Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1991-12-13 / 50. szám

- =* r Jugoszláviai menekültek között H ogy a jugoszláviai harcok tá­volabb folynak, az némi­képp megnyugtatja a Baranya me­gyei falu, Kásád lakóit és kényszerű vendégeit, ám hogy a békés megol­dás is egyre távolabbinak tűnik, az már senkinek sem megnyugtató. Ez a település jó negyed éve fogad be jugoszláviai menekülteket. Jöttek odaátról gyalog, autón, pótkocsis traktorral, sőt, volt, aki ezer birkát hajtott át a határon. A többség azon­ban táskányi nyári ruhával érkezett, mert az emberek többsége azt hitte, hogy az értelmetlen öldöklés legfel­jebb néhány napig tart. Augusztusban a 400 lakosú Kásád 260 menekültnek adott otthont. Je­lenleg másfélszázan húzzák itt meg magukat. De ha összeszámolnánk, hogy negyed év alatt hány menekült időzött egy napnál tovább Kásádon, alighanem a falu létszámának több­szöröse kerekedne ki. A kásádi vendégek többnyire hor- vátok. A magyar szót sokan értik közülük, de válaszolni már csak igennel, nemmel tudnak. Josip édes­anyja, Irén viszont magyar. A 22 esztendős asszony Petárdáról jött, még augusztus közepén; akkor hét­hónapos terhes volt. Egészen addig abban bízott, hogy első gyermekét Eszéken szüli meg. Josip végül is Siklóson látta meg a napvilágot no­vember 5-én, és öt nappal később költöztek ide Irénék Tunya Istvá- nékhoz. — Nem ő az első újszülöttünk - meséli Tunyáné -, Irénék előtt már lakott nálunk egy asszony. Két gye­reke volt, a harmadikat meg itt szül­te. De ők már visszamentek. Irénék addig az anyámnál laktak, akkor szóltam nekik, hogy jöjjenek át hoz­zám, mert ez újabb ház, nagyobb, kényelmesebb, fúthetőbb. Irén horvát párja, Szása feszülten figyeli a horvát tévé adását. Nem sok biztatót lát: lőnek, robbantanak, bombáznak, sírnak, temetnek, vá­daskodnak. Faggatom, hogy a komor helyzetben maradt-e jókedv megün­nepelni Josipot. A férfi elismeri, hogy amíg az asszony a kórházban pihente ki a szülés fáradalmait, addig ő fáradhatatlanul ünnepelt a cimbo­rákkal. Kellemes öt nap volt, de legalább ennyi öröme legyen az em­bernek — olvasom ki gesztusaiból. S hogy mikor ünnepük meg a visszatérést?- Reménykedünk, hogy hamar - mondja a halk szavú Irén. - Ám azt elképzelni sem tudom, hová lesz a visszaút. Petárdán 1200-an éltünk, és állítólag már senki se lakja a falut. Persze ez se biztos, mert otthonról hetek óta semmi hírt nem kapunk. * * * Aki meg kapott hírt, az éppen azért nem mond semmit. Néhány házzal arrébb egy kásádi család há­rom asszonyt fogadott be. A nagy­anyát, a lányát és az unokát. A há­rom asszony gyászol. Kérdezem a 45. évéhez közeledő anyát, mi lett a férjével. Igaz-e, hogy odaát...?- Nista - szól ki az üvegezett verandáról ellentmondást nem túró­én a nagymama, s gyorsan behúzza az ajtót. A tiltás hat; a megszólított nemet int, bemegy a házba. A falubeliek persze ismerik a történet néhány részletét. Az apa együtt jött az asz- szonyokkal, aztán visszament meg­etetni a jószágokat. Nem tudni pon­tosan, miként zajlott a tragédia; be­szélik, hogy a csetnikek tűz alatt tartották a falut, és akkor érte találat a férfit, de beszélnek fegyveres rab­lókról is. A biztos az, hogy a férfi meghalt. Ferencet festés közben találom. Simon Dezsőék egyik szobáján dol­gozik. Ferenc távoli rokona Simo- néknak. Egyébként nem itt lakik, mert ide másik két családot helye­zett el a polgármesteri hivatal. Igaz, ők nem rokonaik Simonéknak, s nem is magyarok, hanem horvátok. Ferenc fest, és panaszkodik. Nem a háborúra, mert abba már belefá­radt. A párás levegőre neheztel, nem szárad a fal, nem lehet így haladni. A 34 esztendős szőke, sűrű bajszú férfi kapós munkaerő, épp az előbb hívták fát fűrészelni, „főmunkahe­lye“ meg egy építkezés.- Aki akar, az talál munkát - em­líti meg érezhető öntudattal a hang­jában. - Már a harmadik napon kör­bejártam a falut, hol kellenék? Lát­tam egy félkész házat, ajánlkoztam, bevettek. Az idő jobban múlik így, meg pénzem is van. Esténként be­ülök a kocsmába egy sörre. Elbeszél­getünk mindenről, de a politikát nem hozzuk szóba. Egy életre elegem lett belőle! Ferenc annál szívesebben hallana valamit az otthonról. A férfi egy 250 lakosú horvát—magyar faluban, Kőn lakott: — Augusztus 22-én áthoztam a ki­csiket. Van egy 11 éves gyerekem, meg egy hétéves lányom. Én akkor még visszamentem. A feleségemnek nem volt útlevele, és már nem is kapott. Egy hét után átjöttem a gye­rekekhez. Azóta az asszonyról sem­mit nem hallottam. ígérték már so­kan, hogy valamit megtudakolnak, de eddig hiába. A faluról viszont azt hallottam, hogy tizenöt házat fölrob­bantottak, fölégettek. A miénket is. Mindegy, azt se bánom, csak az asszonyról hallanék már valamit...- Gondolkozott már azon, hol folytatják az életüket, ha béke lesz?- Ha az asszony nem él, itt mara­dok a gyerekekkel, és soha többé nem megyünk vissza. Ha él, hazaté­rünk. Majd újrakezdjük valahogy. Ha béke lesz, az sem zavar, ha megint szerb lesz a szomszédom. Mert nekem szerb szomszédom volt évekig. Sülve-főve együtt voltunk, így! - mutatja, hogy hogyan: kisujja- it összekulcsolja, mintha az szétvá- laszthatatlanul összetartaná két ke­zét. — Aztán egyszer csak eltűnt a szomszéd három fia. Beszélték a faluban, hogy beálltak a csetnikek- hez kiképzésre. Nem hittem, de csak úgy volt. Augusztusban a csetnikek elkezdték lőni a falut. Attól kezdve nem volt nyugalmunk. Az egyik éjjel hallom, hogy most már a kertben ropog a géppisztoly. Kinézek, és lá­tom, hogy az én szerb szomszédom csak úgy a levegőbe ereszt egy soro­zatot. Odakiáltok neki szerbül: „Megőrültél?! A gyerekek már se élnek, se halnak a félelemtől! Ha ennyire állunk, itt vagyok, engedj belém egy golyót, legyen vége ennek az egésznek!“ Elszégyellte magát, bement a házba. De akkor már tud­tam, nincs tovább, el kell jönni... * * * Amíg Ferenccel beszélgetek, be­népesül Simonék konyhája. Egy sző­ke asszony lép be, karján kilenchó- napos kislányával. Érdeklődve figye­li, mit mond Ferenc, látom a szemén, érti, miről folyik a szó, de magyarul megszólalni ő se tud. Kérdezném, ki ő, ám nem szívesen válaszol, a nevét se mondja. Aztán, hogy a többiektől megismerem a sorsát, már nem cso­dálkozom befelé fordulásán, férjével és gyerekével együtt az ostromlott Lászlóról indultak neki a világnak. Meg se álltak Németországig. Ott nem érezték jól magukat, és vissza­tértek ide, a határ közelébe. A férfi azonban október közepén haza­ment, és beállt a gárdába. Ez az oka az asszony hallgatásának. Férjéről azóta azt se tudja, él-e, hal-e. Na­ponta vár valami reménykeltő üzene­tet, hiába. Szöszke, telt arcú kislánya ül az ülében, és nem csökkenő len­dülettel kopácsol az asztalon egy játékautóval. Jókedvű, kiegyensú­lyozott gyereknek tűnik. Talán ilyen lesz a következő is. Az asszony ugyanis már a hatodik hónapban van. A konyhaasztalnál két kislány írja a leckét. Az asztal mellett álló any­juk int, hogy őt se kérdezzem, de azt nem bánja, ha a nagyobbik lányát faggatom. A kilencéves, apródfrizu- rás Náda most Kásádon jár iskolába. (Egy horvát tanítónő is átszökött, és ő oktatja a 16 horvát alsótagozatost. A könyvtárból alakították ki az isko­lát, mivel Kásádról már évekkel eze­lőtt „eltakarította“ az iskolát a bul- dózer.J Jó a suli — mondja Náda különösebb meggyőződés nélkül, és mindjárt hozzáteszi, hogy azért jobb lenne az otthoni iskolába járni. No meg a megszokott játékai is hiányoz­nak. A házigazda, Simon Dezső ugyan állítja, Nádát nem kell félteni a játékok nélkül sem, mert ő igazi falusi lány, s ezért mindig talál magá­nak szórakozást egy kertes házban. Ha mást nem, hát segít, mint az előbb a kukoricamorzsolásban.- Melyik játékod hiányzik a leg­jobban? - kérdezem Nádát.- A babám - válaszolja szűksza­vúan.- Milyen volt? Bogárszemében szomorúság csil­lan, igyekszik felidézni a kedvenc társ fizimiskáját, aztán feladja:- Nem emlékszem. Elfelejtettem. (Részlet Ungár Tamás Népszabadságban megjelent riportjából) BUDAPEST JÖVŐJE Demszky Gábor polgármester elképzelései • Sokan menekülni szeretnének a „betonsilókból“ • Két új híd terve • Csökkenteni kell a levegőszennyeződést „A századforduló idején Bu­dapest volt az egyik legerőtelje­sebben fejlődő város Európá­ban, jó eséllyel arra, hogy a föld­rész egyik legfontosabb nagy­városa váljon belőle - írja Demszky Gábor főpolgármes- ter Fővárosi programjában.- A történelem megállította ezt a folyamatot, és nekünk ma egy elszegényedett városban kell pótolnunk sok-sok év mulasztá­sait.“ Amikor a negyvenes évek vé­gén a kommunisták magukhoz ragadták a hatalmat, a magyar főváros már több részre volt „szakadva“. A budai hegyvidék kiterjedt villanegyedei vonzó el­lentétpárt alkottak a Duna túl­partján elterülő elegáns és ki­csiny Belvárossal. Mindkét vá­rosrész ugyanakkor fájdalmas ellentétben állt a munkásnegye­dekkel és a szerény zsidó pol­gárság egykori lakónegyedei­vel. A Duna fölé magasodó- egykor német nyelvű - Várne­gyed súlyos károkat szenvedett a háborúban. A sztálinista rendszer, majd 1956 után Kádár János sem tar­totta fontosnak a „burzsoá“ vá­rosnegyedek újjáélesztését. Ehelyett túlméretezett lakótele­peket építettek a város pere­mén, minőségi szempontból po­csék kivitelezésben. Ennek a házgyári mentalitás­nak a „panel“ lett a szakkifeje­zése: aki az államtól, úgymond, lakást kap, máris el fogja fogad­ni a rendszert. Mára már köz­helyszámba megy, hogy az em­berek sem az ideológiát, sem képviselőit nem fogadták el. TÍZEZREK SZERETNÉNEK ELMENEKÜLNI A BETONSILÓKBÓL Amiről viszont nyugaton ke­vesebbet tudnak: több tízezer budapesti család próbál elme­nekülni a betonsilókból. Azok, akik anyagilag bírják, a hegyvi­déken vesznek vagy bérelnek lakást; mások a lerobbant laká­sokat megveszik az önkormány­zattól és utolsó filléreiket a felú­jításba ölik. Egyre nő a száma azoknak is, akik azt sem engedhetik meg maguknak, hogy lakjanak vala­hol. Egyelőre még csak elméle­tileg világos, hogyan lehetne ezen a nyomorúságos helyzeten változtatni: Demszky polgár- mester nagyszabású rehabilitá­ciós programot kíván indítani több régi lakónegyed megmen­tésére, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan az, kellő eredményes­séggel, a Várnegyedben vagy a főváros legrégibb részében, Óbudán (a római Aquincum he­lyén) történt. Csakhogy sem a fővárosnak, sem a kerületi önkormányzatok­nak nincs pénzük, és az állam sincs abban a helyzetben, hogy adjon nekik. Ezért a már csíra- formában létező magánkezde­ményezésre és a remélt külföldi beruházásokra vár a feladat, hogy a pesti Nagykörút által ha­tárolt lakóterületet, melynek lé- lekszáma akkora, mint Graz, Linz és Salzburg lakosainak száma együttvéve, kicsino­sítsák. Hiába azonban a jó szándék, ha a - már lelohadt - világkiállí­tási eufória következtében a csillagos eget ostromló ingat­lan- és lakásárak ennek útjában állnak. Mert csak a régi bérlök juthatnak hozzá olcsón „laká­sukhoz“ a századforduló táján épült eklektikus polgárházak­ban: aki például egymillió forin­tért megvásárolta a lakását a ta­nácstól, alig képes állni az ér­deklődők rohamát, és akár a fenti összeg nyolc-tízszeresét is elkérheti. A rehabilitációs program azonban nem mehet a városfej­lesztés kárára. Következéskép­pen Demszky egy teljesen új koncepcióval áll elő: amíg ko­rábban, a pártkorszakban első­sorban a Belvárosból sugári­rányban kivezető főútvonalak mentén építkeztek, Budapestet most a Dunával párhuzamosan kívánják „széthúzni". A cél egy olyan „hálórácso- zatos szerkezet“ kialakítása, amely az egész várost be fogja borítani. A kelet-nyugati átme­nő forgalomról a már épülő M O- ás körgyűrű fog gondoskodni- az egyetlen fékező tényező a pénzhiány. A város egészét érintő beru­házások közül a legfontosabbak között tartják számon a Lágy­mányoson kialakítandó egyete­mi és szabadidőkörzetet - ezt szánták a tervezett világkiállítás törzsének is az új kelenföldi központi pályaudvart, a Duna északi és déli partszakaszának üdülőkörzetekké történő átala­kítását szállodákkal, éttermek­kel és sok-sok zöldterülettel, va­lamint egy technológiai park ki­alakítását. Ehhez jön még több „magától értetődő“ dolog, pél­dául a faültetés vagy a kerékpár­úthálózat kiépítése. Budapest sokban a nála jóval gazdagabb Bécset utánozza, de csodaszép fekvése komoly aka­dályt is jelent számára: a budai hegyvidék már aligha képes na­gyobb forgalmát befogadni, leg­feljebb akkor, ha katasztrofális módon beleavatkoznak a termé­szet rendjébe. KÉT ÚJ DUNA-HÍD ÉPÍTÉSÉT TERVEZIK Ráadásul a belső városi Du- na-hidak reménytelenül túl van­nak terhelve. A városatyák két egymást kiegészítő intézkedés­sel kívánják ellensúlyozni a hi­dak túlterhelését. Egyrészt nö­velni kívánják a dunai rakpartok áteresztőképességét, hogy ily módon is tehermentesítsék az ekkora forgalom áteresztésére már képtelen körutakat. Másfe­lől ezt csak akkor lehet ésszerű­en megvalósítani, ha a várost valóban „széthúzzák“. Ezért északon és délen - a körgyűrű részeként - legalább egy-egy dunai átkelőhelyet kell létesí­teni. Ezzel párhuzamosan termé­szetesen a tömegközlekedést is tovább kell fejleszteni, ami a nem autózó Demszky számára magától értetődő dolog. A város körül gyűrű alakban közlekedő villamosvonalakat kívánnak lé­tesíteni, hozzá több gyorsvasúti vonalat - a legtöbb vonal már most is létezik, csak nem sze­mélyszállításra használják -, gyarapítani akarják a metróvo­nalak számát, és vonzóbbá kí­vánják tenni a HÉV-vonalakat. A tömegközlekedés fenti tá­mogatásán túl az autósokért is kívánnak tenni valamit (nem pe­dig ellenük): Budapest nem csu­pán a P+R (Park and Ride) rend­szer kialakításában kívánja túl­szárnyalni világvárosi szom­szédját, Bécset; a levegőszeny- nyezés csökkentése érdekében anyagilag is arra próbálják ösz­tönözni a még mindig szép szá­mú Trabant-tulajdonost, hogy vonják ki a forgalomból kétüte­műjüket vagy kis japán motoro­kat szereljenek beléjük. „Ha majd a Szent István körú­ton is kiülhet az ember a presz- szó elé anélkül, hogy kitenné magát a rák veszélyének, majd csak akkor leszek elégedett“ - mondja Demszky Gábor. (Dió Presse) 1991. XII. 13.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents