Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-14 / 24. szám
Szerkeszti Kövesdi Károly * MILAN RÚFUS JÁN SMREK Epilógus Semmit se mondtunk, semmit, minden illékony, lenge; virág díszük az ablaküvegen. S megjön a reggel, madárdal szól majd zengve, felkél a lét, s meghal a félelem. Heródes sírba száll, ha mindez teljesül, s a nők majd csecsemőket dédelgetnek. Az ember ismét országolni fog, s az erdő felüdül, s a vér s a néma víz frissen pezseghet. Veres János fordítása MILA HAUGOVÁ Kemény nap Meztelen diófa levél nélkül. Kezek, tengeri madarak fehér csontjai. Megérintesz. Jég és hó. Megrettensz a szerelemtől? Élők emlékében fekete szikla? Az öl, amely előtt letérdelsz. Arcok, melyeket azelőtt szerettél? Ajkad összezárod hallgatagon. Lábad nyoma ma keskeny - farkasnyom. Önarckép Jöttem, pár dolgot elmondani. Meztelen mondatok. Semmi több. Csak az élet dicsőségének tanúja. És csöndes hírrel arról, hogy át lehet % menni a tű fokán, csak úgy, - egyszerűen. Csöndben a vers alatt Folyton ugyanaz az aggodalom, Folyton ugyanaz a nyugtalanság, folyton ugyanaz a Nem tudom, Nem jövök; Állandóan kezdeni a semmiből, s e semmit először megszenvedni. Hiszen az Úr is szóval kezdte - s ebből lett a víz, ég, föld. Igen, lám, a Lét. De mi a költő? Kisujjának rövidke visszfénye. Hogy van egyáltalán bátorságom vele szembeszállni, olyan hatalmas s oly aprócska vagy költemény. Ozsvald Árpád fordításai Ejfél... harang... szörnyű rémek... Kongnak a Herczeg-regények. Lóránt-dráma... fehér lepel, Mely mint fehér lepke lep el. Majd pali vagyok vagy Petőfi-társaság, hogy tovább gyötörjem magamat! Ennyi kötött forma éppen elég: hogy Horváth János tanár úr ne vádoljon műfajtalansággal. Volt egyszer egy falu. Úgy hívták, hogy: Fony. Abban volt egy szegény raa- gyari ember. Úgy hívták, hogy: Bácsi. Volt egy szegény magyari némber is. Úgy hívták, hogy Néni. Nem volt nagy öröm nekik, hogy voltak. Nagyon-nagyon szegények voltak. Néni az uraság szőlőjébe járt. Ott dolgozott hajnaltól estig. Kapott ezért naponta egy pengő 20 fillért. Meg a vincellér azt mondta néha neki: Az istenit a pofádnak! Bácsi az uradalom földjét dolgozta megint hajnaltól megint estig. Ezért kapott naponta egy pengő hatvan fillért. Ezenfelül a gazdatiszt olykor így ígérgetett neki: Mozogj, mert beléd rúgok! Egyszer a Bácsi és Néni tartanak haza a faluba. A faluvégen összetalálkoznak. Olyan tavasz volt, hogy a levegőben párosán repkedő legyek is mind csupa polgári házasság voltak. Mondják egymásnak: — Menjünk a tekintetes anyakönyvvezető úrhoz, meg a nagyságos főtisztelendő úrhoz. Tegyük össze a nyomorúságunkat. Hátha könnyebb lesz. Elmentek. Összetették. Nem lett köny- nyebb. A gyermeket Klárikának keresztelték. Szép kis leányka volt Klárika. Olyan selymes szőke haja és drága kék szeme volt, mintha legalább is botos leánya volna. Csak egy kicsit sápadtka volt. Pedig szegény Bácsi és Néni a vérüket is neki adták. De ez a vér is szűkiben volt. Azután még sokszor rájött a tavasz Bácsira és Nénire, mint a nehéz kórság. De mondta Bácsi: Mit adunk neki enni?- De mondta Néni: Mivel ruházzuk?- Ilyenkor Bácsi az udvar jobb sarkába ült. Néni az udvar bal sarkába ült. És elénekelték a Gotterhaltét. Nagyon lojális neonácionálista rendes paraszti emberek voltak. Ötéves volt már Klárika és nem volt még testvérkéje. Hát egyszer beüt három ünnepnap a faluba. Az első nap a falu szentjének: olajban főtt szent Jánosnak a napja volt. Prédikál a főtisztelendő Klebelsberger Özséb plébános úr. Majd kihasadt az egészségtől, úgy prédikál:- Igen, kedves híveim, az Egyke az átkos féreg, mely alárágja az Egyház gyökereit. Minden gyermekkel, mely nem születik meg, Istent lopjátok meg. A kárhozat örök lángjai... Forog éjjel az ágyban Bácsi, forog Néni is. Sóhajtanak. Csak lelkükön fekszik az az alárágott Egyház, meg a meglopott Isten. Másnap az ország miniszterelnökének volt a nevenapja. Szépen elmennek a faluháza elé, ott van az ünnep. Szónokol a méltóságos Schwöder Wolfram adófőta- nácsos úr:- Úgy van, kedves polgártársak, az Egyke a levéltetű, mely az Állam virágzó lombját elhervasztja. Minden meg nem született gyermek betörés az Állam kasz- szájába. A büntető igazságszolgáltatás keze kell, hogy lesújtson... Éjjel megint nagy forgolódás. Most már az elhervasztott Állam és a betört kassza is ott feküdt a lelkükön. Másnap a temetőben volt az elesett hősök ünnepe. Itt a gróf Wájdinger Erich kegyelmes úr beszélt. A gróf úr a háború alatt a főparancsnoki konyha legfőbb igazgatója volt. A négy év alatt megevett ötszáz sült kappanyt és kapott tíz hadi kitüntetést az ellenség előtti vitéz magatartásáért. Minden száz kapanyért kettőt. A gróf Wájdinger kegyelmes úr neve igen otthonos neonácionálista név volt. Mert ebben az országban, akinek volt valamije: általában er-ben végződött. Akinek semmije sem volt: Amerikában, a temetőben, vagy néha a tömlöcben végződött. Derék jó gróf volt a kegyelmes ür. Azért volt hatvanezer hold földje.- Ez az, honfitársaim - mondta, - az Egyke a tigris, mely felfalja a Haza reménységeit. Minden meg nem született gyermek egy-egy dezertálás a hősöket termő szent csatatérről... Belekarolt Bácsi Nénibe: Gyere haza, Rózsi, - mondta. Otthon Klárikát átvitték a szomszédba: vigyázzanak rá egy hétig, nekik sürgős dolguk van. Bezárkóztak a házba. Csókolóztak hétfőn, csókolóztak kedden, meg szerdán is. A hét többi napján is csókolóztak. Hát a következő hétfőn beüt a csoda. Néni reggel nyolckor ikreket szült. Kilenckor trikreket. sem áll huszont Huszonegy c tő van, kenyér hazajött. Sír n< gény Bácsi még Beállít Bácsi berger Özséb ü lendő úr, mi i gyökereit. A fe meket szült Iste meg a nagyság gyen valamivel Szép, fehér. t/2 NE0NÁCI0F hoz dörzsöli a f kövérkés hangj;- Ej-ej, fiam egyházi adót sei tő ember vagy: neonácionálizm mert ilyenkor i egy kicsit, Krisz Bekopogtat I méltóságos adói ja a nagy bőség Elborul a nagy '1- Ez mégis tartozol és még csináljak vele Menj, menj, mt minden felindul Tovább részi gyelmes Wájdii N ajmán-Ana ott maradt, leguggolt, és zokogva temette tenyerébe az arcát, s úgy kuporgott, fejét lecsüggesztve. Aztán összeszedte minden erejét, odament a fiához, igyekezett nyugodt maradni. Mankurtfia, mintha mi sem történt volna, értelmetlenül és egykedvűen nézett rá a homlokába húzott, szoros sapka alól, s valami gyönge mosolyféle suhant át elcsigázott, szelek cserzette, eldurvult arcán. De a szeme az érdeklődés tökéletes hiányát fejezte ki minden iránt a világon, a szeme továbbra is idegen maradt. — Ülj le, beszéljünk - mondta nehéz sóhajjal Najmán-Ana. Leültek a földre. — Megismersz engem? — kérdezte az anya. A mankurt tagadóan megrázta a fejét.- Hogy hívnak? — Mankurt — felelte az. — Csak most hívnak így. A régi nevedre emlékszel? Próbálj visz- szaemlékezni az igazi nevedre. A mankurt hallgatott. Anyja látta, hogy emlékezni próbál, két szemöldöke között az erőfeszítéstől nagy verejtékcseppek ütköztek ki, és szemére remegő köd borult. De látszott rajta, hogy áthatolhatatlan, süket fal támadt előtte, s azon nem bírt áttörni.-Hát apádat hogy hívták? S magad ki vagy, milyen törzsbeli? Hol születtél, azt sem tudod? Nem, nem emlékezett semmire, nem tudott semmit.- Mit tettek veled! - suttogta az anyja, és szája megint vonaglani kezdett, nem tudott erőt venni rajta. Fájdalmában, dühében és bánatában fuldokolva újra felzokogott, hiába próbálta fékezni magát. Az anya keserve egyáltalán nem hatotta meg a mankurtot.- El lehet venni a földet, el lehet venni a vagyont, el lehet venni az életet is - mondta fennhangon -, de kicsoda találta ki, hogy merényletet kövessen el az ember emlékezete ellen?! Ó, úristen, ha létezel, hogy sugalmazhattál ilyet az embereknek? Nincs elég gonoszság amúgy is a földön? Akkor mondta, mankurt-fiát nézve, emlékezetes, fájdalmas szavait a napról, az istenről, magáról, szavait, amelyeket ma is idéznek tudós emberek, amikor a Sárga Homok története kerül szóba... És akkor kezdett bele a siratásba, amire tudós emberek máig is emlékeznek:- Men botoszi öglen boz maja, tulibin kelip iszkegen... (Én. árva teveanya, aki eljöttem, hogy beszívjam szalmával kitömött borjacskám bőrének illatát.) És akkor szakadt fel a leikéből a sirató, a hosszú, vigasztalan zokogás a Sárga Homok néma végtelenségében ... De semmi meg nem indította fiát, a mankurtot. Najmán-Ana akkor elhatározta, hogy nem faggatással, hanem sugal- mazással adja neki tudtul, kicsoda.- A te neved Dzsolainan. Hallod? Dzsolaman. Apádat Dönenbájnak hívták. Hát nem emlékszel apádra? Hiszen ő tanított nyilazni gyerekkorodban. Én meg az anyád vagyok. Te a fiam vagy. A najmánok törzséből való vagy, érted? Najmán vagy... Mindazt, amit mondott neki, a fia teljes közönnyel hallgatta, mintha CSINGIZ AJTMATOV valami semmiségről beszélne. így hallgathatta a fű között ciripelő tücsök hangját is. Najmán-Ana akkor megkérdezte mankurt-fiától:- Mi volt az előtt, mielőtt idejöttél?- Nem volt semmi - felelte.- Éjszaka volt vagy nappal?- Nem volt semmi - mondta rá.- Kivel szeretnél beszélgetni?-A holddal. De nem halljuk egymást. Pedig ott ül valaki.- És mit szeretnél még?- Varkocsot a fejemre, mint a gazdámnak van.- Gyere, hadd nézzem meg, mit csináltak a fejeddel - nyújtotta ki a kezét Najmán-Ana. A mankurt hevesen elrántotta a fejét, elhúzódott, megragadta a sapkáját, és többet nem nézett anyjára. Az megértette, hogy a fejéről sohasem szabad szót ejteni. Eközben messze felbukkant egy ember teveháton. Feléjük tartott.- Ki az? - kérdezte Najmán-Ana.- Enni hoz nekem - felelte a fia. Najmán-Anát nyugtalanság szállta meg. Mielőbb el kell tűnnie, amíg a rosszkor felbukkanó zsuanzsuan (Részlet) meg nem látja. Letérdeltette tevéjét és felült a nyeregbe.- Ne szólj semmit. Hamarosan visszajövök - mondta Najmán-Ana. A fia nem felelt. Mindegy volt neki. Najmán-Ana tudta, hogy hibát követett el, amikor a legelésző csordán átvágva sietett el tevéjén. De már késő volt. A csorda felé közelgő zsuanzsuan persze észrevehette a fehér teve hátán ülő asszonyt. Gyalog kellett volna elmennie, a legelő állatok között rejtőzködve. A legelőhelytől jó messzire, érve, Najmán-Ana egy ürömmel benőtt partú szakadék mélyére ereszkedett. Itt sietett lefektetni Akmaját a szakadék aljára. Onnan figyelt. Igen, jól sejtette. Mégiscsak meglátták. Egy idő múlva, vágtára fogva tevéjét, felbukkant az iménti zsuanzsuan. Lándzsa és nyíl volt a fegyvere. Gondterheltnek látszott, értetlenül tekingetett körül - hová lett a mesz- sziről látott fehér teve és utasa? Nem tudta, melyik irányba forduljon. Előbb erre nyargalt, aztán amarra. Utoljára egészen közel ment. a szakadékhoz. Szerencse, hogy Najmán- Anának eszébe jutott kendőjével átkötni Akmaja pofáját, nehogy a legrosszabbkor adjon hangot. Najmán- Ana a szakadék szélén az üröm sűrűjébe rejtőzve elég jól szemügyre vette a zsuanzsuant. Bozontos tevén ült, körbekémlelgetett, puffadt arcán feszült figyelem, csónak formájú fekete kalapjának két csücske felfelé hajlott, alóla hátul két ágból font, fekete, száraz varkocs fénylett, him- bálódzott. A zsuanzsuan felállt a nyeregben, készenlétben tartva lándzsáját, a fejét tekergette, körülszemlélődött, villogott a szeme. Egy volt tehát az ellenség közül, amely a Sárga Homokot meghódította, rabságba hajtva sok népet, és annyi szerencsétlens jára. De mit t len asszony, i cos ellen? Élj micsoda élet, hették ennyir ezeket az éti kiirtsák foglyi A zsuanzsu hamarosan vií Este volt m de tűzfénye rr a sztyepp fö besötétedett, szaka. Najmán-An a sztyeppen ti nem messze ; fiától. Nem m Hátha ott mai mellett az ime És arra szár hagyja a fiát r magával vinn nem ért is se neki otthon, a kihalt Sárga ni a zsuanzsu sugallta anyai békélni azzal, kéltek. Nem 1 rét rabságbar visszatér beli eszébe jut gye Najmán-An maja hátife. nagy utat meg dához, amely re vonult. A sokáig nézelői dánál valakit ;
