Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-09 / 32. szám
VIS r1 T pádon ülünk ketten, Cc y s fogalma sincs rólunk a világnak, épp háborút csinál, épp a pénzét számolja, épp halottakat temet. Gyerekség lenne azt hinni, hogy megkönyörül rajtunk, futni hagy, vagy oda se figyel ránk, egyszerűen nem ér rá. Más dolga van. Van egy kis időnk meghúzódni egy pádon, ahol valószínűleg senki nem lát, s a szerelem nevű csodának adózni minden szabad pillanatunkat. Tehát élünk, van időnk, fiatalok is vagyunk - sőt, szerelmesek. Én fiú, ő meg lány. Sokkal izgalmasabb annál, mintha mindketten fiúk lennénk, vagy mindketten lányok. Csak az idő ugyanaz, amely mindkettőnk óráján egyforma gyorsan múlik. Ketten. Végre ketten. Mindketten farmerben, tornacipőben. Véletlenül trikónk színe is egyezik: kék. Persze, én nem hordok alatta melltartót, s ő nem borotválkozik. Legalábbis az arcán nem. Nagyon eltérünk. Ezért is találtunk egymásra. A park gyönyörű. Igaz, hogy ronda, büdös és szemetes, de gyönyörű. Most a miénk. A világnak nincs arra ideje, hogy elzavarjon bennünket. Ádámot és Évát a nitrátos Paradicsomból ... Ő nem festi magát, ezért emberi formája van. Nem olyan gebe, mint a szomszédék Bözsije, ezért női formája is van. Néha egészen értelmesen is el lehet vele beszélgetni. Igazi nő. S most velem van. Rettegéssel gondolok arra a percre, hogy egyszer meztelenül kell látnom őt. Elvesztené minden izgalmasságát. A válla korhadt fatönkké változna, lábai röhejes ipszilonként lógnának ki a paplan hűvös hullámaiból. Akkor nem lennénk annyira ketten, mint most vagyunk. Van egy kis időnk és szerelmesek vagyunk. Nem tudni, miért pont egymást találtuk és miért ide jöttünk megpihenni a kockatévék és paneltéglák íny- és agysorvasztó világából. Az ágakhoz rögzített műmadarak szánalmas látványnak számítanak, a műleveleket rég megszoktuk már. — Figyelnek minket! - mondja hirtelen. Körülnézek óvatosan, de semmit sem látok, semmit se hallok. Maga fölé mutat. A fán sem ül senki. — Műholdról — suttogja a foga közt és mosolyog. De tudom, hogy csak a kisebbségi érzését akaija valahogy megfékezni. Kezd kibírhatatlan lenni. A tudat, hogy minden mozdulatunkról fénykép készül, idegesítő. A világ tehát felfigyelt ránk. Ha most őt megcsókolnám, lecsapna rám. Mármint a világ. Nem, ezt nem tehetem vele. Mármint a lánnyal. Lány ő egyáltalán? A szoknyája alá nyúlok. Az. Minden rendben. Fő a bizalom. Most már átadhatjuk magunkat az édeskettes örömeinek. Lehalkíthatnák a madárcsicsergést és a szélfúvást, úgyis tudjuk, hogy CD lemezről megy. Egy pádon ülünk ketten. Valamit tenni kéne, mert időnk hamarosan lejár. Ő — hirtelen ötlettel — ölembe hajtja a fejét. Önkéntelenül is az égre nézek, de nem jön tüzes villám. Lesz, ami lesz. Elvégre szerelmesek vagyunk, sőt fiatalok. Győzni fogunk! — Fáj a hasam! - mondja, erre hirtelen megcsókolom. Logikus, nem? Várom az ütést. Senki nem húzza ki alólunk a padot. A világ most eszméket gyárt, mondtam én, hogy megússzuk. Könnyes a szeme. Egészen elérzé- kenyült. A nők gyönyörűen tudnak sírni. A bátyám azért veri a feleségét. Ketten. Kimondhatatlan öröm és változás. Nagyon, nagyon szerelmesek vagyunk egymásba. Kedvünk lenne nagy-nagy, kitalált titkokat bízni egymásra. Meg is érintenénk Z. NÉMETH ISTVÁN egymást, de az újság azt írja, hogy szeretkezni undorító dolog. Fuj! Össze is házasodhatnánk, de amióta megszűnt a családi élet, lehetetlenné teszik így az életet. Mindent lehetetlenné tesznek. Tilos kettesben lennünk! Tilos az embereknek kettesben lenniük! Most arra várunk, hogy értünk jöjjenek és vigyenek! Fegyvereikből megváltás lesz a halál. Addig miénk a pad, s az óránkból ki-kilógó percek, az édes pillanatok is bennünket illetnek, a fiatalság méze, a tüdőnkbe férő füst is a miénk, miénk. Ó, a szerelem. Sokáig azt hittem, én találtam ki ezt a szót, de másoktól hallottam, hogy ilyesmi is létezett. Én lány, ő meg fiú. Pardon, fordítva. Nem is pardon, hanem a pádon. És mondtam már, hogy szerelmesek vagyunk? Gyönyörű ez a ronda park! Csakazértis! — Miért nyomtad a nyelved a számba? — kérdezi, és szemében olyan gyermeki ártatlanság ül, hogy most én érzékenyülök el. Ketten vagyunk. Megmagyarázhatom neki. Teleszívom a tüdőm füsttel, igyekszem gyorsan beszélni, ki tudja, talán az első mondat után agyonlőnek. Mint egy kutyát. S ő egyedül marad. Nem történik semmi. Esteledik. Álmát meséli.-Egy nagy-nagy víztükörrel álmodtam éjjel. Egy kis kavics zuhant bele lassan. De az is lehet, hogy könnycsepp volt. Egy körtefa emelkedett ki belőle, az egyik ágán egy kislány hintázott. Nagyon szerelmes vagyok belé. Ahogy beszél, a fogait figyelem. Folyton az jár az eszemben, hogy ketten vagyunk, istenem, igaz lehet ez?, ketten vagyunk!!!-Ez a nagy víztükör az élet! — mondom és becsukom a szemem. Egy nagy-nagy víztükör jelenik meg előttem. - Az a kis kavics ott én vagyok.- És a körtefa? Szeretem hallani a hangját. Eddig nagyon keveset beszélgettünk. Most szeretni kezdem a hangját, a száját, a fogait, a nyelvét, a szájpadlását, a nyálát, a nyelőcsövét.- És a kislány?-Nem tudom - mondom, pedig tisztán látom, ahogy a kötél elszakad, s a kislány a vízbe esik. Hiába kapálódzik, nincs, aki segítsen rajta. Megfullad. Gyönyörű arca, teste fel- puffad, szétrohad. Csúnya lesz. Mosolyát felfalják a halak, hintáját elsodorja a víz. Hát nem érted? Nem szabad gondolnunk az álmainkra!-Jönnek! - mondja, túlságosan összerezzenek. Most, gondolom, gyávának tart. Nem, nem vagyok gyáva. Nem vagyok gyáva!!!- Jöjjenek! Egy pádon ülünk ketten. Mozdulatlanul. Életünk a vége felé közeledik, mert a világ valahol felneszeit, idegrendszerén keresztül már áramlik az a néhány információ, amely majd végérvényesen kioltja az életünket. De addig még van időnk. Bűnhődni fogunk, mert megszegtük a Törvényt. A Törvényt, amit valahol valakik összeállítottak számunkra. Ők sokan voltak. Nem mertek kettesben maradni... A szomszédék Bözsijével sosem mertem volna kettesben maradni. Egyszer meglestem, ahogy magához nyúl, s hempereg az ágyon. Kicsomagolt, lélegző húsdarab volt. Nem értettem mit csinál. Míg valaki emlékeiben kutatva nem emlékezett visz- sza egy hasonló esetre. Ö más. Most már tudom, hogy sosem fogom meztelenül látni őt. Hisz útban van értünk a Törvény. S ez megnyugtat. Mindig ilyennek fogom szeretni őt, ahogyan fekszik az ölemben. Mindig izgalmas marad. Nyála ízét is magammal viszem - igen, így szép! Mosolyog. Élvezi, hogy ketten vagyunk. Szeret és becsül, mert kettesben maradtam vele. Talán boldog is. Nem fél. Tiszta. Tiszta maradt. Gyönyörű maradt. Imádom őt. Élete utolsó pillanatáig. Elönt-a boldogság. A földre gondolok, amibe elkaparnak minket. Külön-külön, ne lehessünk ott se ketten. Szél se lesz, ami egybefújja poraink.- Álmos vagyok — súgja és átölel. Millió izgága hangya indul el a véremben. Simogatom.- Aludni fogsz nemsokára - mondom és vigyázni kell, hogy ne remegjen a hangom. - Nagyon mélyen fogsz aludni. És aztán örökké ketten leszünk...- Örökké ketten? El sem akarom hinni! — olyan boldogság árad egész lényéből, hogy kicsordul egy köny- nyem. Elfordulok, ne vegye észre. Megszorít.- Mikor? — kérdezi.- Mindjárt — felelem. Nézem utoljára a gyönyörű ronda parkot, a fákon a nevetséges műmadarakat, érzem arcomban a mesterségesen büdös szelet. Mintha ez az egész rendszer lehelne ránk valami iszonyatosat, amitől miénk lehet a fájdalommentes halál. Nézem utoljára gyönyörű két szemét. Most megcsókolhatnám, de nem teszem. Mindegy. Fiatalok vagyunk. Szeretjük egymást. Nem kell percenként bizonygatni - ketten, ketten vagyunk. Ekkor ugranak elő a bokor mögül az egyenruhások. Egymás után kattan a fegyverük. Arcukon leírhatatlan gyűlölet. Ő becsukja a szemét és megszorít. Nem fél. Vár. Vár. Aztán torkolattűz villan, és egy sorozat széttépi a mellén a kék ruhát. Vére arcomba fröcsög, édesnek érzem és melegnek, de tudom, hogy ez csak érzékcsalódás. Ő már nincs itt velem. Aztán újra felugatnak a fegyverek. Istenem, kegyes voltál hozzám. Néhány másodpercet voltam csak egyedül. Gergely József Könyörgés színekért Valami színt még, Uram, fáradt szemembe, lám, lebbenti szoknyáját a fűz és juhar, homály-oszlató, visszajáró fehér bárányt, tengeren bárkát, Uram, tudom, nem vagyok fukar. Lila derengést a kies völgyekbe. Uram, bíbort a hegyekre, míg időm nem ér véget, érett kalász-sugárt, a végtelen sugárzást, Uram, és a vadlibák vé-jén túli kéket. Aforizmák A világ úgy keresi az igazságot, mintha valaki eldugta volna. Rohanás közben vettük észre, hogy lassan haladunk. A zsarnokot rendkívül bosszantja a tény, hogy ő is ember. Ellentmondást nem tűrő hangon is lehet helyeselni. Bogdánfi Sándor Löffler Béla: Női fej á
