Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-01 / 44. szám
Szerkeszti.Kövesdi Karoly Mégiscsak ők Illyés Gyulának RATKÓ JÓZSEF Mégiscsak ók tartják a földet, drága halottaink. Csont törik, izom kékül, foszlik rajtuk a hús, az ing. Szép szemük behorpad, pedig vannak már annyian, mint az égen a csillag, annyi szülém, lányom, fiam. Közöttük küszködik, feszül elsőhalott anyám. Tapossuk ágyékát, gerincét, járunk a derekán. Ház épül rajta; tartanak falat, falut, hazát. S jövőnk ha van, ők cipelik még ezer éven át. Mert mindent elbírnak, hiszen mi vagyunk a teher. Vagyunk mi olyan gyöngék, árvák minket is vinni kell. Halandó - egyrangú velük csak az lehet, aki oly kemény, legalább magát meg tudja tartani. Nélkülük Nélkülük nincs haza sem, nincs föld, kisebbre nő a fa, a búza megnyomorodik, és megnyomorodik a lélek, hegyek válnak gerinctelenné, nélkülük megfolyik a kő, kiönt, madarak torkáig árad, öleléseink elszáradnak, elvadul a szó is a szájtól, mert nélkülük nincs haza, nincs föld, nép, anyanyelv, keres magának más nevet a rög, a Kerék csillag küllői kiültetnek, leszünk a Halál szegényei, világ jobbágyi, fiainkkal fizetünk harmadol, kilencedet, asszonyunk arcát jég veri szemünkön aszály pusztít. Nyilatkozat Jövőre új népet alapítunk tizenheten vasderekút ha lehet jövőre kiválók magamból és elmegyek ha lehet jövőre megnézem megszeretem korábbi hazáimat ha lehet föltámasztom Lázárt jövőre s anyámat is ha lehet lábszárcsontomat ásom el helyettük hogyha lehet törvénytelen halottaim éljenek, énekeljenek jövőre megváltom magam a haláltól ha lehet jövőre szabad leszek ha szabad ha lehet. SLAWOMIR MBOZEK KÉT MINI A TŰR — Kávét vagy teát? -kérdezte a háziasszony. Mindkettőt szeretem, de most döntésre kényszerítenek. Hogy megspórolják vagy a kávét, vagy a teát. Jólneveltségem nem engedte, hogy kifejezzem, menynyire ellenemre van az ilyenfajta fösvénység. Éppen asztalszomszédommal, a Professzorral voltam elfoglalva, akit meggyőztem az idealizmus magasabbrendűségéről a materializmussal szemben, úgy tettem, mint aki nem hallotta meg a kérdést. — Teát — mondta a Professzor, pillanatnyi habozás nélkül. Persze, ez a marha materialista volt, nem háborgatták kérdések. — És ön?! — fordult hozzám az asszony. — Elnézést, ki kell mennem. Letettem a szalvétát és kimentém a toalettbe. Pedig nem is kellett, hanem gondolkodnom kellett, és időt akartam nyerni. Ha a kávé mellett döntők, lemondok a teáról és fordítva. Ha az emberek szabadnak és egyenlőnek születnek, úgy a kávé és a tea is. Ha a teát választom, a kávé mellőzöttnek érezheti magát és fordítva. A természetes jog, mint Legfelső Kategória ilyesfajta megsértése ellenkezik igazságérzetemmel. A végtelenségig azonban nem ülhettem a toalettben, már csak azért sem, mert hisz’ nem a Tiszta Ész Toalettje volt, csak egy megszokott, mindennapi, csempézett toalett. Amikor visszamentem az ebédlőbe, már mindenki itta a maga kávéját vagy teáját. Rólam kimondottan megfeledkeztek. S ez a legérzékenyebb pontomon érintett. Semmiféle figyelem, semmi tolerancia az egyénnel szemben. Semmit sem gyűlölök kevésbé a lélektelen társadalomnál, kisiettem tehát a konyhába, hogy emlékeztessek az Emberi Jogokra. De amikor megpillantottam az asztalon a szamovárt meg a kávéfőzőt, eszembe jutott, hogy még nem döntöttem az eredeti kérdésben: tea vagy kávé, avagy: kávé vagy tea. Persze, kérhettem volna ezt is, meg azt is, ahelyett, hogy választásommal kompromisz- szumra lépek. Na de jólneveltségem mellett tapintatos is vagyok. Úgyhogy csak udvariasan megkértem az ott sürgölődő háziasszonyt: — Ha lehetne: fele-fele... Aztán üvöltésbe törtem ki: — És sört! Az Úr hat napot dolgozott, és megpihent a hetediken. Az ember azonban nem Isten, hamarább elfárad, fejébe vette hát, hogy a szombatból is szabadnapot csinál. Elhatározása a Legfőbb Lény részéről semmi ellenállásba nem ütközött.- Ha a szombat sikerült, sikerülhet a péntek is — gondoltam, és a következő tartalmú kérvénnyel fordultam az Örökkévalóhoz: „Hivatkozással a hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön és pénteken kifejtett fáradozásra, kérem, hogy a pénteki napot szabadnapként engedélyezni szíveskedjék. Homo Sapiens“. Válasz nem volt, úgy tekintettem hát, hogy a péntek is engedélyezett. A szerdák között azonban, minden héten ott az a babonás csütörtök. Semmi se olyan fárasztó, mint a hét utolsó munkanapján dolgozni. írtam megint, s most már bátrabban: „ »Az ember, gondolkodó nádszál« (Blaise Pascal, 1623-1662). És azt gondolja, hogy csütörtökön sem kell dolgozni. “ Most már szerda délután fejeztem be a munkát. No, de ez a szerda... Az Úr hallgatása felbátorított. „Tagadom a szerdát — mint munkanapot. Prométheusz. “ Kedd ügyében már nyíltan lázadoztam. „»Ember! Ez büszkén hangzik!« (Makszim Gorkij, 1868-1936). A kedd méltóságomat sérti. Elvetem, és hétfőn végzek.“ Válasz nem volt, így a hétfő már könnyű volt, Elegendő egy távirat: „Hétfőn sem.“ lmmárom a hét minden napján szabad voltam és büszke voltam lázadásomra. („A lázadó ember“, Albert Camus, 1913-1960). Egy idő után rájöttem azonban, hogy a hét csak hét napból áll, s hétnél több szabadnap fölött nem rendelkezhetem. Szabadságom ilyesfajta korlátozása fölháborított. Azonnal táviratoztam az Úrnak: „Azonnal teremteni egy nyolcadik napot!“ Nem válaszolt, megerősítve feltevésemben, hogy Nietzschének igaza volt (Priedrich Nietzsche, 1844-1900), Isten halbtt. De ez esetben ki felel azért, hogy a hétnek csak hét napja van, s hétnél több szabadnap felett nem rendelkezhetem? Pölragadtam a bunkót, s meglapultam a lépcsőházban. Ha megjön a szomszéd, agyohcsapom. Végül is valakinek felelnie kell sérelmemért. Lakatos László fordításai Azokban az időkben az emberek kezdték megérteni, hogy az igazi megismerés alkotás; hogy az igazság záloga a tettek sikere; hogy az ösztön teszi teljessé az értelmet; hogy az alkotás élet; hogy a tevékenység az egyetlen „tudás“; és látták, hogy műalkotásaik és gépeik sokkal többre tanították őket, mint tétlen okoskodásaik. (1921) Paul Valéry jegyzeteiből Í ?orri 'de a feriyve csendjét, ben mii a mezó, ember gi Csak i san a vé kan, cse föld, mi a fülledt A dél arcomat rítom, é: Annyira nyugodt mintha r tam vol anyám ö jól magi miért sói délben a A fen len füls Gyorsan tűnődést a fenyve borult ei hosszú d átvág a mok és^j Úgy é volna. S mel, min tóm meg A voi nagyobb heteden rettem é kor gyöi merték nyeit. N san, hog és sajnál engem i irigyelte! Azt hitte boldogol hetnek!. Sok ói utat meg A mikor az őrség azon az áprilisi hajnalon - amelyet a császári parancs kivégzése napjául rendelt - a cellába lépett, az ifjú Esterházy görcsösen imára kulcsolt kézzel a padlón térdepelt. Feje a mellére hanyatlott, szőke haja pedig kétoldalt lecsúszott úgy, hogy felfedte a hosz- szú, vékony nyakat meg a csontos hátgerincet, melyet lejjebb « gallér nélküli lenvászon ing takart. Az őrség megtorpant, mert azt tartotta, hogy ha egy gróf Istennel társalog, az éppen elegendő ok arra, hogy a hatalom egy pillanatra megfeledkezzék a spanyol szertartás szigorú előírásairól. Némán tördelve imára kulcsolt kezét, a lelkiatya is meghátrált; izzadó tenyere áruló nyomot hagyott a breviárium elefántcsont borítású fedelén; olajbogyó nagyságú szemekből fűzött olvasója nesztelenül himbálódzott ide-oda. Az egyik porkoláb, hatalmas karikán, kulcsokat tartott a kezében, csupán azok csörrentek egypárszor, minden szabályosság nélkül. — Ámen - suttogta az ifjú, elvégezvén reggeli imáját. Majd fennhangon hozzátette: — Bocsásson meg, atyám. Ebben a pillanatban, mintegy vezényszóra, baljóslatúan és egyhangúan, mint az eső, megperdültek a dobok. Egy piros képű, öklelő bajszú huszártiszt, két hosszú puskás horvát ulánustól közrefogva, felolvasta az ítéletet. Rekedtes hangja üresen kongott a cellában. Az ítélet: kötél általi halál, szigorú volt a maga kérlelhe- tetlenségében. Az ifjú nemes fegyverrel a kezében vett részt azoknak a népfelkeléseknek az egyikében, amelyek időről időre, váratlanul és kiszámíthatatlanul, vérben, iszonyatban és reménytelenségben fellángoltak, megrázkódtatták a birodalmat, hogy azután hamarosan, ugyanolyan iszonyatban s éppoly reménytelenül, vérbe fulladjanak. Származását, családja hírnevét a bíróság súlyosbító körülménynek tekintette, mert — eszerint - nemcsak uralkodóját, hanem a saját rendjét is elárulta. Tette példás büntetést érdemelt. Az elítélt alig értett valamit a fülében doboló, egyhangú szóáradatból. Számára megállt az idő. Múlt, jelen és jövendő összemosódott, peregtek a dobok, halántékán, akár a sebes szívverés, győzelmes csaták, diadalmenetek és szuronyrohamok távoli hangja lüktettek és bufogtak baka- csinnal bevont dobok, amelyek azonban nem az ő, hanem valaki más halálát adták hírül. Zsenge kora ellenére (inkább hirtelen megnyúlt kamaszra, mint érett fiatalemberre hasonlított) már látott vért, és szemtől szemben állt a halállal, de még soha így, soha ilyen közel. S éppen ez a közelség, a halálnak ez a leheleté, amelyet a tarkóján érzett, torzíA halá dálmas i a lelket ej te magát foggal da kus ide{ a szándél hogy m a családi EzértH^n tartás ele dezték te - noha sí -, nem e; rettát kél őse egy i tán, bag< köpött. DANILO Któ r\ • // 1 1 / t Dicső halai tóttá el tudatában a valóság képét ahhoz foghatóan, ahogyan az asztig- matikus szemmel is annál torzabbul látunk, minél közelebb van hozzá a tárgy. Ebben a pillanatban úgy érezte, az a legfontosabb - mert az ő világában a tisztességes élet mellett csak a tisztességes halált becsülték legtöbbre -, hogy megőrizze méltóságát, amelyet hasonló helyzetben mindenki elvár egy Ester- házytól. Az éjszakát átvirrasztotta ugyan, de lehunyt szemmel feküdt, és egyetlen hangos sóhaj sem hagyta el ajkát, hogy az őr, ha a kémlelőnyíláson benéz, elmondhassa, az elítélt egész éjjel az igazak álmát aludta, mintha nem is a halálba, hanem esküvőre készülne. S furcsán felrúgva az időrendet, már hallotta is, amint az őr tele szájjal meséli a tiszti kaszinóban: „Uraim, az ifjú Esterházy úgy aludt azon az éjszakán mint az ágyú. Mintha esküvő, nem pedig kivégzés előtt állna. Erre tiszti becsületszavamat adom! Uraim, emelem poharam...“ S ekkor összecsendülnek (ő hallja) a kristály poharak. „Ex! - Ex!“ A tisz ezüst cigi csületsza\ gett jobb; a pillanat! Ex!-Ex!“] pásztájáb; festmény* kamrába kon, cigai Ián, mint te, hogy £ egy pillan dűl bele, i tárogató a szél. 1 a padlóra huszárcsii ték a sark- Uraii Eni^k azért eset san egysz szó, csup; akár a kiv elhangzar den pátoí dorbézolt „Jó éjt, most úg)
