Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-28 / 26. szám
* 5r * * T Tjj.—j.két hónapja lehetett. Fog- CJ ilY tam egy műanyag szatyrot és lementem a pincébe krumpliért. Volt még vagy negyedzsáknyi, talán az újig kitart, morfondíroztam a hideg félhomályban. Igaz, hogy töpörödött, meglehetősen fonnyadt, s a csírák olyan szövevénye szőtte át, hogy szinte le kellett fejtenem róla a zsákot, de egye fene, nem vagyok válogatós. Fogtam az egészet, kidöntöttem egy faládába, s melléguggolva kezdtem válogatni a javát. Csak úgy, puszta kézzel dörzsölgettem a gumókról a csírát, a rászáradt földet. Egy idő után azon kaptam magam, hogy egyre nagyobb élvezettel csinálom a dolgot, mintha legalábbis aranyat mosnék, vagy igazgyöngy peregne az ujjaim között. Soha még ekkora gyönyörűséget nem éreztem a föld puszta tapintásától. Csak guggoltam a félhomályban, mint egy hibbant vénember, és morzsol- gattam a barna, homokos földet, mintha a boldogságom függne tőle. Mondom a nejemnek később: azt hittem, estig a pincében fogok kuksolni. Talán vénülök, vagy kezdek szenilissé válni, vagy mi a fene... Sosem szerettem igazán a földet. Szüleimnek volt vagy két és fél hektárnyi, valamicske erdő, kaszáló hozzá, azt sem tudom, apai, anyai ágról-e, hisz honnan tudhattam volna már akkor, az ötvenes évek vége felé, az eszmélés küszöbén? Akkoriban már nemigen esett szó a földről. Volt, nincs. Elvitte a mumus. A félmunkás, félparaszti gyerekkor identitászavarokkal terhes idején már a szövetkezeti földet kapáltuk. Már lovunk se volt, apám Ford márkájú traktoráért csak a harangok zúghattak volna, ha van, aki odafigyel - akkoriban már templomba is csak a vénasszonyok jártak. Pedig apám cséplőgépet is szeretett volna, látva szülei keserves életét, a maga ura szerétéit volna lenni. Aztán elnyelte a papírgyár, a remélt függetlenséget elvitték az agitátorok. A szövetkezetbe is nagyanyám lépett be. Az ellopott paraszti létet az iskolában pótolgat- tuk: a Micsurin-kertben motoszkáltunk, mint az ütődöttek, szovjet mintára ültettük a kukoricát. A föld azé, aki megműveli. A jó isten tudja, kié volt. Az államé, a szövetkezeté, a tagságé? Döntésjog nélkül, csak úgy, mint a cselédek, mehettél dolgozni rajta. A közösön, a senkién. Különösen kapálni utáltam. Alig hittem, hogy végigrohanjak a soron, aztán hanyatt vágtam magam a fűben, bevettem magam az erdőbe, szamóca után, s vártam a többieket. Milyen ügyes ez a gyerek, hogy szeret dolgozni! Mindig elsőnek ér a végére. Szeretett a fene, a tűző napon, a szúrós mákban, gabonakeresztet rakni, izzadtan, viszketegen, krumplit tölteni, vigyázz, el na vágd a szárát! Később, kamaszfejjel kaszálni, majd a dereka szakadt le az embernek. Csak letudni akartam a munkát, a végére érni minél előbb. Most meg itt ülök a pincében, és morzsolgatom a földet az ujjaim között, mint aki meghibbant. Mi van velem? Mi történt velünk? Mi lett volna, ha akkor nem jön a földindulás, vajon hová jutottam volna? Paraszt lennék, munkás, vagy azt csinálnám, amit most, sok-sok kitérő után? Keservesebb lett volna felkapaszkodni, vagy egész másképp alakul az életünk? Félek a múlttól, vagy szembe tudok nézni vele? Megszületett a földtörvény. Közel negyven év után, úgyt hogy közben két generációt botoztak el a gyökerektől, a természetes fejlődés útjáról. Farmer- gazdaságot könnyű álmodni papíron- vagy megcsodálni, ha átruccanunk a határon a szomszédba: ott egy kicsit másként alakult az egész. Itt elölről kell kezdeni, újra nekivágni. A garázsból ólat, a szobából hombárt, tehenet, malacot. Lovat? Kistraktort? Romantikát? Aki kívülről látja, ujjong a demokrácia rohamától. Akinek sok földje volt, dörzsöli a markát, majd bérbe adja, eladja, él a kamataiból. Akinek a derekában sajgóit a föld, csak az tudja, milyen súlya van. Igaz, ők már nem élnek, vagy a kapát sem bírnák felemelni. Állítólag Péter—Pál idején szakad meg a búza gyökere, akkor kell kezdeni az aratást. Ma még a „közösben“, jövőre, két év múlva ki-ki a magáén, vagy az újra (most már önkéntes alapon) összetologatott farmergazdaságokban, ahol mindenki tudni fogja, mennyi az övé, mi illeti meg. Ahol nem a párt nevezi ki az elnököt, nem hozzá nem értő ideológusok döntik el, milyen földbe milyen mag kerüljön, hanem olyan emberek, akik azt is tudják, a szőlőt milyen szél fújhatja. Mert még az sem mindegy. Talán még erre is emlékszik valaki. Kövesdi Károly MIKLÓSI PÉTER INTERJÚJA KÖHÖGVE IS GYÓGYULNAK JÁN SOKOL PÉTERFI SZONYA RIPORTJA NAGYSZOMBATI ÉRSEKKEL a 3. oldalon a 7. oldalon VOLT EGYSZER EGY DÉRYNÉ SZÍNKÖR KULCSÁR TIBOR ÍRÁSA a 9. oldalon LŐRINCZ JÁNOS FELVÉTELE
