Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-25 / 4. szám

* 2 IS 8 !­f­/dif ileségét felis­Volinek sem haza, csupán csomagolt vi- Szt a nemzeti neg, ahová be- rágalmazása kell vetni! hazamentem, a nagymamit, í nevetségessé ■y az üzemben hogy Kocvá- délután négy ízért állt meg il a mi utcánk- irü Cecíliánál itt volna ám i kirúgott vol- agy legalábbis lem a prémi­engén lát a ne- valamit tenni feleségemnek - Különben rek soha sem — mondta n pedig kiván- a tekintetét, lom közös ja­tc^L ki? - kör­iig hallgattak, sei egyszerre nagymaminak Tibor fordítása E rezte, hogy nem bír menni, egyetlen további lépést sem tesz meg. Le kell ülnie. Hogy el ne essen. Ez egyszerűen ostoba dolog volna. Ha mentében - összeesne. Leül. Most mindjárt. Akár a járdára is leülne. De van­nak itt valamilyen lépcsőfokok. Egy ház feljárója. Leült, nem a házának a lépcső­jére. Ül. Jólesik nem mozdulni. Jólesik kinyújtani merev lábait, meggörbíte­ni a hátát, leengedni a vállait, oda­hajtani valamihez a fejét, és megtá­masztani valamiben a talpát. Jólesik ülni. Nagyon jó. Nem, nem pihen. Nem, nem a to­vábbi úthoz gyűjt erőt. Egyszerűen - csak ül. Jólesik ülni, nem gondolni arra, ami volt, nem gondolni, arra, ami lesz... Nem létezik a múlt enyhet adó emlékezése, sem az ismeretlen jövő iránti izgalom. Csak a jelen. Csak ő van. Ez a nap, a mai nap olyan tapintható, mint még soha. Mostanáig a jelen egyszerre tar­totta nyitva az idő eltorlaszolta mindkét csapdát - a múltat és a jö­vőt. Első ízben azonos csakis önma­gával, vagyis senki, szünetjel a lét­ben, pusztaság. Semmi - tehát nyu­galom. Végre teljes nyugalom. A járkálásban kimerült, hőségtől kábult asszony valami ház lépcsőjén ül, ölében pirosra sült kalácsot tart, valaki a kezébe nyomta, még men­tében. A péksütemény ünnepi. A szik­kadt kalács könnyen morzsolódik. A néhány szem morzsát tenyerével összeseperte, marka öblében mérle­geli. önkéntelenül a szájához emeli a kezét. Ma még nem evett. Reggel még a szokásos, színtelen-íztelen csésze gyógynövény teáját sem itta meg. Majszolt. A barna morzsa édes. Ünnepi sütés. Az emberek ünnepel­nek! Szinte valamennyien. Jó dolog a kalács. Középen kettétörte. A cukrász talán még vajat is tett bele. A péksütemény, bár nem friss, mégse kemény. Határozatlanul forgatja az ujjai között. Vajon jóllakna-e csak a mor­zsával? Szárazság a szájában? összeszo­rul a torka. Ez azt jelentené, hogy a szíve? Nevetséges. Még nem tanul­ta meg. Lehet valaki magányos, de ezt nem tudja. Nem tanult meg ma­gányosan étkezni. Akármilyen megalázó is igénybe venni a jótékonysági ingyenlevest - van benne egy adag emberség. Vajon a kisgyerekek nem szívesen futottak-e oda a katonákhoz (lett légyenek akármilyen katonák is), nem ácsorogtak-e előttük üres lábas­kával hasonló gyerekek társaságá­ban, a hatalmas, párolgó, alighanem feneketlen katlan körül? Nemcsak a hasunkban érzett meleg, nemcsak a szájunkban érzett ízek - ama kó­rusban folytatott hörpölés, csámcso- gás, falánk nyelés, mindez ugyan­csak laktató - erősített, töltött el örömmel, keltette az'életben mara­dás szándékát. így, így telik el egy év... tíz év. Akár az orsóról legombolyodó fo­nal - véget nem érő sorok: kenyé­rért, lisztért, zöldségért. Felnőttek tucatjai, hozzád hasonló lények tu­catjai, akik kinőtték a gyerekeiket. Az ő emberi melegségük, a tiéd, kis híján megfojtanak. A nyakadba ka­paszkodnak, a melledre szorítod őket. A haragjuk, a haragod elragad­tat. Ebben is ott a reményed - a ti reményetek! És így telik el egy év... öt év. Kapu, folyosók, terem - ridegség. Asztalok és padok. Hosszúk. És na­gyok. Asztalok és padok. Gyakorlot­tan, sebesen odavetett karéj kenyér. Szigorúan sorakozó tálak. Fösvény bőkezűséggel mérve. Előírásosan igazságosan. Egyformán. Egy­formán. Szánalom? Nem, ijúért bántaná­nak meg nyilvános helyen, meg a hozzád hasonlókat? A jótékonyság nem a jó ténykedése. A súly- és hosszmérték kategóriájába tartozik, éppolyan hamis és éppolyan reális. Előrehaladás a sorban. Lassan. A fájós talpán. Harag nélkül. (... A fogatlanok haragja?) Remény nél­kül. (... A városi közalapból fedezen­dő temetés előtt állók reménye?) Hogy jutott ide? A kedvezőtlen körülmények összejátszása folytán? Mert ügyetlen volt és nem tudott magán segíteni? Betegség miatt? Meg nem érdemelt pechje miatt? Egyszerűen - az öregség az oka? De itt egy-egy alkalommal fél órá­ig, nem vagy magányos. A kéz bele­mélyed a ... nem, nem a kéz, a kéz mártja bele a kanalat, a kanalakat a tálba, a tálakba, és a szájukhoz emelik... az ember, az emberek nyelik az ételt. Étel - táplálkozás - élet. Élnek — és ez már minden. És az avas olajjal berántott híg leves bűzében a fogatlan ajkakon mosoly születik, az emberi mosolyok legszebbike: a testvériségé. A célba futás finisé­nek együvé tartozása, amely megle­het, nem létezik. Behunyt szemmel mosolyogsz, hogy a cél létezzen s hogy egyszerre, csoportosan érkez­zetek oda. Ez az, ami fontos. Mi az, ami inkább volna - embe­ri? Semmi külön kiugrás. Cél. Együtt: a többiek úgy, mint te, te úgy, mint a többiek... Jó üldögélni a ház (idegen? mind­egy!) lépcsőjén, mintha a sajátja volna. Jó az ujjai között forgatni a szik­kadt, puha, édes zsemlét. Egyetlen falatot sem bír lenyelni. Pedig éhes. A torka túlságosan összeszorul. Ami a legkönnyebben becsapha­tó: a szív. A szívet nehéz megcsalni. A néptelen utcácska túloldalán egy szuka vonszolja magát, a járda kövezetét sepri a testével. Ráncos, üres csecsbimbói groteszkül fityeg­nek csontos mellkasa alatt, horpadt hasa alatt. Szoptatott nemrég. Emlő­iben talán még emlékszik a tej feszí­tésére, de az őt szívó kölykeire nem emlékezhet: nem éltek sokkal tovább, mint amennyi idő kell hoz­zá, hogy az ember felemelje a lapá­tot és lesújtson vele. A szuka szőre meghatározhatat­lan színű, puha bozontja nemezszerű a több rétegnyi izzadságtól és pi­szoktól. Furcsa, hogy ezen a szőrré­tegen át milyen erősen kirajzolód­nak a vékony, élesen kiálló csontjai. És furcsa, hogy milyen sok kicsi és nagy csontja van. És hogy olyan lazán helyezkednek el a bőrében. Még valami van ebben a négylá­búban, ami meglepőbb, mint a so­ványsága, a piszkossága és legyen- gültsége - a szeme. A szuka, azt hihetnénk, figyelmét csak arra összpontosítja, hogy nehéz fejét felemelje sovány nyakán, kife­jezőbb pillantásokat vet maga körül, mintha birtokában volna a beszéd ajándékának. Olybá tűnik, mintha ezúttal vég­érvényesen nem Valaki, hanem Va­lami szimatolna utána. Nem Valaki, hanem Valami ellen keres szövetsé­gest. A lépcsőn ülő asszony a szukát figyeli, megdöbben, de - elrejtőzik a szemhéja mögé. Múlnak a percnél hosszabb pilla­natok. A szemhéj felemelkedik: a kutya eltűnt. Az asszony pillantása a négylábút kíséri. Mindkettőjük körül pusztaság. A szemközti telek is üres. A szuka egy kis szemétrakáshoz támolyog és lefekszik mellette a ki­száradt fűre. Óvatosan teszi, eről­ködve, mintha minden tagja különle­ges bánásmódot igényelne. De már fekszik. Elterülve. Mintha kimúlt volna. De a szeme él. Az asszony hangtalanul mozgatja az ajkát, sokatmondóan bólogat közben:-Te ostoba teremtés, ej, te osto­ba. Nem találsz ott semmit, az utcán se, a házak előtt. Ami volt, felfalták a macskák. Azok is olyan gazdátla­nok, mint te, de a maguk urai. Oly­kor vetnek nekik papírba csomagolt szalonnadarabokat, csirkecsontot, bőrkéket. Eltűnődött. Ha lenne egy macskája. Olyan párnán pihenő, csengettyűs nyaksza­laggal... Valamikor talán tartott az ablakban párnát a macskának, volt erkélyes szobája, függönyös abla­ka? ... De lehet, hogy nem volt... ... Csengődén macska, egy lelenc, kölyökkorában felvállalta a romok közül, valamelyik szentély maradvá­nyainak leomlott oszlopa alól?... Felnevelte, táplálta. Vagy ezt sem? Talán csak be-betévedt az utcáról egy cica és dorombolva a lábához kuporodott az ágyban. ... Milyen ágyban? Hol? Mindig más alagsor, mindig más zug, valahol másutt, s közben meg az sem. Vak­ablak a falban, templom előtere, piaccsamok kapubejárata, töltés, híd árkádja. A macskák nem az emberhez sze­gődnek, a macskák a lakáshoz, az épülethez szegődnek. Más a helyzet a kutyákkal. Hát igen. Megszerezni egy kutya ragaszkodását. A társának tudni. A kutya mindenhová követi az em­bert. Hűséges, éber, odaadó. Barát. Az asszony válla annyira előreha­jolt, a háta oly erősen meggörbült, a fejét oly mélyen lehajtotta a mellé­re, hogy a fal tövében felejtett ócska rongykupacnak vélhette valaki. * * * A szuka halkan szűkölt, hasára fordulva. Most fejét a két mellső lábán nyugtatva feküdt. A mozdulat­lan asszonyt nézte, az asszony meg összevont szemöldöke alól nézte a szukát. Mindkettőjük tekintetében kimerültség volt. Az asszonynak eszébe jutott a ke­zében szorongatott kalács. A szuka biztosan éhes. Odaadja neki a kalácsot. Elég, ha feláll, oda­megy, odanyújtja neki, s ha majd enni fog - megsimogatja. Az asszony elfojtott egy mosolyt. Tenyere alatt érezte a puha, bozon­tos szőrt, a szikár, csontos fej, a nyak, a gerinc élő melegét... Megsimogatja, megtapogatja, majd így szól:- Na gyere, most gyere velem, kutyus. Menjünk együtt. Igen. Feláll, odamegy, odanyújtja a kalácsot. ... De ez idegen kutya. Kóbor eb. Betegnek látszik. Lehet, hogy ve­szett. Harap? Kevés kutya támadja meg az embert minden ok nélkül. Még csak az hiányozna, hogy egy idegen kutya megharapja az utcán! Kórház, injekciók... Ugyan már mi­csoda gondolatai támadnak. Ez egy­szerűen egy elkóborolt pára. Senkié. Nyájas szóra vágyik, egy barátságos gesztusra. Elegendő annyit mondani: - Nesze, itt van. Kiszáradt szájában nehézkesen mozgott száraz nyelve. Hangosan köhintett. A szuka nyugtalanul összerán- dult. Az asszony várt egy kicsit. A szuka nem vette le róla a sze­mét. Érti, hogy ez emberi lény és más, mint a fémlapátos emberek. Ennél a lénynél a facipőt sem fedezte fel, amely rúgásával elviselhetetlen fájdalmat okoz a csontjaiban. Az időnkénti köhécselésnek semmi kö­ze a fülsiketítő füttyhöz, amely a feje irányába repülő követ megelőzi. Ez a lény más. Milyen? A szuka feszülten vár. Kissé már megpihent. Szomjas. Éhséget érez. De valami többre volt még szüksége, valamire, ami hajdan megszokott osztályrésze volt, miál­tal akkor erős, jóllakott és vidám volt. Attól megfosztották, és ezt akarta ismét élvezni. Most. Azonnal. Talán attól a szemközt ülő lénytől kapja meg, aki éppúgy néz rá, mint ahogy egykor már nézett rá emberi szem. A szuka emlékezett rá. Többre emlékezett: hogy az ilyen tekintetet hang és tapintás követi Hang - amelynek csengésére a kutya elragadtatott örömében az ember lá­bához borul, tapintás - amelytől a kutya a bálványhoz hasonlatos lénnyé válik. Amikor a szuka bátortalanul meg­csóválta a farkát, az asszony feléje nyújtotta a kezét, az ünnepi kalá­csot. Azt mondta:- Nesze! De nem volt bátorsága odamenni. Sem kedve. Valaki figyelhette. Miért tenné ki magát emberi gúnyoló­dásnak? „Elég, ha odavetem neki.“ Még mielőtt a kalács leesett, a szuka a négy lábára ugrott, véde­kezőén vicsorított. Az erőlködéstől és a félelemtől, remegve behúzta a fejét, és félreug- rott a repülő lövedék elől. Azután megfordult - nem ugatott és nem vicsorított, mintha sajnálná rá utolsó erejét, remegő lábain egyre távolodott, a lába közé húzott fejjel, földig lógó, üres emlőivel. Az asszony még mindig ott foglal­ta a helyet a lépcsőn, a házfelügyelő odalépett hozzá, és így szólt:- El kell innen mennie, mert a ka­put meg a lépcsőket fogom mosni. Az asszony felállt és elment. "■ Ellenkező irányba indult, mint amerre a jótékonysági étkezde talál­ható, ahol ilyentájt rendszerint le­vest evett. A kosztosok, akikkel együtt ült asztalhoz, rosszultáplál- tak, mosdatlanok, hiányos öltözetű- ek, sápadtak, öregek, magányosak. Mint ő. Azonosak vele. Meggyorsította a lépteit. Majd­nem fut. Sántít, bukdácsol. Nézzék csak, úgy látszik, mintha menekülne. Kopasz-Kiedrowska Csilla fordítása OZSVALD ÁRPÁD versei Az idő halála Megölted magadban az időt. Az óra ingája megállt, elpattant a túlhúzott rúgó, kést döftél az örökké mozgó kerekek közé. Most itt állsz tétován az időtlen idő komor ajtaja előtt, jégcsapok lógnak az ereszről, mint ős szakállú, mesebeli törpék, mily szörnyű ez a csend, a beteg erdő hallgatása, az ágon a soha fel nem röppenő madár fekete árnya. JVIed uza-fő Csak pajzsod tükréből vághatod le a Medúza fejét, különben az iszonyattól kővé dermedsz s ha nem teszed fejedre Hádész sisakját, mely láthatatlanná varázsol, testvérei a Görgők leköpködnek, nyelvet öltenek rád s aztán tüstént széttépnek. Mert a gyűlöletnél nincs kegyetlenebb dolog a világon. Segíts az öreg Atlaszon, mutasd meg neki Medúza fejét, változtasd óriás szoborrá, hogy roggyant inai, sajgó válla elbírja az ég oszlopát, mert élő ember már képtelen megbirkózni ennyi földi gyötrelemmel. W, A*J , t ^ A Z A AM If EWA SZELBURG ZAREMBiNA

Next

/
Thumbnails
Contents