Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-13 / 50. szám
TT . a Csehországban élő magya- nd rokra terelődik a szó, a legtöbben automatikusan a háborút követően oda deportáltak maradványaira, illetve azok leszármazottjaira gondolnak. Tény, hogy az 1945—48 közötti időszak nagyon szomorú fejezet volt a csehszlovákiai magyarság életében, amikor a legtöbben nem önként hagyták el szülőföldjüket, nem a megélhetési vágy hajtotta őket a messzi idegenbe. Ám az is tény, hogy voltak (s nem is kevesen), akik a jobb munkalehetőség reményében vágtak neki a hosszú útnak. 1946-ban Jakab Sándor húszéves tómmal egy építkezési céghez szegődtünk. Kezdetben utat építettünk, Zbras- lavban. Nem mondom, munkánkat jól megfizették, még munkaruhát, bakancsot is adtak meg ingyenuzsonnát. Mikor ott elkészült az út, mentünk tovább Hostinnére, onnan Katovicére. Három engem is megkergettek a csendőrök, mert az egyik vagonba vizet adtam be. Csak harminc kilós csomagot vihettek magukkal, de olykor még azt is kitépték a kezükből. Valóban úgy bántak velük, mint az állatokkal. Hostinnén egy idős német bácsi inkább magára gyújtotta- A faluban már akkor is sok idegen élt, Romániából, Magyarországról települtek át, mint ottani szlovákok vagy csehek, de egymás között csak magyarul beszéltek. Szlovákiából főleg idénymunkára jöttek sokan. Együtt érkeztek férj és feleség, dolgoztak egy-két évet, aztán az összegyűjtött pénzen otthon, Szlovákiában házat építettek maguknak... Több ezer ember dolgozott a gyárban, volt köztük magyar és szlovák is. A magyarok összetartottak, összejártak, egymás között csak magyarul beszéltek. És ez így van rendjén. A legutóbbi népszámláláskor Jakab Sándor magyarnak vallotta magát csakúgy, mint mindig egész életében. Megtanult csehül, de anyanyelvét nem felejtette el. Még ma is olyan szépen, ízesen beszéli a szelmenciek nyelvét, mintha csak tegnap került volna el szülőfalujából. A gyerekeivel azonban már csak csehül beszél. Igaz, az ő anyanyelvűk már a cseh, az az anyjuk nyelve. Ám sok olyan fiatal sem beszél magyarul, akik magyar családban magyar anyanyelvűként születtek.- Ezeknek a fiataloknak már nincs is szükségük a magyarra. Itt születtek, itt jártak iskolába, itt dolgoznak, itt élnek. Az elődjeik földjére a legtöbben már nem is kíváncsiak. Miért is lennének? Cseheknek vallják magukat - mondja Jakab Sándor. Ő már nem vágyik vissza arra a földre, ahol született. volt, s mint a mesében a legkisebb fiú, ő is úgy döntött, elindul szerencsét próbálni. A háborút követő zűrzavarban szülőfalujában, Nagyszelmencen, az orosz határ közvetlen közelében nagy volt a bizonytalanság. Senki sem tudta, mit hoz a holnap, senki sem sejtette, mire számíthat. Sokan még fogságban voltak, másokat, a fiatalokat a „felszabadítók“ az orosz munkatáborokba hurcolták. Egy napon két hivatalnok érkezett a faluba, Csehországba toboroztak munkásokat. Munkát ígértek, jó fizetést, lakást. Az ígéretek beteljesülése reményében vágott neki a ismeretlennek Jakab Sándor is.- Ingyenvönattal utaztunk egész en Prágáig. Az állomáson ajánlatokkal vártak már bennünket. Kovács Pista baráévig dolgoztunk ennél a cégnél, amikor elmentünk, 500 korona prémiumot is kaptunk. Jakab Sándor építőmunkásként sok helyen megfordult. Vándorlásai során találkozott kitelepített magyarokkal is. Tőlük tudta meg, hogy a munkaerőtoborzásnak mi is lett a folytatása Szlovákiában. Nagyon is jól el tudta képzelni, milyen sorsra kerültek a deportáltak, hiszen ő is látott kitelepített németeket szállító vagonokat, szemtanúja volt számtalan megrázó tragédiának.- Úgy deportálták őket, mint a zsidókat. Volt úgy, hogy napokig álltak az állomásokon bevagonírozva, étlen- szomjan. Még egy bögre vizet sem nyújtott nekik senki. A chodovi állomáson a házát, de nem ment el. És hagyták bennégni... 1948 után a legtöbb Csehországba telepített magyar már hazafelé készült, de mentek azok is, akik önként jöttek el még a kitelepítés előtt. Jakab Sándor is úgy tervezte, hogy vonatra száll és visz- szamegy Szelmencre. Közben elfogyott a pénze, újra munka után kellett néznie. Elfogadta az első ajánlatot, így került a vintirovi kaolingyárba. Ott gondolta ki azt, hogy megpróbál átjutni Németországba. A határátlépést végül meg sem kísérelte, mivel a segítséget ajánló ismeretlen a kapott 5000 koronával együtt lelépett. Akkor döntött végleg a maradás mellett. Mindez 1951-ben történt, s ő Olovíban letelepedett, ahol az üveggyárban jól fizetett munkát talált.- A falumba? Oda nem! Azért nem vágyom én oda, mert ott a határ. Meg aztán engem már minden ideköt, ehhez a faluhoz. 1951 óta élek Olovíban, itt találtam feleséget, itt születtek a gyerekeim, az unokáim. Itt mindenki ismerős, barát. Kihez menjek én már Szelmencre? 1946-ban Jakab Sándor szülőfalujából munkát keresni indult, s azóta sem tért vissza. Sok ilyen „jakabsándor“ él Csehországban - vagy húszezren. Ők azok, akik (még) magyaroknak érzik magukat, de otthonuknak már Csehországot tartják. Gyökereiket valamelyik szlovákiai magyar faluban tudják, fává úgy terebélyesedtek, hogy azon bizony már magyar hajtás nem sarjad... S. Forgon Szilvia Méry Gábor felvételei / u \ Ha valaki manapság l I ) átruccan Bécsbe, s úticélja nem a Mariahilferstras- sén végződik (akadnak azért hazánkfiai közt ilyenek is!), s betéved egy múzeumba vagy más, történelmi, művelődéstörténeti emlékeket őrző helyre, kellemes meglepetésként tapasztalhatja, hogy a tájékozódását, ismereteit gyarapítani szolgáló füzetek, brosúrák anyanyelvén Is hozzáférhetők, s legtöbb esetben ingyen. Nemcsak a térképek, de például a híres st. marxi temető, Bécs egyetlen fennmaradt biedermeier temetőjének tájékoztatója is. (Ebben a temetőben helyezték örök nyugalomra többek között W. A. Mozartot is.) Ez a tájékoztató történetesen nyolc nyelven szolgálja az érdeklődőket: a németen kívül angolul, franciául, olaszul, spanyolul, csehül, magyarul és japánul is. Mi késztethette vajon a bécsieket arra az elhatározásra, hogy - a világnyelveken kívül - csehül és magyarul is „kiszolgálják a közönséget?“ Nyilván felmérték, hogy a két szomszédos országból - főleg a rendszerváltás után - egyre több látogató keresi fel Ausztriát. Az idegenforgalom, s tágabb értelemben az ország nemzetközi hírneve, presztízse szempontjából nyilván nem mindegy, hogy a távoli vagy éppen a szomszéd országból érkező látogató milyen benyomásokkal, élményekkel távozik, s jön majd vissza legközelebb. Miért érdemes vesztegetni a szót minderre? Azért, mert híizánkban, sajnos, ez (még) nem így van. Olvasom a minap sú egyik szlovák lapban, hogy a; idei év idegenforgalmi statisztikája szerint augusztus végéig Szlovákiába 9,7 millió külföldi turista érkezett, a legtöbb közülük a német, az osztrák, a lengyel és a magyar. Az a kimutatás, amely az egy héttel hosszabb itt-tartózkodást tükröegyetlen) pincér, aki magyarul is tudott. Vajon meddig tart, amíg az érdekeltek rájönnek: ezzel csak saját „cégük“ - s végső soron az ország - jó hírnevét, forgalmát gyengítik? Érdeklődéssel és l ) megdöbbenéssel vegyes érzelmekkel figyeli a csehnagy része nem teljes mértékben osztja Jozef Márkus nézetét. Inkább azt tartja tapintatlanságnak, hogy annak idején azok, akik átkeresztelték a csallóközi magyar falvakat, enyhén szólva műveletlennek bizonyultak, ha azt sem tudták, hogyan írja a nevét a település új névadója. Ján Kollárra gondolok, arra a művelt férfiúra, aki élete egy zi, elárulja, hogy itt a magyarok sorrendben a harmadik helyet foglalják el. Mi sem lenne természetesebb, ha e 2-3 millió vendéget a tájékoztatók, brosúrák magyarul (is) tájékoztatnák, segítenék hazánk gazdag látnivalóinak megismerésében. De nem segítik. A múzeumok, képtárak, galériák legtöbbje - tisztelet a nagyon kevés kivételnek - csak oroszul, németül és angolul tájékoztat, nem veszi figyelembe sem a közös történelmi múlt, a hagyományok, sem a mai piac, üzlet, vendéglátás stb. Európában általában érvényes gyakorlatát. így van ez a legtöbb vendéglőben, étteremben is, kivéve néhány csárdát a Csallóközben. A pozsonyi Magyar Étteremben nemrég egy magyarországi házaspár bizonyára nagyon megéhezett, amíg a népes felszolgáló személyzet közül előkerült az a (jelek szerint szlovákiai magyarság azt az egyenlőtlen harcot, amelyet egyes falvaink, kisvárosaink vívnak jogtalanul elbitorolt egykori nevük visszaszerzéséért. Nevetségesnek, de inkább tragikomikusnak nevezhetők azok az érvek, amelyekkel a „szakemberekből“ álló történelmi szakbizottság hozakodott elő Gúta esetében. A minap a Pravda hasábjain Jozef Márkus, a Mati- ca slovenská elnöke arra figyelmezteti Párkány polgármesterét, hogy „a Stúr nevéhez való bármilyen tapintatlan hozzányú- lást a szlovák társadalom nagy része a szlovák történelem, a hagyományok, és a szlovák kultúra elleni tiszteletlenségként értelmezi, valamint mai életünk és a jövőbe való irányulásunk elleni tiszteletlenségként fogja fel“. Nagyon valószínű, hogy a művelt szlovák társadalom részét, kerek négy évtizedet evangélikus papként Pesten élte le, s ott hirdette az Igét az ottani szlovákoknak. Arra a költőre, aki híres eposzában, a Slávy dcerá- ban ezt írja: „Sám svobody kdo hódén, svobodu zná váziti kaz- dou; / Ten, kdo do pout jímá otroky, sám je otrok“. Szabad fordításban: Az, aki a szabadságra méltó, meg tud becsülni minden szabadságot, Az, aki bilincsbe veri a rabokat, rab maga is. Az újkori „keresztelő Jánosok“ vajon a Kollár által hirdetett szabadságeszme jegyében vitték véghez „nagyhírű munkájukat“? S vajon oly nagy örömmel töltheti el Stúr, Safárik, Hodza, Sládkovic, Hviezdoslav, Hrobon és a többiek leszármazottalt és nemzetük képviselőit, hogy olyan városokat, falvakat neveztek el róluk, ahol a legtöbbjük életében meg sem fordult, sőt talán azt sem tudta, hogy Ilyen helység létezik. Mert ugye, nyilvánvalóan az lett volna a logikus és természetes, hogy Zay-Uhro- vecet, Dolny Kubínt és a többi felsorolt szülőfaluját, városát nevezik el jeles szülöttjéről, mint az általában mindenhol szokás. Ilyesmire az első Csehszlovák Köztársaság történetében sem nagyon akad példa, pedig - amellett, hogy Európa egyik legfejlettebb polgári demokráciája volt - az Is tett azért egyet s mást a magyar etnikum egységének megbontásáért, például a kolonista települések létrehozásával. Minden jóérzésű szlovák állampolgárnak sértheti az önérzetét, hogy nemzete nagyjainak nevét olyan helységekre ragasztották rá, amelyekkel az illető, ha élne, nyilván nem vállalna rokonságot, mert azt lelkü- letétől, szellemétől idegennek, másnak, nem a sajátjának érezné. Ha már a névadásnál tartunk, nemcsak a jeles személyekről elnevezett helységek szlovák neve körül akadnak problémák. Csak úgy találomra kiragadva egy-két példát: elgondolkozott már valaki azpn, vajon mi lehet az etimológiai alapja Nagyme- gyer korábbi szlovák nevének, a Őalovo-nak? Mert Ilyen szlovák alapszó vagy szótő egyetlen szlovák szótárban sem található. De más furcsaságok is akadnak: egyik barátom - immár jó húsz éve - azzal élcelödött, hogy a komáromi járásban fekvő Bogya község nevét annak idején megmagyarosították, mivel
