Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-06 / 49. szám
Könözsi István felvétele Repülés a múltba Tamás bátya Ordódy Vilmos beszélgetése Gonda János akadémikussal farmjáról olvashatnak a 4. oldalon az 5. oldalon A Bambaróczky- botrány Duba Gyula szatírája a 6. oldalon A világ fénye és homálya Az ünnepnél is szebb talán maga az ünnepvárás. A készülődés izgalma és enyhe feszültsége, a várakozás a sze- retetre, békére. De lehet-e készülni a szeretetre? Meg lehet tervezni a lélek békéjét? Be lehet ütemezni: holnap szeretem felebarátomat, tisztelem atyámat, nem káro- mítom el magam, bármi történjék is? Mert ha van béke, van békétlenség is, ha van ünnep, van ünneptelenség, szürkeség, sivárság. A szertartások pótolják-e a meghajszolt napok ürességét, fáradtságát, megemelik-e lelkünket jottányival is, vagy csak úgy teszünk, mintha? Mintha megbékélnénk a világgal és önmagunkkal, barátainkkal, szomszédainkkal, kollégákkal, rokonokkal. Akit eddig piszkáltunk és bántottunk, aki iránt szeretetlenül viselkedtünk, azzal szemben megváltozunk? És mennyi időre? Bizonyosság az ünnep, vagy kérdés? Hogyan is mondta a róka a kis hercegnek? „Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz. Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet...“ Mondhatnám: mese, felnőtteknek. S eszembe jutnak önkéntelenül is a gyerekkor karácsonyai. A Szenteste ceremóniái: ülünk a vacsoraasztalnál, elmondjuk az imát, kezünkbe veszünk egy gerezd fokhagymát, gyűszű- nyi bor a gyerekeknek is kijár. Hit és jótékony babona keveredése, szeretet és feszült figyelmetlenség, mikor rúghatjuk ki magunk alól a széket, s futás, bele a sötét utcába, ostorral, kolomppal, csengővel, mint hajdan a pásztorok. Azt sem tudjuk, miért, milyen eredet, szokás parancsszavára, de menni kell. Rójuk a falut, a felvégtől az alvégig, harsányan, zabolátlanul, ki a tehén kolompját cseni el titokban, ki a kecske csengőjét. Egy a fontos: a zenebona, a fékeveszett rítus. Lihegve, kipirultan érünk haza. S majd felnövünk, távolodik a csengőszó, ostordurrogás, halkul a rokonok ajtaja előtti ének a kopogtatás előtt. A képek fakulásával szaporodnak a gyűrődések, a repedések a lélek legmélyén, szürkülünk és robotolunk, kérgesedünk és várakozunk. Majd megdől a fojtogató rendszer, s bizakodni kezdünk, talán valami helyrehozható, kisimítható, újra hangolható. Mert a szeretetnek is szabadságra van szüksége. S akárha körhintán ülnénk: újra a várakozás, a feszült figyelem, mi zajlik körülöttünk, miért van az, hogy a szeretet és a szabadság ismét csak adománynak minősül, hogy vannak jó és jobb keresztények, fajok és alfajok, népek és alnépek, egyenrangúak és megtűrtek. Az első keresztényeket a barbár, civilizált Róma űzte a katakombák mélyére, s vetette oda az oroszlánok elé. Most viszont keresztényi türelemmel törnek a nyelvemre, az egyetlen nyelvre, amelyen az Urat dicsérhetem, ismét a magukat civilizáltaknak vélő, a kollektív egoizmus bálványának áldozok. Jézus nem az egoizmust hirdette, sem az egyénit, sem a kollektívát. Ő azt hirdette, mindenki egyenlő, mindenki méltó a szeretetre, válogatatlanul. Aki másból rabszolgát, másodrendűt, elnyomottat akar csinálni, nem lehet keresztény, ha százszor is kinyilat- kozza, ha reggeltől estig imádkozik is. Lelkében nincs béke, nincs megbocsátás és türelem a többiekkel szemben, ne kopogjon az ajtónkon, ne szóljon hozzánk. De hát honnan ez a békétlenség a lelkemben? Miért gondolok a hazugokra, hamis prófétákra, a keresztényi erkölccsel visszaélőkre? Talán azért, mert szaporodnak a nyugtalanító jelek? Mert idehallik a fegyverropogás? Mert ostorral hadonásznak nálunk is sokan, s akadnak, akik az ostort elhajítva fegyvert is ragadnának? Mi köze az egésznek Karácsonyhoz, Jézus születéséhez? Ha belülről nézzük, sémi, ha kívülről, nagyon is sok. Mert a békétlenek, a hatalomra éhesek békétlenek- ké, türelmetlenekké tehetik a többi embert is. Hogyan is írja Cs. Szabó László a Római muzsikában? „Ki tudja, halálunk után talán egyenként fokozzuk a világ fényét vagy homályát. Földi életünktől függ, hogy melyiket a kettőből.“ Hát ez az: földi életünktől függ, hogy kinek-kinek mit jelent az ünnep. Kövesdi Káról
