Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-02-01 / 5. szám

ÚBSúrnap h> 5 1991 II. 1. Tanácsadás és intézeti kezelés 0 A lázálom szörnyűsé­gei 0 Lehetőségek és gyógymódok 0 Munkaterápia, tehetségkutatás 0 A biztos háttér fontossága A barokk stílusban épült kastélyban hajdanán nem vetették meg a mulatozást. Estére megsült a kismalac, elké­szült a nyúlpástétom, a megany- nyi ínycsiklandozó finomság, az ablakokból gyertyák százainak fénye áradt ki. Az estebéd idejé­re megérkeztek a meghívott dá­mák és urak, a „portán“, mely a kastély kicsinyített mása, lakáj fogadta őket, aztán asztalhoz ül­tek, zenét hallgattak, táncoltak, csevegtek, udvaroltak és udva- roltattak maguknak., és folyt a bor... Ma viszont itt szigorú alko­holtilalom van. Igaz, már nem urak látogatják a kastélyt, ha­nem a rászorulók átmeneti ott­hona lett. A Veiké Leváre-i kas­tély homlokzatára az ötvenes években rákerült a „cégtábla“: Pszichiátria - Alkoholelvonó In­tézet. Van, aki józanul, önként ér­kezik. Van, aki önként — de részegen. Van, aki családja, munkahelye késztetésére, orvosi beutalóra, duzzogva, dacosan jön. És van, akit a szirénázó mentőkocsi hoz be a legsúlyo­sabb állapotban - delirium tre- mensben -, vagyis az iszákosság okozta lázas, őrültséghez hatá­ros állapotban... Az évtizedek során ezrek ad­ták itt egymásnak a kilincset. Hasonlóképpen, mint hazánk megannyi alkoholelvonó intéze­tében, nemre, korra, foglalkozá­sa való tekintet nélkül... Talál­kozhatunk itt egyetemi tanárral, kőművessel, mérnökkel, sőt hi­vatásos gépkocsivezetővel, de még orvossal is. Az alkohol nem válogatja meg áldozatait. Szomorú, már-már tragédiák­ba torkolló élet. Szigorú rend és fegyelem uralkodik az intézet­ben. Aki nem az orvosok utasí­tása szerint cselekszik, könyör­telenül hazaküldik.- Nem könnyű a munkánk, ám úgy érzem, szükséges — mondta az egyik nővér, és nyomban tanúbizonyságát tette annak, hogy képes türelmesen beszélni a rászorultakkal. Az ilyen hozzáállás az inté­zetben nyilván valamiféle filo­zófiává lett, mert a többi alkal­mazott is így gondolkozik, cse­lekszik. Egyikük meg is magya­rázza:- Az elesettekkel türelmesen, megértéssel kell bánni, különben a gyógy kúrának nincs értelme. A betegeknek érezniük kell, hogy meggyógyulásuk számunk­ra legalább olyan fontos, mint a számukra, s a mi szemünkben ők nem kivetnivaló részegeske- dők, hanem talajtvesztett, beteg emberek. Faggatással kezdődik Itt nemcsak a testet, hanem elsősorban a lelket gyógyítják. Azért olyan fontos, hogy min­denkiről mindent, a lehető leg­apróbb részletekig tudjanak. A főorvos vagy a kezelőorvos mindenkivel hosszasan, több­ször is elbeszélget. Egyesekkel szinte naponta. Nem kíváncsis- kodásból, hanem azért, hogy fel­tárják a páciens iszákosságának az okát, és a lehetőségek szerint tegyenek valamit gyógyulásáért. Ha mód van rá, a családtagok­kal, a munkatársakkal is elbe­szélgetnek. Néha sokáig tart, amíg fény derül a beavatatlan számára elhanyagolható részle­tekre. A kölcsönös bizalom a gyógyuláshoz vezető siker fő feltétele. Az intézetben őrzött akták­ban az emberi sorsok ezrei rejle­nek. Persze, nem úgy íródnak, mint egy regény: folyamatosan, gördülékenyen. Szinte soron­ként állnak össze, sok-sok ellent­mondással, prózaian, mígnem kirajzolódnak belőlük a tények, és akkor válnak igazán izgalma­sokká. Az iszákosságra tulajdon­képpen mindenkinek megvan a maga kis vagy nagy oka. Ám a tudomány egyre meggyőzőb­ben bizonyítja, hogy a legtöbb alkoholista e káros hajlamot már születésekor génjeiben hordoz­za. Sorsuk jóra vagy rosszra for­dulásában sokat számít a jó, il­letve a rossz példa. E tényeknek sok a változata. Vannak csalá­dok, ahol egyáltalán nem fo­gyasztanak italt, sőt megátalko­dott ellenségei, s éppen ez juttat­ja el a család valamelyik tagját az alkoholizmushoz. Aztán van­nak családok, ahol a poharazga- tás az élet velejárója, ami egy­szerűen szokássá, életformává válik. Ez viszont nem mindig jelenti azt, hogy a család tagjai részegesek. Leginkább a borter­mő vidékeken fogyasztják az „arany nedűt“ szinte vízként, ahol a teli kancsó ott áll az asztalon, a kenyér, a só és a sza­lonna szomszédságában. Van, akinek az ital ízlik, van, akinek nem. Ma a szervátültetés szinte hétköznapi esemény, de az alko­holizmus igazi okát nem képesek felfedni. A szakemberek többsé­gének az a véleménye, hogy az okokat elsősorban az egyén lelki sérültségében kell keresni. A feljegyzésekben böngészve ... az a lány, akibe belesze­rettem, csapos volt egy borozó­ban ... naponta ott álltam a pult­nál... mindig töltött egy-egy po­hárkával ... több mint egy évig udvaroltam neki, végül is nem tudtam, hogy miatta, vagy az ital miatt megyek-e a borozóba... feleségül vettem... gyermekünk született... az asszony gyesen volt, én mégis minden nap be­mentem volt munkahelyére, és felhajtottam néhány pohárká­val ... ő kifogásolta a legin­kább ... megköveteltem, hogy otthon is legyen bor... ez lett azután a válásunk oka... arról bezzeg nem beszélt, hogy ő szoktatott rá... pokol lett az életem... miatta dobtak ki mun­kahelyemről ... a lakásból is ki­dobott ... a gyereket is elidegení­tette tőlem... visszataszított a kocsmába... * * * ... meghalt a feleségem... négy kiskorú gyereket hagyott itt... nyakamba szakadt a ház­tartás, a bevásárlás, főzés, mo­sás, vasalás, takarítás gondja. Azelőtt azt sem tudtam, hogy az ilyen munka mi fán terem... meg ott voltak a sertések, a tyú­kok, a nyulak... meg a kert... de pénzt is kellett keresni, a gyárban sokszor túlórázni... míg élt az asszony, én bizony nem ittam... amikor itthagyott, úgy éreztem, hogy elárult... amit az élet tőlem követel, az emberen felüli... kocsmába nem jártam, arra nem volt időm, de naponta megvettem a fél liter pálinkámat... meg se koty- tyant... elvonókúrára jelentkez­tem, mert önakaratomból képte­len vagyok lemondani az italról, mert tudom, nem tesz jót se nekem, se a gyerekeimnek... Megnyílnak a lelkek, leleple­ződnek a sorok. Van, aki meg sem tudja mondani, miért iszik — csak iszik... A beavatatlanoknak úgy tű­nik, hogy mindenkit egyformán kezelnek. Reggel kivizsgálják, megmérik a vérnyomását, vért, és vizeletet vesznek tőle, bead­ják a tablettákat és kész. Pedig tévedés, mert minden pácienssel egyénileg foglalkoznak. A terá­pia lényeges része az önbizalom visszaadása. Mindenkinek meg kell győződnie arról, hogy ő, csakis ő fontos ebben a hely­zetben. Az alkoholelvonó intézet pá­ciensei nem ágybanfekvő bete­gek. Dolgoznak. A jól végzett munkában az ember örömét leli; a munka visszaadja az élet értel­mét; a folytonos lekötöttség el­vonja a figyelmet a problémák­tól; a derekas munkavégzés má­sok megbecsülését vonja maga után; a hasznosság tudata ön­megbecsülést ad... A szabadidőben sem henyélnek A hatalmas virágoskert és park gondozása legtöbbjük kedvtelése. Mintha centiméter­rel mérték volna a lekaszált fű magasságát, a nyírt díszbokrok formáját. A néhányhektáros te­rületet a bennlakók tartják rend­ben - kedvtelésből. Áki nem szeret kertészkedni, az szakem­ber irányításával festegethet, rajzolgathat, szobrászkodhat, agyagot formálhat. Sokan írásra, leginkább saját élményeik fel­jegyzésére adták a fejüket. Nem is hinnék, hány eddig ki nem bontakozott tehetség tárul fel. Valamennyien kötelezően nap­lót vezetnek. A naplókat az or­vosok olvassák, sok mindenre utalást találnak a sorok között. Ez számukra fontos segé­deszköz. Részlet az egyik naplóból: Soha többet! Tudom én na­gyon jól, hogy iszákos vagyok, sokszor ébredtem az útszéli árokban. Az elvonóba most ke­rültem negyedszer. Eddig min­dig a saját lábamon jöttem, most a mentőkocsi hozott be. Azt hit­tem, meghalok. Persze, a történ­tekről semmit sem tudtam, csak azt éreztem, hogy elönt a verí­ték, meg akarok fulladni. Lát­tam, hogy megrohannak az ege­rek, meg a patkányok, belepnek a pókok, a csúszómászók. Az ablakon bejött egy hatalmas, fo­gait vicsorgató, ki tudja milyen állat. Ez nagyon sokáig tartott. Amikor felébredtem, szobatár­saim elmondták, hogy szörnyű állapotban hoztak be. Rácsos ágyba tettek, lekötöztek. Ordí­tottam, bömböltem, artikulálat- lan hangokat adtam ki. A többi­ek a szoba nyitott ajtajában áll­tak és bámultak. Az orvos el sem mozdult mellőlem. Többször be­csináltam. Meg hánytam. Undo­rító alak lehettem. Amikor ma­gamhoz tértem, minden hihetet­lenül fehér volt körülöttem: a fa­lak, a mennyezet, az ágy, még az égnek az a darabkája is, melyet a becsukott rácsos ablakon ke­resztül megpillantottam. Gyen­gének és feleslegesnek éreztem magam. Biztos, hogy abban a szent pillanatban italhoz nyúl­tam volna, ha ezt egyáltalán megtehettem volna. Néhány nap múlva elhatároztam, hogy ez többé nem ismétlődhet meg. Megtudtam, hogy valóban a ha­lál küszöbéről hoztak vissza, s ez a delirium tremens... Hát, mondhatom, randa egy dolog... A jó tanács aranyat ér ... persze csak akkor, ha az ember meg is fogadja. A józan ész is azt diktálja; a bajt meg kell előzni. Nem szükséges, hogy bárki is elvonóintézetbe kerül­jön. Számos tanácsadó létezik, ahol nyíltan fel kell tárni a prob­lémát, és a szakemberek segítsé­gével ki lehet lábalni a káros szenvedélyből. Néha elég a probléma feltárása, a szakem­berekkel való őszinte elbeszél­getés, máskor ehhez gyógyszer­adagolás is társul. A lényeg az, hogy a beteg saját elhatározásá­ból gyógyulni akarjon. A pohár­ból kacsingató veszélyt nem sza­bad lebecsülni. Az elvonóintézetekből haza­tértek számára létrehozták az absztinensek klubjait. Aki nem járt ott, el sem hiszi, hogy há­nyán látogatják a heti összejöve­teleket, milyen barátságok kö­tődtek itt, sőt, sokan épp volt alkoholista társaik között talál­tak élettársat. Érdekes, hogy a sorstársak között valamennyi­en jól érzik magukat. Megbeszé­lik problémáikat, segítik egy­mást, szórakoznak. A klubok­ban valahogy védetteknek érzik magukat. Szinte valamennyien azt vallják, hogy a gyógyuláshoz vezető úton a családi háttér je­lentette a mérföldkövet. Akit nem közösített ki a felesége, fér­je, a gyerekei, esetleg a szülei, annak sokkal könnyebb volt a gyógyulás, a hétköznapokba való beilleszkedés. Sajnos, nem mindenki lel önmagára, megér­tésre — ezek a visszaesők. * * * Tudjuk, az alkoholizmus sok­kal bonyolultabb, mint ahogy azt három részben felvázoltuk. Nem az volt a célünk, hogy a szakmai szinten taglaljuk a kérdést. Talán csak figyelmeztetni akartunk ar­ra, mekkora veszéllyel jár a mér­téktelen italfogyasztás, hogy rá­szokni könnyű, ám leszokni na­gyon nehéz. örülnénk, ha ezzel a problé­mával kapcsolatosan megírnák személyes élményeiket. Termé­szetesen ez esetben a névtelen leveleket is szívesen vesszük. Mert ugye, ki tud az alkoholiz­musról avatottabban beszélni, mint az, aki a saját bőrén tapasz­talta káros hatását, vagy az, aki ilyen emberrel él, esetleg a kive­zető úton segítő kezet nyújtott. Ozorai Katalin

Next

/
Thumbnails
Contents