Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1991-09-06 / 36. szám

tásárnap *■ m Európainak ígérték, provinciális maradt a késmárki vásár Mária Bernarecová ügyet se vet rá, hogy kötényeit giccseseknek tartják. „Élvezem a pingálást“ - mondja. Jozefina Zacharová asszony meg Hanka lánya a járókelők szeme láttára „karcolják“ a tojást Ján Lofaj felvételei A Magas-Tátra lábainál fekvő szepességi városkába, az „Európai Mesteremberek Fesztiváljára“ beígérkeztek az osztrák, magyar, lengyel, litván, spanyol, holland kéz- műiparosok is, hogy ott, a helyszínen a kíváncsiak szeme láttára készítsék mes­terműveiket és persze, áruba is bocsássák. A nagy dobra- verésnek köszönhetően so­kan „bevették a csalit“, csak a helyszínen sült ki: az ígéret­nek „a fele sem igaz“... Sátorváros Az eső nem esett, zutiogott. Megállás nélkül - három nap, három éjszaka. Ez bizony nem volt a legkellemesebb vá­sár-idő. A sátrakra fóliákat húz­tak és a mesterek tizenkét órán keresztül, rövid pihenőkkel dol­goztak, a látogatók, kíváncsisko­dók és vásárlók esernyő alatt haladtak végig - húsz koronáért, mert ennyi volt a belépő - a macskaköves főutcán. Ke­restük „Európát“ a volt királyi városban, ám nem leltük meg. Igaz, az első napon még ott volt a lengyel Jurgowa-ból egy fafa­ragó és az osztrák Grázból egy ércverő, de másnapra — eltűntek. Állítólag azt mondták: az egé­szet nem így képzelték el. De mi is okozott ekkora csaló­dást? Az, hogy a rendezők tulaj­donképpen balekoknak nézték azokat, akiket Késmárkba csalo­gattak - a mestereket és a láto­gatókat egyaránt. Hamarosan ki­lógott a lóláb: nem a vásárokat, a mesterségeket akarták felele­veníteni, pénzt akartak csinálni. Lépten-nyomon italt mértek és nagyanyáink, dédanyáink főztje helyett a sült üzleti kolbászt meg a lacipecsenyét kínálgatták — borsos áron. Sokan a mesterek közül is csak imitálták, hogy dol­goznak, többnyire kész vagy fél­kész árut hoztak magukkal. Meg aztán a népviseletet, a munkaru­hát is csak úgy, tessék-lássék viselték, éppen arra az időre, míg beültek a sátrakba. Voltak itt mérnökök és orvosok, köz­gazdászok és szociológusok, sőt, még egy volt igazgató is, akik elomondták, hogy bár szeretik azt, amit csinálnak, de ha nem lenne annyira szükségük a pénz­re, ha ez nem lenne mellékkere­setük forrása, lehet, mással tölte­nék szabadidejüket. Ezt nem kellett volna megtudnom, akkor talán másként néztem volna a hímestojás-készítőkre, fafara­gókra, csipkeverőkre, bőrdísz­művesekre ... Hagyományőrzők Elszomorító gondolataimat azzal próbáltam elhessegetni, hogy szóba elegyedtem az ősök mesterségét őrzőkkel és műve­lőkkel. A hímestojást készítők sátrait egymás mellé helyezték, így még szembetűnőbb volt — ahányan vannak, annyi technológiát al­kalmaznak. Jitka Lisonková Uherské Hradistéből jött, há­romgyermekes fiatalasszony, ti­zenkét éve vegyésztechnikus­ként dolgozott, azóta főfoglalko­zásban tojásokat készít. Mert azt, amit ő csinál, csak így lehet megnevezni és ebből adódik a sok-sok problémája is.- Rajtam kívül az országban senki sem festi be a tojásokat autólakkal, ezért sem akarják nagyon elfogadni az iparcikke­ket felvásárló, árusító, külföldre is továbbadó központok. Azt mondják, ez nem hagyományos festőanyag, túlságosan fényes. Viszont az aprócskára szabdalt szalmaszálakból ráragasztott motívumaim tetszenek. Itt sok tojásfestő van, nagy a konkuren­cia, mégis az én portékám a leg­kelendőbb. Szerintem ma már az emberek, legalábbis többsé­gük, nem kutatja annyira, mi a hagyományos, inkább a tetsze­tősei vásárolja. Én mindenkép­pen kitartok a módszerem mel­lett. Szívesen csinálom, van ruti­nom, de még így is egy óra hosszat tart egy tojás elkészítése. Jozefina Zacharová Nitrians- ke Pravnón él, és már 23 éve ott díszíti tojásait az ÚEUV számára. Különböző vastagságú tűkkel vi­szi fel a virág-motívumokat a sö­tétkék, illetve a piros tojásokra. A festéshez csak azt a festőanya­got használhatja, amit munka­adójától kap. Ez számára köte­lező.- Mind a négy gyerekem meg­tanulta a „cifrázást“, sokat is segítenek, de a legügyesebb a 14 éves Hanka, aki ide is eljött velem. Külön élvezi, ha külföl­diek érdeklődnek munkánk iránt, mert jól beszél németül és angolt is tanul. — Csak ne kellene ebben a maskarában ülnöm itt. Szíve­sebben viselnék nadrágot meg pólót, mert ez a sok szoknya szinte lehúz. Különben tojást karcolni szeretek, de biztos, hogy nem ebből fogok majd megélni, mint ma a mamám. Ta­nítónő szeretnék lenni, gondo­lom, ott is hasznát veszem „tu­dományomnak“. A kovácsműhely körül nagy a szorongás. A fekete mestersé­get űző öregurak verik a vasat, miközben nagyokat kortyolgat: nak a kezük ügyében levő sörös­üvegekből. Minél többet fo­gyasztanak, annál zaftosabban viccelődnek. Ez persze tetszik a bámészkodóknak, meg az is, hogy egy olyan szerencsepatkót vásárolhatnak, melyet a szemük láttára készítettek, és még magá­ban tartja a parázs forróságát, bár már bemártották a hideg vízbe. A csendes mesterek közé tar­toznak a fuvolakészítők, a bőr­díszművesek, a fafaragók, no meg a csipkeverő asszonyok. Szó nélkül festegeti kötényeit a Liptovská Teplickából szárma­zó Mária Bernarecová is. Rózsák a kötényen — Egész életemben erdőmun­kás voltam. Három gyereket ne­veltem, többnyire szalámin él­tünk, mert nem volt mikor főz­nöm. Aztán amikor a gyerekek férjhez mentek, megnősültek- ma tizenegy unokám van — hir­telen sok lett az időm. Gyermek­koromban nagyon szerettem raj- zolgatni, festegetni. Mivel ná­lunk még mindig sokan járnak népviseletben, én is, kitaláltam, más kötényt meg fejfedőt fogok hordani, mint a többiek. Vettem néhány méter fekete glottot- amiből valaha a férfiak gatyá­ját varrták —, meg olajfestéket és kötényt szabtam, kipingáltam azt rózsákkal, tulipánokkal. Amikor ebben a „szerelésben“ elmentem a nagymisére, észre­vettem, az asszonyok engem né­zegetnek, nem a pap szavaira figyelnek. Aztán nyomban kér­dezgették is: „hol vetted?“ Mondtam: „én csináltam“. „Ne­künk nem pingálnál ilyet?“ „Szí­vesen“ — válaszoltam, és ott­hagytam az erdőt, kötényeket meg fejfedőket varrtam, festet­tem. Ma már az egész falu, sőt, a környékbeliek is ezt viselik. Én meg büszke vagyok. Tetszik amit csinálok — ma már selyemre meg műselyemre is —, bár az ÚEUV azt mondja, hogy ez giccs és nem rendelnek, nem vesznek tőlem, de látja, most meghívtak. Meg is szabták a kötény árát: 250 korona. Otthon tyúkért, to­jásért, zöldségért, gyümölcsért adom, pénzt nem kérek, de ha valaki bankókat ad, azt is elfo­gadom. Bernarecová asszony beszé­des fehérnép. És amikor jön a vélt vásárló, kedvesen kínálja portékáját. Egy fiatalember akar vásárol­ni — a feleségének. Tanácsadója a nyolcéves kislánya.- Igen, igen, vegyük meg — lel­kendezik Szilvia.- Magának ez tetszik? — kér­dezem.- Udvarias legyek, vagy őszinte? - válaszol kérdéssel a szakállas úr. — Hm... — Heccnek szánom... Manap­ság ritkán van min nevetnünk... — Bernarecová asszony, nem sérti az úr véleménye? — Egyáltalán. Ha megveszi, az azt jelenti, hogy tetszik is neki. Számomra az a fontos, hogy szí­vesen csinálom, amit teszek... Miután ez a kötény is elkelt, megkérdezem, hányat adott el a pingáló aznap?- Tizennyolcat. — Ezt mind most és itt készí­tette? — A, dehogy! A szatyorból szedem elő. Egy ilyen kötényt hat—nyolc óra hosszat is festek, meg aztán két napig száradnia kell...- Akkor az ára nem is olyan borsos...- Nagyon is olcsó, de mond­tam, hogy én kedvtelésemet le­lem ebben a munkában. Végre azt csinálom, amit szeretek, egész életemben az erdőben gür­cöltem ... Most meg — szórako­zom ... pénzért... Mégis Európába jutottam A sok „giccstermelő“, haszont hajtó söntés, a népművészetet imitáló furfangos ellenére elju­tottam Európába. Mert Késmár­kon voltam. Bár nem a közép­korban, amikor fénykorát élte, amikor itt volt az Osztrák-Ma­gyar Monarchia legtöbb mester­embere, amikor virágzott az ipar. Mert ez a város már 1419- ben elnyerte a vásárváros privi­légiumát és a mai napig őrzi e történelmi esemény jeleit. Igaz, nem a kínált portékákban, inkább a portákban. Késmárk nagyon szép, ma romantikusnak mondható középkori városka. A tehetős mesteremberek házai úgy tapadnak egymáshoz, akár e falakat alkotó téglák. És az utcákon „ott sétálgat“ a történelem —- ha ez kortár­sainknak tetszik vagy sem. 1463. július 13-án Mátyás király vörös viaszpecséttel részesítette kiváltságban a várost, és ez nagy szó volt, mivel más városoknak legfeljebb zöld pecsét jutott. A magyar főnemesek képtele­nek voltak kifejezni hálájukat a fejedelemnek. Tökölyi Sebes­tyén, aki a 16. században a vár és a város ura lett, „elhanyagolta a várost és a mesterségeket“ - miként ezt a korabeli krónikás írta... A jól karbantartott középkori utcácskák házai között sétálva az volt az érzésem, hogy a mos­tani — európainak hirdetett — vá­sár sem képes feltámasztani a múltat, a mesterségek becsüle­tét. Tán jövőre, mert - amint ezt a rendezők mondták - hagyo­mányt alapítottak... Bárcsak „feltámadnának“ a régi mester­ségek, a múltat dicsérve a jövő­be lépve... Ozorai Katalin 1991. IX. 6.

Next

/
Thumbnails
Contents