Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-11 / 41. szám
MENEKÜLÉS A POKOLBÓL „...A ZSIDÓSÁGOMMAL EGYÜTT A MAGYAR KULTÚRÁT IS AZ ANYATEJJEL SZÍVTAM MAGAMBA...“ Auschwitz, negyedik blokk, egyes terem. A kopár falon egy felirat: „Négymillióan voltak“. A felirat alatt egy urna, benne egy marék hamu — azok emlékére, akik ebben a táborban pusztultak el. Közéjük tartozott az a mintegy 600 000 zsidónak minősített magyar állampolgár is, akiket 1944. május 15-e és július 8-a között kurcoltak el, többségüket egyenesen a birkenaui gázkamrába. Kohn Erzsébetet és családját 1944. június 15-én deportálták Du- naszerdahelyről kétezer sorstárssal együtt. Ó és a nővére túlélte, szülei és két fivére azonban nem. 1946-ban tértek haza, szívükben az elveszett hozzátartozók képével, karjukon a soha el nem tüntethető azonosítási számmal. Ennek már lassan ötven éve, és Kohn Erzsébet azóta emlékezik. AZ ELSŐ MEGALÁZTATÁSOK Az én felhőtlen gyermekkorom egészen 1938-ig tartott... 1927-ben születtem Dunaszerdahelyen. A szüleim szintén dunaszerdahelyi származásúak voltak. Édesapám, ahogy a magyar zsidók általában, magyarnak is érezte magát. S én, aki a zsidóságommal együtt a magyar kultúrát is az anyatejjel szívtam magamba, talán még inkább, még több keserűséggel gondolok azokra az időkre. Mi az első köztársaságban, talán azért is, mert viszonylagos anyagi jólétben éltünk, nem éreztük a megkülönböztetést: szlovák, magyar, zsidó. Nekem mégis egész korán, gyerekfejjel rá kellett jönnöm arra, hogy nincs barátság, nincs semmi... Édesapám sokáig magyar útlevéllel élt Csehszlovákiában, de amikor jöttek az első politikai atrocitások, felszólították, hogy vegye fel a csehszlovák állampolgárságot. Ezáltal 1938-ban, mikor a Felvidéket Magyarországhoz visszacsatolták, mi hontalanokká váltunk. Az első zsidótörvény következtében apám, aki főkönyvelő volt, állás nélkül maradt. 1941-ben pedig Magyar- országon is megkezdődtek az első deportálások. Elsőként az odamenekült, nem magyar állampolgárságú zsidókat szedték össze. Ránk is sor került. Hosszú ideig állandó bizonytalanságban voltunk, hogy mikor jönnek értünk. Szörnyű helyzet volt ez, annál is inkább, hogy a szüléimét, akik Szerdahelyről származtak, most egyszeriben hontalanokká nyilvánították. Akkor egyetlen ember volt Dunaszerdahelyen, akire ma is nagy szeretettel emlékszem, Dr. Uhrovics Vendel közjegyző, aki ismerte édesapámat és kiállt mellette. Neki köszönhetjük, hogy maradhattunk - 1944-ig. A RETTEGÉS HÓNAPJAI A pogromokról akkor már hallottunk, de, valahogy nekünk mindvégig az volt az érzésünk, hogy velünk ez nem történhet meg. Tudtuk, mi történt Németországban 1933-ban, Ausztriában 1938-ban, Szlovákiában 1941-ben, és akkor mi még mindig otthon ültünk és vártuk, hogy valami csoda történik. Azt hiszem, ez valami zsidó sajátosság. Talán, ha ez az optimizmusunk nem lett volna, akkor ezt a 2000 évet sem érhettük volna meg. Eljött 1944. Én akkor 16 éves voltam. S a megkülönböztetés, amit addig soha nem éreztem, fokozott stresszként hatott rám. Voltak iskolatársaim, akik a csillagokat nézték nappal is, mikor az utcán találkoztam velük... De ami a legrosszabb: mikor 1944-ben elkezdődtek a deportálások, a kétezer szerdahelyi zsidó közül nem tudok senkiről, akit megmentettek volna, akit segítettek volna, vagy bújtattak volna... Még azt sem mondhatom, hogy Szerdahelyen mindenkinek meg lett volna a maga jó zsidaja... Én nem akarok vádaskodni, hiszen nem is tudhatom, hogyan történt az egész, mert én még akkor gyerek voltam, s a szüleim nem osztották meg velünk gondjaikat. Én csak a végeredményt tudom. Hogy hová kerültünk. S hogy mindenki oda került. Kivéve a munkaszolgálatosokat, köztük a bátyámat, aki Budapesten menekült meg Wallenberg segítségével. A dunaszerdahelyi gettó a főutcára merőleges három párhuzamos utcában, a Teleki utcában, a Bacsák utcában és a Rózsa utcában volt. A gettóba nemcsak szerdahelyieket gyűjtöttek össze, odaköltöztették a vidéki zsidóságot is. Április elején a gettóból munkára vittek bennünket. Egy Belkó nevezetű földbirtokos bősi birtokán dolgoztunk június elejéig. Június 15-én indultunk Auschwitzba. A gettóból előbb még a nagytemplom udvarára hajtottak bennünket. Ott édesapám, aki nagyon okos, müveit ember volt, mindannyiunkkal külön-külöri beszélt. Emlékszem, odajött hozzám és azt mondta: Nem valószínű, hogy ő és az édesanyám visszatérnek, de mi, ha visszatérünk, ne hagyjuk el egymást, és ha bármi történne is velünk, bárhová is vetne bennünket a sors: találkozzunk Jeruzsálemben. AZ ELSŐ TALÁLKOZÁSOM A HALÁLLAL Az utat lezárt tehervagonokban tettük meg. A vagonok ajtaját először a birkenaui pályaudvaron nyitották ki. Mikor kiléptünk a vagonból, csak néztünk, hová is jutottunk. Az emberek kopaszra nyírva, és úgy ugráltak, mint valami bolondok, s egyre a szájukra mutogattak. Azt gondoltuk, biztos fogpasztát akarnak. A naivságunk határtalan volt. És akkor megkezdődött a szelektálás. Ott állt szétvetett lábakkal, csillogó csizmában egy magas, 30 év körüli férfi, ő volt Mengele. Édesanyámat, akinek karján ott volt az nagynéném gyereke, azonnal a bal oldalra küldte. Engem, aki nagyon vézna gyerek voltam, szintén küldött az anyu után. De édesanyám akkor azt mondta: te menj a Manóival, tudod, hogy ő most beteg. És én fogtam magam, nem kérdeztem senkitől semmit, s átmentem a jobb oldalra a nővéremhez. Édesapámat 13 éves öcsémmel együtt automatikusan küldték a bal oldalra. Nem akartunk elválni - s hogy megnyugtassanak, azt mondták, majd este találkozunk. Minket munkára visznek, őket pedig egy olyan táborba, ahol az idősebbek és a gyerekek vannak. Ezt mondták a „kanadások is“, akik elszedték az érkezők holmijait, értéktárgyait. De ha fiatal nőket láttak gyerekekkel, azokat figyelmeztették, hogy a gyereket adják oda az idősebbeknek. „Addig“. Ők már tudták, hogy ez mit jelent. „ÉLET“ A TÁBORBAN Két hét után berontottak a barakkba a SS-ek. Ütlegelés és ordíto- zás közepette kihajtottak bennünket az udvarra, és akkor éjjel elvittek Krakkóba, ahol egy kőbányában dolgoztunk. Ott talán csak azért dolgoztattak bennünket, hogy meghaljunk. Testileg nagyon leromlottunk, s mikor visszavittek bennünket Auschwitzba, újból jött a szelektálás. Akkor tudtuk meg valójában, mit is jelent ez a művelet. Mikor érdeklődtünk a szüléink felől, a lengyelek cinikusan csak annyit mondtak: „Nézzétek a krematóriumokból felszálló füstöt. Ott vannak.“ Az igazság az, hogy el is hittük, meg nem is. Mindig reménykedtünk, hogy talán csak valamelyik másik lágerbe vitték őket. Mert az ilyen transzportoknál sohasem lehetett tudni, hova mennek: a gázba-e vagy máshová. A második szelektáláson csak kevesen jutottunk túl. Akkor tetováltak minket, akkor kaptuk a számot, és elvittek bennünket a „cseh táborba“. Ez a terezíni zsidók tábora volt, akiket közvetlenül a mi érkezésünk előtt likvidáltak. Ez a tábor volt a BIlBTKörülbelül októberig maradtunk itt. Néhányunkat elvittek dolgozni, s ők találkoztak a bátyámmal, aki a „Kanadában“ dolgozott. A „kanadások“ voltak azok, akik rendszerezték a foglyoktól elvett ruhákat, cipőket, értéktárgyakat. A „kanadásokat“ rendszeresen „cserélték“. A bátyám sem tért vissza... Egyszer jött egy SS-tiszt és azt mondta, hogy most elviszlek benneteket a gázba. Elvitt bennünket a gázkamrákig, aztán visszavitt a táborba. Már visszafelé mentünk, mikor találkoztunk egy teherautóval, lányok voltak rajta, borzalmasan lesoványodva, meztelenül. Én akkor azt gondoltam magamban; Uramisten, ezek hogy belenyugodtak már a halálba! 1944 vége felé a németek elkezdték a tábor kiürítését. Bennünket Kauferingbe vittek, Bajorországba. Innen 1945 januárjában Bergen Bel- senbe kerültünk. Bergen Belsen szörnyűbb volt, mint maga Auschwitz. Ott már nem voltak szelektálások, ott már úgy hullottak az emberek, mint ősszel a legyek. Az volt a poklok pokla. Ahol már nem volt Mengele, ahol már nem volt krematórium. Nem volt élelem, nem voltak priccsek, csak kosz volt, és tetvek, és tífusz, és halál. Ott az emberek már teljesen kivetkőztek emberi mivolt- jukból. Testvér a testvért, gyerek a szülőt, szülő a gyerekét gyilkolta- a túlélésért. Hogy nekem hogy sikerült túlélnem? Talán szerencsém volt, talán az akaratom... És persze a nővérem. Mi egész idő alatt együtt voltunk. Ha ő volt a „soros haldokló“, én ápoltam. Ha én voltam a „soros haldokló“, akkor ő. Ha én azt mondtam, nem vagyok éhes, akkor ő is azt mondta, hogy ő sem éhes. így éltettük egymást. Hogy túléljük. Is túléltük. Hogy milyen csoda folytán- ma sem értem. Mert az Istenben nem hiszek. De mikor visszagondolok a szüléimre, a testvéreimre, a rokonaimra, akik ott pusztultak el a gázkamrákban, mikor a fényképeiket nézem, mikor gondolatban beszélgetek velük - olyankor én is elmerülök az istenhitben. Mint ahogy Ady mondta: „Mikor- elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul, átölelt az Isten...“ Hát ez volt Auschwitz. És ezek voltak az én találkozásaim a halállal. S e találkozások után még inkább' érzem: zsidó vagyok. Most és mindörökké. S. Forgon Szilvia Zsidók Szlovákiában Iván Kamenec neves szlovák történész most megjelent „A tragédia nyomában“ című munkájában megpróbál a történelmi igazságnak megfelelő értékelést adni a szlovák zsidók tragédiájáról a második világháború idején. Az utóbbi hónapokban szenvedélyes viták, vádaskodások sorozata zajlott le a szlovák állam politikájáról és vezetőik zsidóellenes magatartásáról. Tucatszám jelentek meg cikkek, amelyek követelték a történelmi tények alapos értékelését. Nagy feltűnést keltett F. Vnuk Ausztriában élő emigráns szlovák történész „szerecsenmosdatása“, és több más, volt szlovák politikus, magyarázkodása. Iván Kamenec a Literámy tyzdenníkben nyilatkozott könyvéről és a jelenlegi antiszemita megnyilvánulásokról. Higgadt hangvételű és tudományos megalapozottságú megállapításairól nem árt, ha tudomást szereznek olvasóink is. „Engedelmükkel kicsit szerénytelen leszek. Ezt a könyvemet tartom a legjobbnak, amit történészként sikerült megírnom. Bár nem tartom lehetetlennek, hogy történész kollégáim, esetleg az olvasók ezt az elképzelésemet megcáfolják. Az úgynevezett zsidókérdés megoldása Szlovákiában az 1938-1945-ös években legújabbkori történelmünk igen érzékeny területe. Ennek ellenére az említett problémát történettudományunk viszonylag szerényen és leegyszerűsítve interpretálta. Megvilágításához inkább érzelmi, mint észbeli érveket használtak. Kialakultak bizonyos értékelő és magyarázó sémák amelyeket a társadalmi tudatban nagyon nehéz megmásítani. A zsidókérdés megoldása 1938—1945 között a Szlovákiában élő zsidó lakosság kétharmadának (70 000 személy) fizikai megsemmisítésével végződött. A problematikához, amelyet lehet tanulmányozni gazdasági, szociális, politikai, nacionális szempontból, még hozzájárul az erkölcsi aspektus is. A történésznek ezt ugyan figyelembe kell vennie, azonban nem lehet az igazság keresésének fő kritériuma. Ugyanúgy nem lehet túlbecsülni az ezt megelőző, nem éppen harmonikus szlovákzsidó viszonyt sem. Szeretném aláhúzni, hogy a tragédia, amely könyvem címében is szerepel, nemcsak a „végleges megoldás“ áldozataira vonatkozik, hanem az egész szlovák társadalomra, függetlenül attól, hogy melyik oldalon álltak: üldözöttek voltak, vagy az üldözést szisztematikusan végrehajtó rendszert támogatták. Azt hiszem, hogy legalábbis a történelmi szemléleten keresztül vissza kell térni ezen tragédia felismeréséhez és túl kell magunkat tennünk rajta. Meg kell még említeni, hogy a szlovákiai zsidók tragédiája elkezdődött már 1938-ban, illetve 1939 tavaszán, amikor az antiszemitizmus a hivatalos kormánypolitika részévé vált. Az egész lakosság négy százalékának fokozatos kizárása a közéletből, alapvető pblitikai-, állapolgári- és emberi jogaik semmibevétele, feltétlenül katasztrófához vezetett. Annak, ahogyan a zsidókérdést a szlovák államban megoldották, nem volt semmiféle demokratikus, és még kevésbé humánus és keresztényi alternatívája. Úgy tűnik, hogy ezt a tényt a „Tudók“ politikai reprezentáció soha, még a háború után sem értette meg. És főleg ebben különbözöm F. Vnuk emigráns történésztől...“ A második világháború után a zsidók helyzetéről ezt írja a történész: „A második világháború után Szlovákiában a zsidók sorsára az egymást követő kivándorlási hullámok jellemzők. Először a tömegirtás után, 1945-ben hagyták el a túlélők elődeik otthonát. Ezután következett 1948-49, ami összefüggött Izrael állam megalakulásával. Végül 1968-ban költöztek el többen, majd egyénenként is az országból. Izrael politikájának elítélése az úgynevezett cionista perekben csúcsosodott ki. Ezekben a hagyományos antiszemitizmust új ideológiai köntösbe öltöztették, amelyen már rengeteg a lyuk és a folt, de alkalomadtán még mindig használható. Szlovákiából az elmúlt ötven év leforgása alatt tehát fokozatosan eltűnt egy kultúra hagyománya, amelynek hordozói sajátos körülmények között itt éltek ezer éve. Csak omladozó emlékművek, roskadozó zsinagógák és gazzal benőtt temetők maradnak utánuk. A legkevesebbet tudunk még ma is a Szlovákiában élő mintegy 3-4 ezer zsidó lakos kultúrájáról és történelméről. Minden tudatlanság bizalmatlanságot, gyanúsítást, gyűlöletet és xeno- fóbiát kelt. A legrosszabb azonban nem is a tudatlanság, hanem az, hogy nem mutatunk készséget előítéletek nélküli megismerésre, az „Ősidők“ óta belénk idegződött rosszindulat, sőt ellenségkép felszámolására. Megjegyzem, hogy ez a probléma valamennyi érdekelt fél ügye. A mi törékeny demokráciánk remélhetőleg feltételeket teremt nemcsak Európa, hanem saját magunk megismerésére is. Azonban sajnos, olyan törekvések is felütik a fejüket, amelyeket ostobaság, politikai primitivizmus és cinizmus jellemez. Ezen csökönyösen tartósítani akarják az előítéleteket és a butaságot. Ezt bizonyítja a „Protokoly sionskych mudrcov“ pamflett kiadása és terjesztése, a vulgáris falfeliratok, a temetőgyalázások, a politikai ellenfelek befeketítése származásuk alapján, stb. Nem hiszem, hogy a hasonló megnyilvánulások jellemzőek nálunk, de túlságosan szem- beütközőek itthon és külföldön is, ahol Szlovákia szempontjából kellemetlenül félremagyarázhatják, amit különféle manipulációk követhetnek. “ Speciális könyvek testi fogyatékos gyerekeknek Az idén is megrendezték Bolognában a gyerekkönyvek nemzetközi vásárát. Az idei könyvszemle örvendetes eredménye, hogy egyre több speciális könyv jelenik meg a testi fogyatékos gyerekek számára. Ezek nemcsak olyan irodalmi művek, amelyeknek gyerekhósei példaként szolgálhatnak a többieknek, hanem egészen különleges könyvek süketnémáknak, vagy az olvasást igen nehezen megtanuló gyerekeknek. A számukra készült könyvekben fontos szerepe van az illusztrációknak és a betűtípusoknak. Ezek a könyvek alkalmasak az államnyelvet tanuló kisebbségek gyerekei számára is. Elég sok mű jelenik meg vakoknak úgynevezett Braille-írással. Azonban világsikere van a „tactile book“-oknak, amelyet dombormű nyomásnak is nevezhetnénk, de a kiemelkedő plasztikus képek a vakokat körülvevő tárgyak alakját formázzák és anyaguk is olyan, mint a valóságban. Legnagobb sikert a Dániában élő amerikai V. A. Jensen Mi ez? című könyve aratta, amelyben a gyümölcsök eredeti illatukat árasztják. Természetesen e speciális könyvek megjelentetése igényes, elég költséges előkészítést és előállítást követel. Ezért csakis különféle alapítványok támogatásával jelenhetnek meg. Szerencére Svédországban, Japánban, az Egyesült Államokban és más országokban a gazdag cégek ilyesmikre is áldoznak. (szűcs) Méry Gábor felvételei
