Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-01 / 5. szám
(Oláh Csaba felvétele) VÁRHEGYI TEREZ CSENDES EVEI Fanyar, gyerekes arc meleg szempárral, mély, füstös hanggal. Madárcsontú komika vonásokat égető fájdalommal. Duruzsoló tragika gézengúzvigyorral. Bohóc. Kobold. Pinocchio. Várhegyi Teréz most mégis szerepszegény színésznő. Elveszeti a pálya sűrűjében. Amíg figyeltek rá, az élvonalban futott. A Tarka Színpadon Feleki Kamill, az Operettszínházban Latinovits Zoltán oldalán tartotta a tempót. Prücsököt játszotta Az ellopott futárban, Pulcinellát a Bozzi úrban. Közben filmezett. Sokat. Nagyon sokat. Pár per ces epizódjait ugyanolyan fényesre csiszolta, mint a legnagyobb szerepeit. A hatvanas években sikeres, a hetvenes években ismert, a nyolcvanas években már alig-alig foglalkoztatott színésznő. „Szégyellem, hogy elmúlt, ami volt“ - mondja keserűen, közben mindketten tudjuk: erről nem 6 tehet. Tehetségén azonban még a legrosszabb évek sem fogtak. A játékszínbeli Hyppolit, a lakáj „nekcusokra“ váró Mimijeként úgy táncolja le magáról a gyöngyöket, hogy azon szívből kell nevetni. 0 Hol tartott a pályán, amikor megérezte, hogy kezd összeku- szálódni az élete?- Sehol. Még nem is voltam a pályán, még gyerek voltam, amikor rádöbbentem: nekem mindenért egyedül, magamnak kell megküzdenem. Egy hónappal a születésem előtt meghalt az apám. Csontsová- nyan hazavánszorgott a hadifogságból, de segíteni már nem lehetett rajta. Anyám mindent megpróbált... hiába. Úgyhogy fogalmam sincs, mi az, hogy család és ez meg is határozta a gyerekkoromat. Mentem az utcán és mindig arra figyeltem, ki az, akit hazavihetnék. Ha rám mosolygott valaki, már meg is szólítottam, nem akar-e az apukám lenni. Egyszer felhivtam egy férfit a hátsó lépcsőn, aki elfogadott volna; nem ismert, de fogta a kezemet és jött. Anyám nem szólt semmit, csak nézett, aztán egy idő után azt mondta: jobb, ha vigyázunk, mert még bajba keveredünk... ez nem olyan egyszerű, hogy én hipp-hopp leszólítok valakit, és apukát csinálok belőle. Hogy megijedtem-e vagy sem, arra már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy újabb férfi nem fordult meg nálunk. Az embereket később, bakfisként is szerettem. Kíváncsi voltam, érdeklődő és igyekvő, csak éppen rosszul tanultam, rossz módszerrel. Ha azt mondták valamire, hogy azt tudni kell, akkor én azt bemagoltam anélkül, hogy értettem volna. Anyám sosem tudta, miért hordom a rossz jegyeket. Bényből jött, a Felvidékről, ahol cselédsorban élt és nem tanulhatott. Egyszerű, bölcs, igaz ember, akinek hatalmas szíve van. Amikor elvégeztem a nyolcadik osztályt és látta, hogy nincs kedvem továbbtanulni, nem esett kétségbe. Eszméletlenül szegények voltunk és tudta, nekem is az lesz a legjobb, ha minél előbb talpra állok. 0A színművészetire is ugye, így vették fel... érettségi nélkül.- Igen, a középiskola kimaradt az életemből. Dolgozni mentem. Tizenöt éves voltam és már dolgoztam. Közben találkoztam egy artistacsaláddal, megnéztem őket és akkora hatással voltak rám, hogy azonnal tudtam, nekem ott a helyem, ahol ők vannak. Az artistaképzőt iskolának képzeltem és ha iskola, akkor az egyenes, tisztességes út. Úgyhogy mentem és jelentkeztem, de elutasítottak. Ha ez nem, akkor semmi. Ültem a pádon és zokogtam. Erre odalép valaki és vigasztalni kezd. Gyakorolni akarok? - kérdezi. Lehet, semmi akadálya. így kötöttem ki aztán a Tarka Színpadon, és ott találkoztam Bogár Richard koreográfussal, aki megérezte, hogy van bennem valami és rengeteget foglalkozott velem. 0 Milyen szerepeket játszott akkoriban?- Kicsiket, egészen kicsiket és azokhoz is szülői engedély kellett. Fellépésenként tíz forint volt a fizetésem, de úgy tudtam gyűjtögetni, hogy ebből az icipici keresetből egy idő után órát és televíziót vettem. A Tarka Színpadról Radó Vilmos szerződtetett Kecskemétre 1962- ben, de nem segédszínésznek, hanem színésznek. És ezerötszáz forintért! Igen, nekem ez volt az első főiskolám. A Kecskeméten töltött két év alatt ugyanis rengeteget tanultam, a színművészetin azonnal felfelé ívelt a pályám. Hogy mitől, miért, nem tudom, én egyetlen lépést sem tettem azért, hogy vigyenek, hozzanak, foglalkoztassanak. Mert ez volt. Szinte megállás nélkül dolgoztam. Nagyon sok filmben kaptam szerepet és az Operettszínházban, ahová Vámos László szerződtetett, ott is szükség volt rám. Eleinte. Mert aztán egyre kevesebbet játszottam ... Vámos is mintha kezdett volna megfeledkezni rólam. A Szentivánéji álom Puckját, az Erkel Színházban nem tóle kapta?- De igen. A Sr//fen-operában. Az is nagy siker volt. A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak még nagyobb. Latinovits valósággal megbabonázta az embert. Bár az az igazság, én egy kicsit féltem is tőle. Egyszer, talán a főpróbán, olyan hangerővel kiabált valakivel, hogy később, amikor felém fordult, egyszerűen nem voltam képes megszólalni, úgy megijedtem. Nem szaladtam el, csak éppen zavarban voltam. Ó akkor nem mondott semmit, de másnap letérdelt előttem és úgy kért elnézést. A Bozzi úr után már nem nagyon dolgoztam. Vámos elment a Nemzetibe, én maradtam és egyre inkább vendégnek, majd hívatlan vendégnek éreztem magam az Operettszínházban. Üres, elfecsérelt évek jöttek, és ha nincs Pécsi Ildikó, akkor most nem is tudom, mit csinálnék. Ö hívott egy mesejátékba, és Bacsó Péternek is ő ajánlott a Sztálin menyasszonyába. Egyébként az Arany János Színház tagja vagyok, de ott is csak kegyelemkenyéren élek... fiatalítani akarják a társulatot és bármikor el- küldhetnek. 0 S akkor hova megy?- Hova mehetnék? Haza a fiamhoz és az édesanyámhoz, ketten majd kitalálunk valamit. Én ezt az egészet már úgyis csak erőlködésnek érzem. Belepüföltek a sárba, és most megpróbálok kikászálódni belőle. Évekkel ezelőtt Kazimir hívott a Tháliába. Nem mentem. Ott a gyerekem, apa nélkül, ha csak reggelente látna, akkor anyja sem lenne. Ennyire azért mégsem fontos a pályám. Ezért választottam inkább az Arany János Színházat, ott délutáni előadások vannak. De mondom: Demoklesz kardja lebeg felettem. Olyan vagyok, mint egy riadt madárka. Röpködök, röpködök, de az álmaim már nyugtalanok. A Hyppolit 1984 óta van műsoron a Játékszínben. Az nagyon sokat jelent nekem, abban minden perc külön ajándék. Tessék, tudok én még örülni, nyitva még a szívem, csak félek. Szabó G. László 1991. II. 1. Vissza a szamizdathoz? A cseh és szlovák kulturális tape k hasábjain tovább folyik az aggódó vita a iönyvki- adásról. Hiába csurrau-cseppen egyes kiadóknak némi dotáció, a jelenlegi papír- és nyomdai árak mellett az írók és a kiadók többsége sötéten látja a jövőt. Ott cseng még fülükben a mindenható gazdasági miniszter megállapítása: ,\A könyv is iiru, mint minden más, és ahogy a szöget és a suvik- szot, azt is megadóztatják... talán valamilyen átütő könyvsiker esetén lehetne kivételt tenni, de annak olyan értéke:: műnek kellene lennie, amit elismer minden adóhivatalnok.“ Nem is csoda, hogy a decemberben Prágában megrendezett Európai kulturális Klub kongresszusán elhangzott a „Vissza a szamizdathoz“ felhívás. Ez javasolja a Szabad Szamizdat Könyvkiadó megszervezését, amelynek nem lennének szerkesztői, alkalmazottai és a szerzők sem kapnának honoráriumot, hogy a lehető l -gkisebb legyen a kiadás. A megjelenő köteteket kőtelező megrendelés alapján a szamizdat klub tagjai kapnák. A könyveket számítógéppel imák, nem másolópapírokkal, mint régen. A példányszámot a megrendelés szerint állapítanák meg. Nem tudom, mit szólnak ehhez az írók, és hány művet lehet ez év alatt így ldadni és terjeszteni. Nem is beszélve arról, milyen lehetőséget biztosít a szamizdat ,i kezdő íróknak. Hogy ez lenne a piacgaza aságban a könyvkiadás egyik lehetősége? írók és számítógépiek A Zeit Magazin megkérdezett ct német írót, hogyan hasznosítják az íráshoz az okos számítógépet? A válaszokból kidenilt, hogy mindegyikük használja segédeszközként. ____________________________ Íz elítőnek idézzünk néhány gondolatot Friedrich Christian Delius (1943-ban született, jelenleg Berlinben él, verseket és regényeket ír) válaszából: ,JMár négy éve dolgozom egy gépen, amit nem lehet computernek nevezni. Én „okos írógépnek“ tartom. Az én egyszerű Apple Macintoshomhoz nem kell semmiféle műszaki tudás, ezért segít nekem írás közben gondolataimra, a szövegre koncentrálni. Előnyei ismertek: Folyamatos írás, köny- nyű javítás (melléütések, szavak, mondatok cseréje). Bármikor és bárhol ki lehet egészíteni és ki lehet belőle hagyni bármit. Cserélni lehet neveket, szavakat, mondatokat, bekezdéseket, fejezeteket. Ezen kívül szépen el lehet játszani a szöveggel. Bárhol be lehet szúrni néhány mondatot csak úgy próbaképpen. Hangulatom szerint váltakozva dolgozom képernyőn és papíron. Eleinte attól tartottam, hogy a szép tiszta kézirat arra fog ösztönözni, hogy ne javítsak bele, hogy késznek tekintsem. Azonban szerencsére épp az ellenkezője történt, a szöveg tökéletesítésére ösztönöz. Úgy tekintek a számítógépre, mint segítőtársra, amely megkímél sok kellemetlen munkától. Szerencsére a gondolkodás, a fantázia és a szorgalom továbbra is az én feladatom. Számítógép nélkül meg tudnék lenni, azonban ceruza és filctoll nélkül Vakok a színházban A párizsi Theatre National de Chaillat meglepő újítással ajándékozta meg a francia főváros közönségét. Nemcsak Shakespeare Szentivánéji álom című komédiájának újszerű színrevitelével aratott nagy sikert, hanem azzal, hogy a nézőtéren ötven ülőhelyet vakoknak tartanak fenn. Ezeket különleges audiovizuális készülékekkel szerelték fel. így a vakok fülhallgatók segítségével nemcsak a színpadon lezajló eseményeket hallják, hanem egy hang tömör leírást ad arról is, hogy mi történik a színen, ami nagyobb élményt biztosít számukra. Ez a gesztus, színházi kezdeményezés óriási sikert aratott. Általános elismerés övezi a színház vezetőségét és a francia sajtó reméli, hogy követőkre találnak. Az énekművészet csúcsán A milánói La Scala a világ leghíresebb dalszínháza. Igazgatója, Carlo Maria Badini érdekes nyilatkozatot adott az Ogonyok című lapnak. Ebből idézünk néhány érdekes adatot. A színháznak az énekesekkel, táncosokkal, zenészekkel, műszaki személyzettel együtt 830 alkalmazottja van. A szólistákat szerződtetik. Minden darabhoz Olaszországban és az egész világon keresik a legmegfelelőbb énekeseket. A La Scalában egy szólóénekesnek a legmagasabb honoráriuma esténként (próbával együtt) 35 millió líra (1000 líra = 24,83 korona). Bemutatókon az első négy előadásra bérleti jegyek vannak, de a szabad földszinti jegyek ára 140 ezer Ura körül mozog. A többi előadásra 60-70 ezer líra. Azonban a rosszabb helyekre már négyezer líráért is kapható jegy. Viszont az évadnyitó előadásra a legjobb jegyek ára egymillió líra. (A színházban 2015 férőhely van.) A Scala ötvenszázalékos engedménnyel rendez diákkoncerteket, vannak gyerekelőadásai, gyerekszereplőkkel. Újdonság a nagyapáknak rendezett hangversenyek, ahol a jegy árában benne van az unoka jegye is. Befejezésül még egy érdekes adat: Olaszország tizenkét operaháza és a római konzervatórium nagyrészt állami támogatásból tartja fenn magát. Szédületes könyvsiker Az amerikai bestsellerek listáján meglepetésszerűen az első helyre került a „The Plains of Passage“ című regény, amelynek szerzője egy nagymama: Jean M. Auel. Az írónőről csak annyit, hogy öt gyereke és tizennégy unokája van. Egész életét nagy- vállalatok pénzügyi szakértőjeként dolgozta le. Az irodalomhoz csak annyi köze volt, hogy szeretett olvasni. Jó későn kezdett írni. Azonban itt is beigazolódott a közmondás; Jobb későn, mint soha. Ugyanis a karácsonyi piacra megjelent könyve egyetlen hónap alatt másfél millió példányszámban fogyott el. Ez pedig a könyvkiadóknak olyan üzletet ígér, hogy nyomban felajánlották neki az előzetes szerződést következő három könyvére. A művekért felkínált honorárium 25 millió (huszonötmillió!) dollár. (szűcs)
