Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-20 / 51. szám
EMBEREK EMBERSÉGE Az emberekből kiveszőben az egymás iránti tisztelet, az egymás segítésének nemes szándéka, kihalóban a szeretet — mondják, mondjuk egyre többen és gyakrabban, s számos példával bizonyítjuk állításunkat. Már-már csüggedni kezdünk, kishitűkké válunk... Aztán történik valami, s újra bízni kezdünk az emberek emberségében. Abban, hogy éreznek, hogy szívük van. November elején a szegény, magányos, fázós néniről szóló írásomnak nem szánalomkeltés volt a célja. A néni sorsa, szomorúsága és nyomorúsága volt az, ami mélyen megfogott és megrendített. Leírtam örömtelen öregségét, s talán egy kicsit figyelmeztetni is akartam arra; számos hasonló sorsú, elhagyott öreg él ebben az országban, s lalán a közelünkben is... Aztán két levél érkezett a szerkesztőségbe. Két levél, amely - nem túlzás - boldogsággal töltött el. Ugyanis mindkét levélíró felajánlotta segítségét az idős néninek. Nem, nem pénzről van szó. A 29 éves, özvegy édesanyjával élő fiatalember (aki névtelen kíván maradni) és az ipolysági Vaskó Erzsébet Annus nénit magukhoz akarták venni. Minden ellenszolgáltatás nélkül nyújtották segítő jobbjukat, lakást, ételt kínálva az ismeretlennek. A fiatal férfi azért, mert,,... szívesen felajánlom segítségemet az idős néninek. Ezt a szó Igaz történet 1991-ből szoros értelmében gondolom, hiszen az írás alapján helyzetén pl. csak a pénzbeli segítség keveset segítene. A nénitől nem fogadok el semmit, neki már nem kell adnia, megérdemli, hogy kapjon.“ Erzsébet asszony pedig úgy gondolja, hogy „ahol hárman esznek (férjével, fiával egy nagy családi házban), ott jut meleg étel a negyediknek, s a házat fűteni kell, ha hárman, ha négyen lakják.“ Számtalanszor elolvastam a sorokat s mutattam a leveleket ismerősnek, ismeretlennek, bizakodónak és kételkedőnek egyaránt. Megéreztük az „egyszerű“ tett mély humánumát, felbecsülhetetlen értékét. Az őszinte emberszeretet megnyilvánulását Annus néni - fájlalom - nem érhette meg. Egy kisvárosi kórház kórtermében fejeződött be földi útja. Csendesen élt, csendesen halt meg - mondták orvosai, akik utolsó perceiben mellette álltak. Már beszélgetésünkkor megérezte halálát, s hiába kérte a sorstól, hogy a kaszás ne télen menjen érte. Ez a kívánsága sem teljesült. Sajnos, nem érhette meg azt sem, hogy akadt két család, akik mindent megtettek volna azért, hogy életének alkonyát megköny- nyítsék, megszépítsék. Önös szándék nélkül, abból a mély meggyőződésből és hitből, hogy a világot csak a szeretet válthatja meg. Jó volna hinni, hogy van másvilág, s hogy Annus néni tud a Földön történtekről. Jó volna hinni, hogy szívét melegség járja át, hogy elmosolyodik. (péterfi) Közeleg a karácsony. Legtöbbünk számára talán a legszebb ünnep, amikor a nehezen megbocsátható dolgok is elsimulnak. Mily szép lenne, ha az év minden napja ilyen volna! Engem mégis ilyenkor gyötör a magány. A gyermek is elalszik, s a fotelba roskadva gondolkodom. Miért is váltunk el? Hol hibáztuk el az életünket? S egyáltalán, ki volt a hibás? Szememet elöntik a könnyek. Sajnos, nincs mit tenni. Meg kell tanulnom, s minden elvált anyának, egyedül örülni gyermekének. De hát a másik szülő? Gondolja, hogy a gyerektartással lerótta minden szülői kötelességét? Eszébe se jut, hogy a gyermeknek épp karácsony estéjén hiányzik a legjobban? Egy könyv, kisautó vagy játékbaba pedig a gyermek féltve őrzött játékai közé tartozna. Ennyi „áldozatot“ se érne meg? „Elment“ szülők! Ha a felnőttek nem is értették meg egymást, gondoljatok gyermekeitekre. Legalább ezen az egy napon szerezzetek nekik örömet! Kovács Erzsébet, Komárom Az elmaradt karácsonyi ajándék Hédi és Laci épp most költöztek be az új házba. Már tíz éve éltek példás házasságban, mindenük megvolt, csupán a várva várt gyermekáldás hiányzott. Úgy godolták, anélkül nem teljes az életük. Esténként Laci szeretettel simogatta felesége korán megjelenő ezüst hajszálait. Hédi is észrevette, hogy szalad az idő. Sokfelé eljárt, hogy végre gyereke lehessen. így kisebbségi érzése volt az anyákkal szemben. Bánatos szemében kisgyermekek láttán mind gyakrabban jelent meg egy-egy könnycsepp. Sokszor lázadozott magában, miért épp neki nem lehet gyermeke? Most, új lakásba költözve elhatározták, hogy örökbe fogadnak egy kicsi babát, akit úgy fognak szeretni, mint sajátjukat. És ők is boldogok lesznek. Hédi több intézetbe is kérvényt írt, abban a reményben, hátha már karácsonyra sikerül elhozni a gyermeket. Ügy gondolták, ez lenne a legszebb karácsonyi ajándékuk. A kérvényeket elküldték, és Hédi kezdte vásárolni a szebbnél szebb babaholmikat. Elrejtette őket a szekrény aljába és ha a férje nem volt otthon, előszedte, megsimogatta, majd újra visszahelyezte őket a rejtekhelyre. Karácsony hetében megjött a várt levél: Jöhetnek, van egy 9 hónapos kisfiú, a neve Péter és ha úgy döntenek, elvihetik. Hédi alig várta az estét. Amikor férje megjött, boldogan ugrott a nyakába.- Lacikám, mégis lesz karácsonyi ajándékunk! Azon éjjel alig tudtak elaludni a boldogságtól. Hédi képzeletben már fürösztötte, simogatta. Álmában még énekelt is neki. Aztán autóba ültek és mentek a gyermekért, az ő gyermekükért. A férj kedvesen biztatta Hédit:- Ne félj, ha elhozzuk, vidámabb lesz a karácsonyunk, s ettől kezdve minden napunk. Délfelé érkeztek az intézetbe. Szívélyesen fogadták őket. Csakhogy ..- Péterkét, sajnos, nem adhatjuk — közölte nagy sajnálkozással az igazgató.- De hisz...- Igen, de közben jelentkeztek Péterke rokonai. Magukhoz veszik őt. Úgy vélem, a kisfiú meleg, meghitt otthonra talál. így talán neki is jobb lesz... Hédi nem szólt, csak könnyeit törölgette, közben a szekrényben lapuló ruhácskákra gondolt, meg a karácsonyra, s mindenre, ami miatt most olyan boldogtalan. Eljött a karácsonyeste. A vacsora csöndben telt, nem mertek szólni, nehogy fájdalmat okozzanak egymásnak. Odakint csöndesen havazott. Hédi kinézett a csodálatosan csillogó téli éjszakába. Az ablak előtti örökzöldet lágyan simogatta a szél. Az utca üres volt, hiszen ilyenkor, a szeretet legszebb ünnepén mindenki együtt van övéivel. Fájó szívvel gondolt az elmaradt „ajándékra“ meg a szekrényben kis gazdájukra várakozó ruhácskákra. Számára maradt a remény: talán majd jövőre. Mácaj Júlia A karácsony légkörét árasztó díszes kirakatok gyermekkori emlékeket idéznek. Ilyentájt írtam a Jézuskának, nagyon szépen kérve öt, hozzon egy harmonikát. A levelet este az ablakba tettem és reggel örömömre már nem volt ott. Az éjjel a címzett elvitte ... Balga gyermeki lélek! Nagy izgalommal vártam a karácsonyestét, apró álmom vélt beteljesülését. Mert hisz áíom volt csupán, semmi több. Hittem, de talán csak reméltem, hogy amit szüleim nem adhatnak meg, talán majd a jóságos Jézuska... Jó anyám felettébb óvatosan, nehogy illúziómat rombolja, magyarázgatta, hogy a Jézuska nem teljesítheti minden óhajunkat. O például azt is tudja, hogy a harmonika zavarná a ház urát, amiből nekünk csak bajunk származhatna. Hiábavaló volt minden igyekezete, rendületlenül vártam a beteljesülést. Mondanom se kell, hogy a kért ajándék nem volt a fenyőfa alatt. S a múlt ekkora távlatából se találok megfelelő szavakat a mérhetetlen gyermeki csalódás leírására. Múltak az évek. A karácsony Jézuska- váró nimbusza rég szertefoszlott. A menny és a föld viszonyáról is némileg több ismerettel rendelkeztem, és az égiektől már nem vártam ajándékot. De az egykori csalódás emléke tovább kísértett. Az ipolysági gimnázium diákja voltam. Elhatároztuk, hogy az osztályban karácsonyfát állítunk. Ki-ki hozott valami díszt, gyertyát, csillagszórót, szaloncukrot, aranyozott diót, angyalhajat. A gazdagabbak többet, a szegényebbek kevesebbet. A feldíszített fenyőfa ott pompázott a sarokban, a nagy falitábla mellett. Igen ám, de mi legyen vele a szünet idején? Kinek díszeleg majd az üres osztályban? Az első háborús karácsonyunk közelgett. Akkor bizony sokaknak karácsonyfára se jutott. Eszembe ötlött egy osztálytársam az elemi iskolából, zömök, szőke hajú, szeplős béresgyerek. Az alapiskolát se fejezte be, mert a hasonló sorsúakkal együtt korán munkára fogták. Ott lakott a gimnáziumtól nem messze, az uradalom béreseinek nyomorúságos hajlékában. Megszavaztuk: neki visszük a karácsonyfát. Leírhatatlanul jó érzés töltött el, hogy egy nincstelen család gyermekének örömet szerezhetünk. S karácsony estéjén elvittük Karácsonyi elmélkedés a feldíszített fát. Egyetlen szűkös helyiségben szorongott az egész család, égbe kiáltó nyomorúságban. Rettenetesen meglepődtek. Nem tudták, mire véljék megjelenésünket. Meggyújtották a gyertyákat, a csillagszórókat. A fa vakítóan csillogott a bérescsalád sivár otthonában. E csillogás sehogy se fért össze nyomorúságukkal. Nem is hálálkodtak, nem is ujjongtak, inkább örültek távozásunknak. Ma már tudom, hogy akkori jó szándékunk épp a visszájára fordult. A számukra elérhetetlen világ fényét csillogtattuk meg szánalmas nincstelenségükben. Talán ekkor döbbentek igazán tudatára, mekkora szakadék választja el őket a társadalom módosabb rétegeitől. Évek teltek el, az Ipolyon is sok víz lefolyt azóta. Nemzedékek jöttek, nemzedékek mentek, lassan a miénk is távozóban. Mennyi mindenben hittünk gyermekkorunkban! De később hányszor hitünket veszítettük! Háború, öldöklés, üldöztetés megingatta hitünket a karácsonykor született isteni gyermek megváltói küldetésében. A megváltó születésének jelképes ünnepére is elővetíti árnyékát bibliai sorsának elkerülhetetlensége: őt is, mint jobbára a földi megváltókat is, keresztre feszítik. Sok-sok reményünkkel együtt. Azért mi, felnőttek is, újra várjuk a karácsonyt. Új megváltás reményében. Most már gyermekeinkkel, unokáinkkal együtt. Az ő sorsukban reméljük megvalósulatlan álmaink beteljesülését. Újra gyermekes hiszékenységgel várjuk új megváltók születését. Akaratlanul is a szegény sorsú béresgyerek jut eszembe, mert az elmúlt évtizedek folyamán egykor jómódú országunk is jócskán elszegényedett. Most irigykedve pis- lantgatunk a szomszédok díszesebb, gazdagabb karácsonyfája felé. Néha még mindig gyermeki ábrándok világában élünk. Fohászkodunk és várjuk, hogy valaki nagylelkűen jobbra fordítja sorsunkat. Nem az égre szögezzük tekintetünket. Gyermekdeden ámítjuk magunkat, hogy gazdag amerikaiak, vagy idegenbe sodródott és milliomossá vált egykori hazánkfiai dollárjaikkal kopogtatnak majd be szegényes hajlékunkba. Ahogy valaha mi vittük a fényes karácsonyfát az örömszerzés reményében egy szegény családnak. Karácsonykor se teljesülhet minden óhajunk - csengenek fülemben jó anyám rég elhangzott szavai. Halljátok-e, hiszékeny felnőttek? A bibliai kis Jézus se kincsekkel, földi javakkal akarta megváltani az emberiséget: a szeretet a békesség jelképe közel kétezer év óta. Az idén az ország karácsonyfája is halványabban csillog és sok családban az ajándékok is szerényebbek lesznek. Kár is lenne valamiféle csodákban reménykednünk. A megváltást csak önmagunktól várhatjuk. Zsilka László KARÁCSONY A NÉPMŰVÉSZETBEN: BETLEHEM KUKORICACSUHÉBÓL. Méry Gábor felvétele
