki a kutyák a lavina alól, mire a kishídhoz ért. Egy már halott volt. De Ágit megmentették.

A Malomároktól a Sétatéren ment tovább a pályáig. Varjak panaszkodtak a kopasz fák fölött, köröztek, eltűntek, egyszer csak megint ott voltak, újra köröztek, megsokasodva. Magas a röptűk, új hó jön. Nekik nincs ünnepük, olyan lesz az estjük, mint máskor, a többi napon, pedig tudják, hogy mi van, nincs madár, nincs fa, amely ne tudna Karácsonyról.

Felcsatolta a korcsolyát a melegedőben. Pityu a befagyott tó közepén várta, a pici fenyves szigetnél. Korcsolyástul felkúsztak jeges partjára, botzott orral, nyújtott hangon, nem a saját hangján kérdezett a másiktól, akit jelölt úrnak szólított, az pedig mindig azzal felelt, hogy igenis, méltóságos uram, megértettem a kérdést, beszélt egy darabig, akadozva vagy sebesen, de akár hadart, akár dadogott, a társa közbevágott azon a mulatságos orrhangon: léétom, jelölt úrnak nincs jog- éész esze, s hahotázni kezdtek, most már az orrfintorgató is a maga hangján. Mi lenne, ha hátukhoz lopózva belevágna, amikor nem vátják a diákurak: léétom, jelölt úrnak nincs jogéész esze, s rögtön futásnak eredne. Korcsolyával is úgy tudott szaladni, mint a lábán.

Sötétedett, mire hazaindult. Megállt a kishídon, suhogva kanyargód alatta a sebes víz. Rajta nem fog a jég, úgy siet a gátnak. Deszkapalánkok mögött néma, fekete kertek nyúltak le a partjáig. Megrezzent a víz felett egy kihajló fenyőág, s beporozta hóval. Semmi — már el is tűnt a zöldön a fehér. Ezüstpor a harmadik fiú vállán az angyalról... Az angyalról? ... Vagy a karácsonyfa díszeiről?...

Nemsokára megfájdul majd a torka. Karácsony után szokott. Jön Herz- feld bácsi, nagyságos asszony, a gyermek egy hétig ágyban marad, édesanya leül az ágy végére, felolvas a Csataképekből, lámpagyújtás után kártyáznak, dominóznak egy asztalkán. A gyermek egyék könnyen; esténként madártej lesz vacsorára.

S akkor eszébe jutott, hogy aznap még nem ettek az oroszlánok! Elfelejtette megetetni őket. Kicsi Ferencz Doktor szöktetett ki nemrégen hármat a cirkuszból, s neki ajándékozta, ő meg beterelte nagytata s nagymama ágya alá. Ott eteti a fenevadakat, lopva, mikor senki se jár a hálószobájukban. Szedni kezdte a lábát, hogy fagyújtás előtt hozzájussanak az elejtett őzhöz.

Folyt a sütés-főzés a konyhán, no milyen volt a jég? nem fáztál meg? ott volt Pityu? voltak ma is a pályán? nesze, itt a csokoládé, idd meg ma nagy- tatáéknál, a szobájukban, látod, itt nincs hely, egymásnak is útjában vagyunk.

Vitte magával a forró csokoládét s vállán átvetve a láthatatlan őzet a fenevadaknak. De etetés után visszasettenkedett jó szagokért a konyhába, a nagy asztal alá, ahonnan csak ide-oda forgó lábak látszottak, magas sarkú gombos cipő: édesanya, szőrös patés, mondd el szépen a Miatyánkot! elmondta gyorsan, merttiedazországa- hatalomésadicsőségmostésmindörök kéámen. Már indult a végszavaknál, ő ment elöl, ágaskodni kellett a kilincsért, olyan magasra szerelték a nappali szoba ajtaján. Mennyezetig ért az égő karácsonyfa, eltakarta nagytata könyvszekrényét, csak a kétszámyú üvegajtón csillámló gyertyák tükörképe árulta el, hogy ott lappang az illatos ágak mögött. Jeneyéktől a bácsi jött át egyedül, a néni s Ági nem, Áginak reggel megfájdult a torka. Zsuzsa pirosban volt, piros csizmában, piros volt a rojtos mellkendője is.

Mindenki őt nézte. Elfogta a szégyenkezés, messziről próbálta kitalálni gyertyafénynél, hogy mi az övé a kerek asztalon s a fa alatt. Megismerte a a nagy kék albumot a Gibbon könyvesbolt kirakatából, a várépítőt a múlt héten látta Schuster Emilnél, a Főtér sarkán. No gyere már közelebb! Övé volt a földgömb is, nagymama angyala hozta.

De az igazi csodát a fiúké. Egy karikás ostort. Piros és fehér bőrből volt fonva a hosszú szára, és sípolni lehetett piros-fehér, faragott nyelével a végénél. Honnan találták ki a gondolatát? megvolt a szerszám az oroszlán- szelídítéshez! Alig várta, hogy eltűnjék, és súgva továbbította a hírt az udvarról Kicsi Ferencz Doktornak a padlásra. Vacsora alatt sem vált meg tőle, fél kézzel szorongatta, amíg váltogatták előtte a tányérokat. Nagytata ma este is egy tányér forró puliszkát evett hideg tejben. Belekóstolt —jó, jó, a kedvetekért! — a kocsonyába s a tortába, csak egyétek, lefekvés előtt legjobb a puliszka. Mindig ezt csinálta s mondta Karácsonyeste.

A sonkánál átszólt neki a legnagyobb fiú, Ákos.

— Aztán mire használod az ostort?

Mosolygott, de nem akárhogy, lássák csak, hogy nem akármilyen mosoly, titka van.

— Hát mire használná? — válaszolt helyette Kende, a középső. — Táncoltatja a bolhákat. Megtanítja polkázni.

Miket, bolhákat? — ő? Fenyegetően fölemelte tányérja mellől az ostort.

— Idomítom az oroszlánokat.

Ők akarták, tessék, megkapták, minek bosszantották. Egyszeriben elnémult az asztal.

— Miféle oroszlánokat? — kérdezte Elemér, ő tért magához leghama- rább.

Ákos a többiekhez. — Egyet ismertem magam is, pusztai kalandozásaimon összebarátkoztam egy sejkkel az Abrakadabra sivatagban, de neki csak egy házi oroszlánra telt. Egyik nap szép, hizlalt majmot ebédelt a fenevad, másik nap növendék gazellát, a harmadikon két tevefart, a negyediken azonban böjtölnie kellett, hogy karcsú maradjon, csak pár marék sáska járt ki neki.

— Mint a prófétáknak — biccentett rá Kende.

Vacsora után a fiúk még elszívtak egy-egy szivarkát, aztán fejre a kucsmát! s elköszöntek, jó melegen nekiöltözve mentek barátjukhoz, a törpe örmény festőhöz Hidelvére, messze túl a Szamos-hídon.

—Játsszunk egy parti disznót ^javasolta nagytata asztalbontás után. A többiek a sarokba húzódtak, francia kártyával. Öt parti lett az egyből, négyet ő nyert meg. Összesöpöpörték a lapokat, fölállt, hogy visszamenjen egyedül a nappaliba, a karácsonyfa alá. Ilyenkor kezdődik az igazi ünnep, a nagyok nélkül, maga körül a földön a képesalbummal, várépítővel, földgömbbel. Ki akarta próbálni az ostort is. Ágaskodott már a kilincsért, amikor utánaszólt nagytata.

— Te Dániel, kergesd ki előbb az oroszlánokat. Nem bírok horkolásban aludni. Márrégóta zavart valami, most már tudom, mi. Volt eszük a fiúknak azzal a hajtó ostorral.

Odafordult a kártyázókhoz:

— No, menjünk mind, s lássuk, hogyan csinálja.

Ő az édesanyjára nézett. Nagymamára, Jeney bácsira, a többi vendégre. Ugye tréfálnak? De édesanya csak biccentett: nagytata kérése paracs. Térdébe állt a remegés, ami a Kötő utca és Mester utca sarkán szokta elfogni, ha meglátja a mészáros kutyáját, azt a tépett fülűt. Nem tréfáltak, már készültek mind, hogy kövessék.

Besütött a hó az udvarról a sötét hálószobába.

— Ne gyújtsunk lámpát, csak felizgulnak a fénytől — tanácsolta nagytata.

Mit volt, mit tenni, Dániel dologhoz látott. Megforgatta feje fölött az ostort és nagyot suhintott. Nem pattant.

— Arafáié! — kiáltotta az ágy alá.

Újra suhintott, az se szólt.

— Ararát! — kiáltotta hangosabban.

Harmadikat is suhintott, az már csattant.

— Albarát!

Rettenetes bődülés hallatszott az ágy alól. Rázendített Arafáié és Ararát is, versenyt bömbölt a három.

Mint rémálmaiban, most sem akart moccanni a lába, hogy meneküljön. Nem is érezte, hogy van lába. De a keze még engedelmeskedett, elhajította az ostort, ugorjának arra a fenevadak, ha kimásznak. Végigfolyt nadrágja alatt a melegség, le a térdén, be a harisnyába. Ettől a lába is zsibogni kezdett, s engedelmeskedett.

— Éd’esanyám, éd’esanyám, segítség!

Odarohant hozzá, s befúrta fejét a szoknyába.

— Ne félj, te bolond, csak játék.

— Éd’esanyám, segítség, éd’esanyám!

Édesanya fölkarolta a mellére, s kivitte. Égett a lámpa az ebédlőben, kártyák hevertek az asztalon. Olyan volt, mint amikor kiemeli az ágyból, ha rosszat álmodott.

— Ne félj, no, Dániel se félt az oroszlánbarlangban. Azért hívnak téged is Dánielnek, hogy ne félj.

Csókjával szárítgatta az arcát. Mozgás, ostorcsattogás hallatszott az ajtón át, távolodott a bömbölés. Bejött nagytata, kezében az ostor, utána a többiek.

— Nesze, itt az ostorod. Betereltem őket a mosókonyhába. Ezentúl ott hálnak.

Nemsokára elszomorodva megkerült a három fiú is. Nem találták otthon a festőt. Elemérnek ott csillogott vállán az angyalpor. Igazi angyalpor. Mert minden igaz, minden, az oroszlánok is, az angyal is.

Másnap reggel templomba ment az édesanyjával. Megmondja neki a Mester utca végén, mihelyt az oláh templomhoz érnek. Odaértek. Borotvált fejű ember ült szoknyában a lépcsőn, maga elé beszélt. Nekik csak később van Karácsonyuk.

Megmondhatja, ha kiérnek a fő térre. Arasznyi hó ült Mátyás király bronz haján és vállán, hóból nőtt sörény a lovára, bajusza a páncélos vitézekre a lábánál. Azt szerette, amelyik zászlót hajt neki.

Megmondja az Egyetem utca sarkán. Háttal fordulva haladt előttük a nép, sok ember, fölfelé az utcán, a Há- zsongárdnak.

Megmondja, ha befordulnak a Farkas utcába. Befordultak: eltorlaszolta a templomuk az utca végét. Meg kellett mondani, mielőtt odaérnek.

—Édesanyám, én nem féltem, édesanyám.

Kézen fogva mentek. Megszorították a kezét.

— Persze hogy nem. Te sohase félsz.

Diákok ácsorogtak a katolikus

konviktus kapujában.

— Én néni féltem, édesanyám. Az ostort se dobtam el. Csak kiesett a kezemből.

— S bántani se akartad őket. Hiszen még kölykök. Csípné szegénykéket az ostor.

Egy pap állt vállra vetett, zsinóros fekete palástban a nyitott templomajtó előtt, fehér hajú emberrel beszélgetett. Hajadonfőtt voltak. Ismét szitálni kezdett a hó.

— Ha nem siet úgy nagytata, én tereltem volna be az oroszlánokat a mosókonyhába.

— Majd jövőre, Dániel. Jövő Karácsonykor te hajtod őket aludni.

De bizony nem hajtotta. Mert jövőre 1914-et írtak, s az Úr haragja megkezdődött a földön. A király elvitte katonának a karácsonyi oroszlánokat.