Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-01 / 44. szám
r* /'"^szintén szólva, nem vagyok terűévé/ tőjáró... Sok-sok társammal együtt jobbára esztendőben egyszer látogatom a magam halottait. Ilyenkor, halottak napja táján, amikor hosszú szárú és bókoló fejű krizantémokkal kegyeleti vonulásra kerekedik fel az ország. Más kérdés, hogy hiába nem temetőjáró az ember, aligha tudja egyetlen napra tartalékolni az emlékezést az elhunytakra. Anyám nekem is naponta eszembe jut — de mintha inkább én jutnék az ő eszébe! Magamon érzem a tekintetét és mintha olykor, nagyritkán, rábólintana az életemre; máskor megró, én pedig beszámolok neki a sorsomról, a gondjaimról, lelkifurdalásaimról s örömeimről. Nem éppen szavakban, nem kerekre fogalma- zottan, inkább sejtelemszerűen, mintha egy ismerős zenei futam csendülne fel egészen közelről. És a gyertyagyújtás, a krizantém szertartásának napján így akarva-akaratlanul magamat mérlegelem. A halottak napja: voltaképpen a történelem napja. A múlt napja. Mi élők kimegyünk hát a temetőbe, ahol az elmúlás gondolatán tűnődve megállunk egy percre az időben, hogy megidézzük az előttünk jártakat. Halottak napja kö- zeledtén talán megérthető és megbocsátható, ha felötlenek bennem Petőfi szép szavai, s a Nemzeti dal befejező strófájában együtt látom a múltat, a jelent és egy kicsit a jövőt is. ,,Hol sírjaink domborulnak,/ Unokáink leborulnak. És áldó imádság mellett/ Mondják el szent neveinket.“ Azt hiszem, megengedhető, hogy e sorokat ne csak a nemzet emlékezetére és áldó imádságára méltó történelmi őseinkre értsük, hanem valameny- nyi halottunkra, szeretteinkre vagy csak barátainkra akár, hiszen a kettő egymás nélkül amúgy sem állná meg helyét. Halottai ugyanis mindenkinek vannak. A legkisebbeknek csakúgy, mint az éveik végén ballagóknak. Unokák vagyunk valamennyien, tartsunk bár az élet hajnalán, vagy már az alkonyán. Sajnos, évről évre többen vannak, akikre emlékeznünk illő. És évről évre rádöbbenünk, hogy nincs könyörtelenebb takaró a múló időnél, hiszen csak az emlékezés óráiban engedi fellebben- teni hamuszín takaróját. Tudom: az ember lehetősége is, oltalma is az emlékezés; avagy éppenséggel: a feledés. A jó és a rossz emlékek színeinek fakulása... Cinikus tán amit most papírra vetek, ám az örökös gyászt, a látványosan táplált folytonos fájdalmat hajlamos vagyok kétségbe vonni, mert kezünket szívünkre téve kell beismerni: a kegyelettel, a mély gyásszal a hétköznapokon alig tudunk valamit kezdeni. Valóban szép és nemes hagyomány viszont, hogy így: ősz közepén az urnákat takaró márványtáblák mellé, a kopjafák, a keresztek tövébe virágcsokrok kerülnek. Az elhunytak sírján — akik mintha a múlt hozzánk menesztett követei lennének - gyertyák tüze lobban. Nekik és értük, akik egyek voltak a milliók közül; akiknek nevét ma már csupán egy-egy sírfelirat őrzi. Ezeken az estéken picike tüzek, gyertyák vagy mécsesek pislognak a temetőkertekben. Ha az idő kedvez és eső nem oltja el, halovány fényük mintha összefogna. Mintha kihunyt életek lobbannának föl egy estére, ránk tekintenek s mi órájuk, szemünk is párállik és szívünk melegében fölélednek az emlékek. Azoknak tiszteletére, akiknek jeltelen vagy messzi a sírjuk, talán a fényképük elé, egykori szobájukban, vagy az ablakban gyújtanak gyertyát. Az igazi fény azonban bensőnkben világít. Leborulnunk sem térdre rogyva kell, talán elegendő a lehajtott fő, kivált ha benne gondolat ébred - s megél ott más napokon is, nemcsak ezen az esztendős emlékeztető ünnepen. Röstellem kérdezni, nehogy szégyenkező legyen a felelet: gondoltunk-e máskor is azokra, akiket elveszítettünk? Mert nem akkor veszítjük el igazán a mieinket, amikor sírba helyezzük őket, hanem akkor, ha szívünkben, lelkűnkben emlékezetünkben is megüresedik a helyük. Igaz: az emlékezés olykor valóban lelkifurdalással jár s felelősségre von: amíg éltek ők, gondoltunk-e velük; őszinte-e a szó, ha most szeretteinknek nevezzük őket, azok voltak-e számunkra éltükben is?!... Az emlékezet éltet. Éltet — s nemcsak a holtat élteti, hanem a gyászolót is. Mert egyéni, családi és történelmi számadás napja is ez az emlékezés: számon tartjuk-e, szívünkben é'tetjük-e mindazokat, akiknek neve szent. Szent az egyéni emlékezet, szent a nemzet számára? Odavetett és illanó-e a pillanat, vagy mindennapos? Letudott kötelesség-e, vagy éltető erő? A főhajtás kettős tartalmú lehet: a tiszteleté; de a szégyené is, ha erre van okunk. Mi élők ezt kérdezzük meg magunkban halkan. És legalább egy szál krizantémmal a kezünkben keressük az arcokat, a vonásokat és érzékeljük mindeközben a tovaíllanó éveinket, amelyek egyre többet vesznek el a saját egyszeri és visszafordíthatatlan életünkből. Az esztendőnek ezekben a napjaiban önmagunk előtt sem kell titkolni, hogy a temetőjárás közben el-eltöprengünk azon is: vajon magunkból, a tetteinkből, vélt vagy valós tisztességünkből, múltunkból és jelenünkből, emberségünkből s gerincességünkből ugyan mennyit és mit őriz meg majd az utánunk jövők emlékezete?!... Mert sem feledni, sem megkerülni nem lehet halottak napján az életet. Miklósi Péter TEMETŐJÁRÁS Kovács Gábor felvétele
