Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-06-28 / 26. szám

* 5r * * T Tjj.—j.két hónapja lehetett. Fog- CJ ilY tam egy műanyag szatyrot és lementem a pincébe krumpliért. Volt még vagy negyedzsáknyi, talán az újig kitart, morfondíroztam a hideg félho­mályban. Igaz, hogy töpörödött, megle­hetősen fonnyadt, s a csírák olyan szöve­vénye szőtte át, hogy szinte le kellett fejtenem róla a zsákot, de egye fene, nem vagyok válogatós. Fogtam az egé­szet, kidöntöttem egy faládába, s mellé­guggolva kezdtem válogatni a javát. Csak úgy, puszta kézzel dörzsölgettem a gumókról a csírát, a rászáradt földet. Egy idő után azon kaptam magam, hogy egyre nagyobb élvezettel csinálom a dol­got, mintha legalábbis aranyat mosnék, vagy igazgyöngy peregne az ujjaim kö­zött. Soha még ekkora gyönyörűséget nem éreztem a föld puszta tapintá­sától. Csak guggoltam a félhomályban, mint egy hibbant vénember, és morzsol- gattam a barna, homokos földet, mint­ha a boldogságom függne tőle. Mon­dom a nejemnek később: azt hittem, es­tig a pincében fogok kuksolni. Talán vénülök, vagy kezdek szenilissé válni, vagy mi a fene... Sosem szerettem igazán a földet. Szü­leimnek volt vagy két és fél hektárnyi, valamicske erdő, kaszáló hozzá, azt sem tudom, apai, anyai ágról-e, hisz honnan tudhattam volna már akkor, az ötve­nes évek vége felé, az eszmélés küszö­bén? Akkoriban már nemigen esett szó a földről. Volt, nincs. Elvitte a mumus. A félmunkás, félparaszti gyerekkor identitászavarokkal terhes idején már a szövetkezeti földet kapáltuk. Már lo­vunk se volt, apám Ford márkájú trakto­ráért csak a harangok zúghattak volna, ha van, aki odafigyel - akkoriban már templomba is csak a vénasszonyok jár­tak. Pedig apám cséplőgépet is szeretett volna, látva szülei keserves életét, a ma­ga ura szerétéit volna lenni. Aztán el­nyelte a papírgyár, a remélt függetlensé­get elvitték az agitátorok. A szövetke­zetbe is nagyanyám lépett be. Az ello­pott paraszti létet az iskolában pótolgat- tuk: a Micsurin-kertben motoszkáltunk, mint az ütődöttek, szovjet mintára ültet­tük a kukoricát. A föld azé, aki megműveli. A jó isten tudja, kié volt. Az államé, a szövetkeze­té, a tagságé? Döntésjog nélkül, csak úgy, mint a cselédek, mehettél dolgozni rajta. A közösön, a senkién. Különösen kapálni utáltam. Alig hit­tem, hogy végigrohanjak a soron, aztán hanyatt vágtam magam a fűben, bevet­tem magam az erdőbe, szamóca után, s vártam a többieket. Milyen ügyes ez a gyerek, hogy szeret dolgozni! Mindig elsőnek ér a végére. Szeretett a fene, a tűző napon, a szúrós mákban, gabona­keresztet rakni, izzadtan, viszketegen, krumplit tölteni, vigyázz, el na vágd a szárát! Később, kamaszfejjel kaszálni, majd a dereka szakadt le az embernek. Csak letudni akartam a munkát, a végére érni minél előbb. Most meg itt ülök a pincében, és morzsolgatom a földet az ujjaim között, mint aki meghibbant. Mi van velem? Mi történt velünk? Mi lett volna, ha akkor nem jön a földindulás, vajon hová jutot­tam volna? Paraszt lennék, munkás, vagy azt csinálnám, amit most, sok-sok kitérő után? Keservesebb lett volna fel­kapaszkodni, vagy egész másképp alakul az életünk? Félek a múlttól, vagy szem­be tudok nézni vele? Megszületett a földtörvény. Közel negyven év után, úgyt hogy közben két generációt botoztak el a gyökerektől, a természetes fejlődés útjáról. Farmer- gazdaságot könnyű álmodni papíron- vagy megcsodálni, ha átruccanunk a ha­táron a szomszédba: ott egy kicsit más­ként alakult az egész. Itt elölről kell kezdeni, újra nekivágni. A garázsból ólat, a szobából hombárt, tehenet, mala­cot. Lovat? Kistraktort? Romantikát? Aki kívülről látja, ujjong a demokrácia rohamától. Akinek sok földje volt, dör­zsöli a markát, majd bérbe adja, eladja, él a kamataiból. Akinek a derekában sajgóit a föld, csak az tudja, milyen súlya van. Igaz, ők már nem élnek, vagy a kapát sem bírnák felemelni. Állítólag Péter—Pál idején szakad meg a búza gyökere, akkor kell kezdeni az aratást. Ma még a „közösben“, jövőre, két év múlva ki-ki a magáén, vagy az újra (most már önkéntes alapon) összeto­logatott farmergazdaságokban, ahol mindenki tudni fogja, mennyi az övé, mi illeti meg. Ahol nem a párt nevezi ki az elnököt, nem hozzá nem értő ideológusok döntik el, milyen földbe milyen mag kerüljön, hanem olyan em­berek, akik azt is tudják, a szőlőt milyen szél fújhatja. Mert még az sem mindegy. Talán még erre is emlékszik valaki. Kövesdi Károly MIKLÓSI PÉTER INTERJÚJA KÖHÖGVE IS GYÓGYULNAK JÁN SOKOL PÉTERFI SZONYA RIPORTJA NAGYSZOMBATI ÉRSEKKEL a 3. oldalon a 7. oldalon VOLT EGYSZER EGY DÉRYNÉ SZÍNKÖR KULCSÁR TIBOR ÍRÁSA a 9. oldalon LŐRINCZ JÁNOS FELVÉTELE

Next

/
Thumbnails
Contents