Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-29 / 48. szám
\ Európa elnyomott népei, nemzeti kisebbségei és népcsoportjai önállóságot és autonómiát óhajtanak A huszonhárom európai nemzetállam (Észtország, Lettország és Litvánia szuverenitását immár nemzetközileg elismerik), a három több nemzetiségű állam (Belgium, Svájc és Jugoszlávia) meg a letűnt Szovjetunió területén létrejövő „szláv“ köztársaságok (Oroszország, Belorusz- szia, Ukrajna), illetőleg a „román“ Moldva köztársaság határai között a hol nemzeti (nemzetiségek), hol etnikai (népcsoportok) alapon elkülönített kisebbségek elsősorban nyelvük és kultúrájuk révén különböznek a többségben levő népektől. Az, hogy a „nemzeti kérdés“ nem veszítette el aktualitását Európában, kiviláglik abból, hogy jelenleg háborús konfliktus kíséri Jugoszlávia széthullását, a Szovjetunió csődtömegéből előálló „szuverén köztársaságok unióján“ belül pedig etnikai feszültségek lépnek fel. Abból, ahogyan nyugat-európai kormányok például a szlovének és horvátok, avagy az észtek, lettek és litvánok önállósodási törekvéseihez viszonyultak és viszonyulnak (az utóbbiak esetében még a baltiak államiságának nemzetközi jogi elismerése előtt), az világlik ki, hogy e kormányok magatartását a saját országaikban esetleg fellépő szeparatizmustól való félelem határozza meg. A második világháború után' széles körben bizakodni kezdtek abban, hogy az európaivá válás során fokozatosan eltűnik a nemzetállam; s azt hitték, hogy egyúttal a „nemzeti kérdés" is kiküszöbölődik, mintegy XIX. századi jelenségként. Ennek kapcsán megfeledkeztek arról, hogy a két világháború után a népek önrendelkezési jogát semmibe véve, önkényesen és nem a nyelvi összetartozásnak megfelelően vonták meg az európai határokat. A Szovjetunióban tapasztalható elszakadási törekvésekben egyszerre jut kifejezésre az, hogy belülről hullik szét az utolsó gyarmatbirodalom, és az, hogy összeomlik a sztálini nemzetiségi politika. Ami itt érvényét veszti, az nem több és nem kevesebb a Sztálin által erőszakkal életbe léptetett fikciónál, amely a nemzeti ellentétek feloldását vélte elérni a „szovjet ember“, e homunculus létrehozásával. A grúz diktátor törekvése valójában asszimilációra, a szovjet népek összeolvasztására és végső soron az orosz népbe való beolvasztására, a soknemzetiségű állam kulturális hagyományainak eltörlésére irányult - a szerbek uralma és felügyelete alatt. Amig Nyugat-Európáról elmondható, hogy a nemzetállamok az állampolgáraik történelmi tapasztalatai szerint ott már korszerűtlennek számítanak, s az államok önszántukból akarnak együvé tartozni a közös európai tető alatt, addig Kelet- és Dél-Kelet-Európa népeinek először a szovjetizmust kell teljességgel lerázniuk magukról, vagyis a nemzetállam eszméjét kell megvalósítaniuk, mielőtt bele tudnak illeszkedni az európai népek uniójába. A nyugat-európai országok fővárosaiban elkövetett gondolkozási hiba abban állt, hogy az illetékesek úgy vélték, az olyasfajta államalakulat, mint például a jugoszláv föderáció vagy a Szovjetunió, azonnal az, Európai Közösséggel azonos vonásokra fog szert tenni, amint lerázza a kommunizmus bilincseit. A „szuverén köztársaságok uniójáról“ Moszkvában folytatott tárgyalások példájából kiviláglik: nem lehet áttérni az új államközösségre a nemzetállamok képében létrejövő cezúra nélkül. Azok az államok, amelyek már nem óhajtanak ehhez az unióhoz tartozni - ilyenek a balti köztársaságok -, amelyek vissza akarják nyerni a maguk önálló államiságát, és az európai demokráciák állam- szövetségéhez kívánnak csatlakozni, megédemelnék a Nyugat rokon- szenvét és támogatását Nyugat- Európa központosított állammal rendelkező országainak fővárosaiban, Párizsban, Madridban, Rómában és Londonban a saját kisebbségeik miatt érzett aggodalom határozza meg azonban a földrészünk keleti és délkeleti részén a maguk önrendelkezési jogának érvényesítését követelő népekhez és népcsoportokhoz fűződő viszonyt. Franciaország eddig egyenesen a nemzettudattal átitatott centralizmus megtestesülésének számított. Hosszú időbe telt, amíg Párizs kelletlenül elismerte a korzikaiak korlátozott nemzeti különállását. A bretonok, baszkok, katalánok, flamandok és elzásziak is csupán a legutóbbi években jutottak bizonyos kulturális autonómiához. Spanyolország demokráciához való visszatérése nyomán sikerült ugyan a három nem kasztíliai népnek, a baszkoknak, a katalánoknak és galíciaiaknak kivívniuk a nyelvi emancipációt, Madrid árgus szemekkel ügyel azonban arra, hogy ne szökjön szárba (az ETA terroistái által lejáratott) szeparatizmus. A római központi államot elsősorban északon fenyegeti veszély, főleg a Lombardiában hangoztatott „El Rómától“ jelszó miatt. A franciául beszélő aostaiak, a német és rétoromán nyelvű dél-tiroliak meg a Trieszt környékén élő szlovének legalább részben oltalomban részesülnek nemzetközi szerződések folytán. A szárdok meg a friuliak etnikai-kulturális különállásának elismerését nem hozta meg a regio- nalizálódás. A római politikusok szándékosan nem vesznek tudomást az Itáliában élő görögökről és albánokról sem. Nagy-Britanniában is nemzeti különállásra törekszenek a skótok, meg a Walesban élő kelták. E két régióban elsősorban a gael, illetőleg a kymri nyelv felélesztéséről és védelméről van szó. A skótok -egyre szívesebben hivatkoznak dicső történelmükre, de az északi-tengeri olajmezőket is kívánatosnak találják. Európa népeinek palettája egyre tarkábbá válik, ha Kelet felé tekintünk. A Balkánon a legnagyobb a tarkaság, s ezért e térségben a legnagyobb a romboló erő. Az európai politika legnagyobb feladatai közé tartozik e romboló erő semlegesítése az elkövetkező években és évtizedekben. Miként lehet megbirkózni e feladattal? Megfelelő helyzetben van ehhez az Európai Közösség? Az eljövendő Európai Unió olyan közösség, amelyben egyelőre meghatározó szerepet játszanak az „alapító országok“. Egyre nagyobb hatáskört kell azonban az Európai Parlamentre ruházni, úgyhogy a nemzeti (nemzetállami) önzés fokozatosan meg fog szűnni. A képviselők gyűlésének helyébe egy másik testületnek, a régiók kamarájának kell lépnie. Az európai törvényhozásban kötelezően részt kell vennie e kamarának, hogy a kisebb tájegységek érdekei is érvényre jussanak Európa nagyobb szervezetén belül. Elsősorban az európai kisebbségvédelmi törvényt kell megalkotni. Működőképes autonómiamodel- lek is akadnak, így például a németeké Belgium keleti részén, meg a német-dán határ két oldalán a dániai németeket és németországi dánokat oltalomban részesítő modell. A Németországban élő szláv szor- bok kulturális autonómiája egyelőre törvényes elismerésre vár, az észak- és kelet-fríz nyelvi kisebbség oltalmáról is gondoskodni kell. A nyugati frízek Hága jóindulatát élvezik Hollandiában. A Dániához tartozó Faröer szigeteken autonómiát élvez a lakosság, s ugyanez mondható el a Finnország nyugati részén meg az Aland szigeteken élő svédekről. Említésre érdemes végül a dél-tiroliaknak a szerződés alapján ítélve példaszerű politikai autonómiája, habár újabban egyre hangosabban követelik Bolzanóban az ön- rendelkezést a Dél-tiroli Néppárt ifjabb tagjai, mert Róma vontatottan valósítja meg az 1969-ben kötött szerződés megállapodásait. Miért ne volna lehetséges (ismét) megadni az autonómiát a Lengyelországban élő felső-sziléziai németeknek, litvánoknak, beloruszoknak és ukránoknak, a balti államokban élő oroszoknak, a litvániai lengyeleknek, az oroszországi németeknek, a bulgáriai törököknek, a romániai magyaroknak, a Görögországban élő macedónoknak, bolgároknak és albánoknak, a horvátországi szer- beknek meg a Szerbiában élő hor- vátoknak és koszovói albánoknak? S vajon a kisebbségek éppen a régiók intézményesítésével nem járul- hatnának-a hozzá a politikailag egybeolvadó Európa összetartásához a nemzetállamokat elválasztó határok ledőlése után? A nyelvi-kulturális sajátságok eltörlésétől meg az etnikai beolvasztástól való félelem csak akkor fog megszűnni, ha az egyesült Európa hatékony kisebbségvédelemről gondoskodik, ami annyit tesz, hogy a kisebbségek sérelmeit perre lehet vinni. Az ily módon oltalomban részesített népcsoportok nem terhet jelentek Európa számára, hanem a földrész gazdagodását. Amennyiben Kelet- és Délkelet-Európában meg óhajtjuk oldani a sokrétű nemzeti kérdést, akkor a nyugat-európai országoknak példát kell mutatniuk a kisebbségek érdekeinek tiszteletben tartásával. (Frankfurté Allgemeine Zeitung) SZÁMOS OLVASÓNK KÉRÉSÉNEK TESZÜNK ELEGET, AMIKOR MEGKEZDJÜK A MAGYARORSZÁG HATÁRAIN KÍVÜL ÉLŐ MAGYAR ETNIKAI CSOPORTOK RENDELKEZÉSÜNKRE ÁLLÓ ADATAINAK KÖZLÉSÉT. MAGYAR ETNIKAI CSOPORT ROMÁNIÁBAN Az Akadémiai Kislexikon 1990-ben megjelent II. kötetében a SZÉKELYEK szócikkben a következők állnak: „Magyar etnikai csoport Erdély délkeleti részén, a Székelyföldön. Saját székely csoportnevük valószínűleg foglalkozásnév eredetű („katona“). Eredetük vitatott, a hun, avar, bolgár- szláv, kazár, besenyő eredeztetés történetileg egyértelműen magyar, életmódjukban és társadalmi helyzetükben különböznek a magyarság más csoportjaitól. Az Árpád-kor elején az úgynevezett katonai segédnépek közé tartoztak, s az ország nyugati, déli és északi (Őrség, Pozsony, Moson, Baranya, Abaúj, Bihar vármegye egyes részein), majd a 12. századtól a Kárpátok vonaláig kiterjesztett országhatárokon védték a gyepűvonalat. A 12-14. században fokozatosan népesítették be a király által kiváltságolt autonóm közigazgatási területeket, a székeket. A tömegükben szabad, földközösségben és nemzetiségi szervezetben élő székelyek fő foglalkozása a szilaj állattartás, a letelepedés után a földművelés, illetőleg a királynak való katonaállítás volt. Földesúri fennhatóság alá nem tartoztak. A 14. század után megindult vagyoni tagozódás során kiemelkedtek és vezető szerephez jutottak egyes családok, a primőrök, a középréteget a kevésbé tehetős, lovon hadba vonuló lófők (primipilusok), a közrendet a gyalogos közszékelyek (pixidariusok) alkották. A hét székely szék egyetemének élén a székely ispán (a címet általában az erdélyi vajda, majd a fejedelem viselte), a helyi közigazgatás élén a hadnagyok és a kapitányok, a 16. századtól a királybíró állt. A jogilag egységes, kiváltságolt székelység a kápolnai unióban (1437) szövetségre lépett a magyar nemességgel és az erdélyi szászokkal (erdélyi három nemzet). A szabad székelyek felkelésének leverése (1562) után János Zsigmond megfosztotta a kollektív szabadságtól és fejedelmi jobbággyá tette a közszékelyeket, elismerve a lófök és primőrök nemesi jogait. A székely szabadság többszöri visszaállítása ellenére többségük 1848-ig jobbágysorban maradt. A 17-18. században nagyobb arányú kivándorlás indult meg (gyimesi csángók, moldvai magyarok, a Mária Terézia által elrendelt székely határőrvidék felállítása és az erőszakos katonaállítás elleni tiltakozást megtorló mádéfalvi veszedelem, 1764. január 7. után a bukovinai székelyek). A rendi különállást 1848-ban, a széki szervezetet 1876-ban szüntették meg. A dualizmuskori gazdasági fejlődésből kimaradt Székelyföldről a 19. század végén újabb kivándorlási hullám indult meg (Amerika, Havaselve). - A székelyek különálló népi kultúrája sok archaikus vonást őrzött meg. Anyagi kultúrájukban jelentős fafaragásuk (székely kapuk, kopjafák), székenként elkülönülő viseletűk, szőtteseik és hímzéseik. Híres fazekasközpontok: Korond (Corund), Csíkmadaras (Madaras), Csíknádfalva (Danesti).“ A MAGYARSÁG ROMÁNIÁBAN A MAGYAR ANYANYELVŰ LAKOSSÁG ARÁNYA ERDÉLYBEN, A TISZA-MAROS SZÖGBEN ÉS A TISZA BAL PARTJÁN (SZÁZALÉKBAN) 1350 1880 1910 1930 1941 1977 Ebből (megye):25 32 27 29 22 Covasna(Kovászna) 80 86 87 82 86 78 Harghita (Hargita) 86 89 93 89 93 85 Mures (Maros) 26 42 49 44 48 44 (E három megyében a magyarok lélekszáma 1910-hez képest 1977-re 19, 24, és 39 százalékkal szaporodott, s ennek következtében 1977-ben Kovásznában 155 ezer, Hargitában 276 ezer, Marosban 265 ezer magyar élt.) ROMÁNIA NÉPESSÉGE ANYANYELV SZERINT (EZERBEN) 1956 1966 1977 1989 <0 o Román 15 081 16 771 19 207 20 630 (0 0 (0 ■o Magyar 1 654 1 652 1 671 . 1 800 <D > Német 395 388 332 100 X <D összesen 17 489 19 103 21 560 23 150 ** Román 15 000 16 600 18 900 20 400 :3 <0 o ** Magyar 1 700 1 800 1 900 2 000 O <D (0 ■Q Német 400 400 350 100 CD (0 összesen 17 500 19 000 21 600 23 150 Statisztikai Szemle 4 TOLDOZÓ-FOL TOZÓ GORBACSOV (Krokogyil) MILOSEVICS: - VAGY AZ ENYÉM LESZEL, VAGY SENKIÉ (Vjesnik)