Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-04 / 40. szám
„Leéltem egy életet, s nem tudom, milyen érzés igazán szabadnak lenni“ Akad-e széles e hazában, aki ne ismerné a CSKP KB hajdani titkárának - mint külföldön mondogatták: az ország második emberének - nevét?... Vasit Bil’ak potom áron vásárolt pozsonyi villájának kertkapuja előtt várja a riportert, azután végigvezeti az előszobán és a halion, hogy annak rendje-módja szerint a dolgozószobában kössünk ki. Mindenütt rend, jómód. A hajdani pártfunkcionárius arca gyűrött, a tekintete megtört, de tartása a régi: merev, egyenes. Beszélgetésünk hosszúra, kis híján háromórásra sikeredik. Itt és most - helyszűke okán - az interjúnak csak néhány érdekes mozzanatát, fontos fordulatát tár- (hat)om az olvasó elé.-Az ön pályájával, a kommunista pártban befutott karrierjével aránylag sokat foglalkozik manapság a sajtó. Többnyire a feltételezések, az Ilyen-olyan vélelmek szintjén, hiszen ön ritkán vállalja, hogy Interjút adjon...- Nem állítom, hogy rózsás a hangulatom. Kérem, ne értse félre, tetszik a sajtó törekvése a megújulásra, a dinamizmus, amellyel tényeket feltárni és értelmezni igyekszik. Sajnos, az újságírók viszont nem mindig gondolnak arra, hogy milyen hatást idézhet elő egyikmásik cikkük. Az utóbbi két esztendőben olykor krimibe illő módon bélyegeztek engem sztálinistának; volt, aki koncepciós perek előkészítésével gyanúsítgatott, még mások viszont azzal, hogy 1968 augusztusában csakis én hívhattam be az öt, akkoriban szövetséges ország haderőit. Ebben a helyzetben én legfeljebb azt sajnálom, hogy nem felelhetek mindig mindenkinek ugyanabban a lapszámban, ahol ő nyilatkozik.- Gondolom, az azért tagadhatatlan, hogy csúcsvezetője volt annak a pártnak, amely az 1970-es tisztogatások folyamán kis híján félmillió ember karrierjét törte derékba - pusztán azért, mert ők a reformszellemet képviselték... És mit ad Isten?! 1985 és 1987 között ön megírta az emlékiratait, és ebben a könyvében ,,a múlt tragikus hibáiról s tévedéseiről“ ír, amelyeknek gyökereit - véleménye szerint - nem a rendszerben, hanem a hibákat elkövető emberekben kell keresni. Joggal kérdezem hát: miért nem akadályozta meg e hibák elkövetését?- Nézze, világéletemben fegyelmezett voltam. Még ha olykor más véleményen voltam is, zokszó nélkül igazodtam a többség döntéséhez. Ha megbíztak egy-egy feladattal, akkor úgy éreztem, nekem azt el kell vállalnom. Ebben a szellemben éltem mindig. Amit tettem, az visszakereshető dokumentumokból, hiteles szemtanúk emlékeiből. Talán furán hangzik, de a párton belüli természetes konfliktusok között leéltem egy életet, s nem tudom, milyen érzés igazán szabadnak lenni. Ez nem panasz. Megkaptam a korábbi rendszertől minden elismerést, amit adhatott. Megmutathatom magának Gustáv Husák saját kezűleg írt levelét, amelyet például a hatvanadik születésnapomon kaptam tőle; jó pár évvel később, amikor a főtitkári és az elnöki tisztség megosztását szorgalmaztam, akkor olyan információkat küldött a Szovjetunióba, hogy egy párt- és államellenes csoport alakult, amelynek én állok az élén! Az efféle vád még a Brezsnyev utáni korszakban sem volt éppenséggel tréfadolog... Persze, említhetek sokkal korábbi példát is: jóllehet, mindmáig helyesnek tartom a kollektivizálást, hiszen megkönnyíti a falusi lakosság életét; ugyanakkor tény, hogy azok a büntető rendszabályok, amelyekkel a parasztokat a mezőgazdasági szövetkezetekbe kényszerítették, elítélendő arányokat is öltöttek.- Ráadásul ez csupán egyik törvénytelensége volt az akkori időknek, önnek, Beszélgetés Vasil Bil’akkal a letűnt korszak egy-két hálószobatitkáról aki ifjú korától a pártkarrierre épített, tudnia kellett a kihallgatások során alkalmazott kínzásokról vagy a hamis vádak alapján folytatott perekről, no és több halálos ítéletről is...- Egyáltalán nem így volt, mert akadoztak a párton belüli információcsatornák is. Ezekről a dolgokról csak akkor értesültem érdemben, amikor tagja lettem az igazságtalanul elítéltek rehabilitációját végző egyik pártbizottságnak. Például a Slánsky-per részleteibe is csupán akkor pillanthattam bele.- Feltételezhetően az úgynevezett barnabiti bizottságra gondol. Önök miért nem tárták nyilvánosság elé az ötvenes évek valamennyi dokumentumát?- Ma már világos, hogy amikor a CSKP KB megtárgyalta azokat, akkor valóban publikálni kellett volna ezeket a dolgokat. Csakhogy akkoriban még a Novotny-érát írtuk, és a párt akkori vezetése nem adta áldását a bizottság által felfedett tények nyilvánosságra hozatalához. Ez pedig nyilvánvalóan kár volt, mert az újonnan felnövekvő nemzedék ily módon meggyőződhetett volna arról, hogy a párt sem tévedhetetlen; sőt: képes feltárni és korrigálni a hibáit. Sajnos, a szocializmus építésének évtizedeiben sokszor megismétlődtek az efféle ballépések. Mindig akadtak, akik úgy vélték, hogy az őszinteségnél, az esetleges vitáknál vannak fontosabb dolgok is. így történt, hogy a múlttal való szembenézés dokumentumai csak ott porosodtak az irattárakban. Talán most sem lenne még késő azokat a lehető legszélesebb körű nyilvánosság elé tárni; bár önmagában ez már aligha változtathat azon a tényen, hogy a kommunista párt 1989 novemberében Csehszlovákiában vereséget szenvedett. Ezen nincs is mit szépítgetni. Legföljebb a szocializmus eszméje az, ami egyszer majd újra feltámasztható. Félre ne értsen, az elmúlt korszakot a hibáival együtt vállalom, még az ötvenes éveket is. És nem is fogom soha megtagadni, hogy párttag voltam.- Nem lépett be valamelyik pártba vagy mozgalomba?- Nem. És nem is fogok. Egyszerűen tudomásul vettem, hogy a CSKP kizárt a soraiból. Ennyi.- Ne haragudjon, de nekem úgy tűnik, mintha ön helyenként egy bátor demokratának tartaná magát, aki egytöl-egylg - a korábbi rendszer csúcs vezetőségében - mindenkinek megmondta a magáét. Csakhogy maradtak ők Is, ön is a pártállam pihe-puha kiváltságaiban, ön mögött például még a kertjében is ott állt a személyes testőre... Remélem, nem veszi zokon, ha sem emberként, sem riporterként nem lelkesedem azért, hogy valaki végig vezető volt azokban a gerincroppantó időkben...- Nem haragszom az indulatán. Őszintén szólva, már nem is csodálkozom semmin. Hetvennégy éves vagyok, de ne higgye, hogy kóros a feledékeny- ségem. Amit tettem, az valóban visszakereshető a dokumentumokban. Nyilván kevesen sejtik például, hogy mennyit ágáltam a pozsonyi autógyár megépítése ellen, mert azt eleve halva született nagymamának tartottam. De egyszer Husák, másszor Indra, harmadszor Őtrougal vagy Jakes, de valaki mindig mélyen a szemembe nézett, és azt mondta: fog az menni. Ez pedig meggyőzött. Ugyanakkor én is hibás vagyok abban, hogy évtizedeken át az a bűvös jelmondat uralkodott ebben az országban, hogy első a népgazdasági érdek.- Valóban: mi az, hogy népgazdasági érdek?-Jó kérdés... Egy biztos: amit mi csináltunk, nem mindig az volt.-Az ígérgetések és a bot - ezek voltak az elmúlt rendszer ismert eszközei. A pártállam megalázó félelemben tartotta a töretlen fejlődésbe vetett hitet mímelő népet is. Szavaiból úgy érzem, hogy a csúcsvezetők körében Is felütötte a fejét ez a pestis. Vajon hogyan lehetett mindezt évtizedeken át kommunista kötelességtudatból vállalni?- Nem tudom. Azt viszont igen, hogy most a támadások kereszttüzébe kerültem. A magamfajta sokak szemében szálka. Abban viszont magamat érzem hibásnak, hogy nem tudtam: mikor kell felállni a székből. Korábban lett volna szükség a fiatalításra, az új arcokra.- Társalgásunk közben egyszer-két- szer szóba hozta Husákot. Róla hogyan vélekedik?- Voltak nézeteltéréseink, de én mindenképpen becsülöm, mert vérbeli politikus.-Husák 1968 tavaszán kijelentette, hogy ha barátját, Dubceket távozásra kényszerítik, ő is távozik. A történelmi valóság viszont ismert. Ez a pálfordulás is a jó politikus ismérvének számlájára írandó?- Elhiheti: ha másvalaki jött volna Husák helyett, akkor Dubcek valószínűleg rosszabbul járt volna. Más kérdés, hogy Dubceknek sem kellett volna okvetlenül visszatérnie a politikai életbe, úgy könnyebben maradhatott volna meg a prágai tavasz jelképének.- Apropó, prágai tavasz!... Bil’ak úr, hazánkban az emberek zöme úgy tartja, hogy ön fogalmazta meg, vagy legalábbis aláírta a Varsói Szerződés államaihoz írt és az inváziót sürgető meghívólevelet.- Mindkét állítás hamis! Nem tudom, hogy volt-e ilyen levél, és ha igen, akkor ki írta azt, avagy ki írta azt alá. önmagámról én csupán annyit mondhatok, hogy 1968. augusztus 3-án, amikor a Varsói Szerződés államainak párt- és kormányvezetői Pozsonyban tárgyaltak, akkor Drahomír Kolder egyik küldönce: az a Kaska, aki később belügyminiszter lett, majd pedig Lengyelországban egy légi szerencsétlenség áldozata; egyszóval ez a férfi arra kért, tegyem számára lehetővé, hogy személyesen átadjon Brezsnyevnek egy fontos üzenetet. Énnek a kérésnek én eleget is tettem. Más kérdés, hogy a vaknak is látnia kellett: elsősorban a Szovjetunió, de a Varsói Szerződés további négy tagállama is komolyan gondolja a katonai beavatkozás lehetőségét. Hadd ne mondjak egyebet, csupán annyit, hogy augusztus 21 -e előtt egy héttel több szovjet tábornok is járt Ludvík Svoboda akkori köztársasági elnöknél. Érdekes „apróság“ az is, hogy amikor a budapesti csehszlovák nagykövet felhívta Oldrich Cerníket, hogy a magyar hadsereg bevetésre készen áll, az akkori miniszterelnök azt felelte: bízik abban, hogy elkerülhető a katonai akció...- 1968. augusztus 21-ének éjszakáján, a CSKP KB rendkívüli ülésén, ön is egyike volt azoknak, akik igent mondtak a Varsói Szerződés öt országának önkényes inváziójára. Nincs ezért mindmáig lelkifurdalása?- Nincs, mert én nem hipotézisekből, hanem a katonai akció tényéből indultam ki. Abból, hogy a szovjet, az NDK- beli, a lengyel, a magyar és a bolgár csapatok átlépték a határt. Én nem magára a katonai akcióra szavaztam, hanem az azt elítélő határozat ellen. Elvégre akkorra kész tény volt már, hogy itt vannak a seregek. Az indulatoskodó ellenállás pedig csak növelhette volna a vérontás lehetőségét, amit igyekeztünk elkerülni. Ebben az egyben mindannyian egyetértettünk, persze, két táborra szakadva, ki-ki más módon.- Biíak úr, szabad őszintének lennem?- Nyugodtan.- Beszélgetésünk során egy olyan ember képe rajzolódott ki bennem önről, aki - saját beállítása szerint - mindig megtette a kötelességét, és aki mindig lojális volt a pártja iránt, aki - állítólag - időnként meg-megmondta ezt vagy amazt, végül azonban maradt a gyeplőnél. Most, hogy immár harmadik éve nyugdíjas, felengedett valamicskét a keménysége, vagy még mindig annyira vonalas?- Kinek-kinek joga van a vélemény- nyilvánításra, természetesen, így magának is. Tény, hogy nagyon vártam a nyugdíjas éveket, és nem titok az sem, hogy kissé más hangulatban képzeltem el őket... De az is a realitások egyike, hogy politikusból konyhahuszárrá vedlettem; az otthoni teendők zömében napról napra én helyettesítem a súlyosan beteg feleségemet. Tegnap például mára is előre megfőztem, mert megbeszéltük, hogy meglátogat.- Korábban, aktív politikusként mikor csinált ilyet?- Korábban? Nem is emlékszem. Miklósi Péter 1 1991. X. 4.
