Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-14 / 24. szám
B üastrnaß „K ülönböző lapokban olvastam, hogy Amerikában és Németországban néhány orvos a gyógyíthatatlan betegeket kérésükre egy injekcióval „átaltatja“ a túlvilágra. Nem tudom, igaz-e, de engem leginkább az érdekelne, lehetséges-e ez nálunk is? Úgy gondolom, lennénk néhányan, kik ezt a megoldást választanánk. Biztos, hogy én az elsők között jelentkeznék. Nem látom életem értelmét, mivel huszonkét éves fiam gyógyíthatatlan beteg, őt is meg magamat is szívesen megváltanám egy szép halállal a sors csapásaitól. Ahhoz, hogy én öngyilkos lehessek, először a fiamat kellene megölnöm, erre azonban képtelen vagyok. Viszont azt a gondolatot sem tudom elviselni, hogy egyetlen gyermekem egy intézetben tengődjék, míg be nem következik természetes halála. Ha akadna egy orvos, aki mindkettőnknek beadná a megváltó injekciót, mindkettőnk szerveit elajándékoznánk a rászoruló betegeknek, donorokká lennénk, s így azokon segíthetnénk, kik élni akarnak.“ Ennyi a levél. És ki e sorok írója? MÁR SEMMI SEM ERDEKEL a bonyolult probléma ezernyi kérdést vet fel, hogy csak néhányat említsek: egy orvos sohasem állíthatja abszolút biztonsággal, hogy betege gyógyíthatatlan; ki tudja eldönteni, hogy a beteg „altatása“ elkeseredésből, mély elhatározásból, vagy pillanatnyi hangulatából fakad- e; melyik orvos képes tisztázni lelkiismeretével, hogy halálba segít egy embert; hol vannak a jogi garanciák arra, hogy a „se- # gítőkész“ orvost nem vonják utólag felelősségre? Én optimista lálkoztam gyógyíthatatlan betgekkel, akik rengeteget szenvedtek, nagy fájdalmakat tűrtek el, és én mint ember akkor azt gondoltam magamban: bár már vége lenne. De még ilyen esetekben sem lettem volna képes beadni a megváltó halált hozó injekciót. Dr. Trebatická szinte mondanivalója felében tárcsázott. Londont hívta, Lewis Andrew professzort, aki a nemzetközi orvos- utánképzés elnöke. Egy rendezett gömöri falu takaros házának kapuja előtt állok. Jónapotot kiáltok, válasz nem érkezik. Belépek a portára, a tulipánok köszönnek vissza, beszippantom a frissen kaszált fű illatát, bekukucskálok az ablakokon - világos, senki sincs otthon. A szomszédasszonytól tudom meg levélírónk munkahelyének címét. Csinos, ápolt külsejű, középkorú nővel fogok kezet, aki szemmelláthatóan örül jövetelemnek. Talán azt hiszi: hozom a megoldást. Pedig erről szó sincs. Csupán azt szeretném, ha elbeszélné elkeseredésének okát, szokatlan ajánlatának indítékait.- Miután férjhez mentem, évekig vártunk a gyermekáldásra. Végre megszületett a várva- várt fiunk. Igazán aranyos, élénk, kedves gyerek volt. Már óvodás korában legszívesebben rajzolt, képeskönyveket böngészett és annyit kellett neki mesélnem, hogy belefáradtam. Aztán észrevettem, hogy sűrűn pislog, és azt is megtudtam az óvónénitől, hogy a gyerek egész nap nem akar „vécézni“, szégyenli magát. Leginkább egyedül játszadozik, rendesen eszik és nincs vele különösebb probléma. Mégis úgy határoztam, orvoshoz fordulunk. A szakember azt mondta, ezek rossz szokások, idővel majd levetkőzi őket. Úgy is lett. Később az iskolában a legjobb tanulók közé tartozott, sohasem kellett noszogatni: csináld meg a leckédet. Igaz, az kissé nyugtalanított, hogy nem voltak barátai, nem kívánkozott az „utcára“ rohangászni, focizni, biciklizni, velem szeretett lenni a leginkább, és én erre büszke is voltam. A férjem gyakran eljárt a kocsmába „politizálni“, nem sokat törődött velünk - hajnalban ment, éjszaka jött haza. A faluban rendezett életmódot folytató családnak tartottak bennünket. Nem veszekedtünk, a ház körül sürögtünk-forog- tunk, néhanapján összejöttünk a rokonokkal és dolgoztunk. Sokat dolgoztunk. A gyerek meg Nem akarok élni! - ez volt a címe az öngyilkosság anatómiáját taglaló írásnak, mely a Vasárnap 17. számában jelent meg. Hogy ez a téma sokakat érint, érdekel, az kiviláglik olvasóink reakcióiból, a szerkesztőségnek címzett levelekből. A sorok mögött szomorú sorsok húzódnak meg, az emberek magányosságukról, elkeseredettségükről számolnak be, elhagyatottaknak érzik magukat és hajlandók eldobni az életüket. Az egyik levél tartalma annyira megrázott, hogy elhatároztam, felkeresem azt az asszonyt,jftki... — de következzék saját elbeszélése. szépen nőtt, fejlődött, jól tanult, segítőkész volt. Napjaink csendjét felnőtté válásának első időszaka zavarta meg. Agresszív, követelődző és dühöngő lett. Aztán meg zárkózott, magába- forduló. Hirtelen megváltozott a hangja is, amiért az iskolában gyakran csúfolták. De továbbra is jól tanult. Én tudtam bánni vele. Másokat elutasított. Megint elmentünk az orvoshoz, azt mondta: elmúlik, mint a pislogás. Nem múlt el. Állapota egyre rosszabbodott. Dührohamai voltak, tört-zúzott, üldözési mániában szenvedett, minden ablakot be kellett sötétítenem, az ajfökat kulcsra kellett zárnom. Ha arról próbáltam meggyőzni, hogy nincs mitől tartania, nincs itt senki, nekem támadt, azt vágta hozzám, ami a keze ügyébe került, nem egyszer megfenyegetett, megvert. Nem haragudtam rá, inkább csitítgattam, betegként kezeltem és hittem, egyszer csak vége lesz szenvedésének, megpróbáltatásainknak. A jól tanuló gimnazista fiúnak végül is otthon kellett maradnia, mivel rohamai egyre gyakoribbak lettek. Az édesanyja is otthagyta az állását, ez mégsem bizonyult megoldásnak, mert a fiút intézetbe utalták, állandó orvosi kezelésre és szakfelügyeletre lett szüksége.- Az intézetbe, mely csupán néhány kilométernyire van lakásunktól, havonta egyszer mehetünk, mert az orvosok úgy vélik, látogatásunk után rosszabodik állapota. Ezt nagyon nehezen viselem, mert látom, mennyire vár bennünket,'mindenről elbeszélgetünk, és ő nagyon tisztán fel tudja mérni helyzetét, könyörög: anyuka, segíts, nem akarok így élni. És én sem akarok azzal a tudattal élni, hogy a fiam sohase kerül ki a „rácsok mögül.“ A halálba való menekülésről többször is szó esett, ő is ezt választaná a legszívesebben és a férjem is képes lenne elfogadni e?t a megoldást. Kezdetben a férjem vigasztalt, életkedvet próbált önteni belém, biztatott: reménykedjek, de miután megbizonyosodott róla, hogy ez a gondolat komolyan foglalkoztat, azt mondta, bárhogy döntök, ő elfogadja. Amióta a fiunk intézetbe került,a férjem nagyon megctóltozott. Nem „kocsmá- zik“, nem „politizál“, hallgatag, munkába jár és a ház körül dolgozik. És vátja azt a bizonyos szombatot, amikor ismét valamennyien együtt lehetünk. Hát ennyi, ez az életünk. V k^k^ Az elmondottak alapján választ próbáltunk keresni levélírónk alapvető kérdésére: van-e rá lehetőség, hogy az ember emberi méltóságát meg nem tagadva a halálba menekülhessen? Van-e rá mód, hogy ezzel a tettével másokon segíthessen? Mi az orvosok véleménye erről az — elsősorban etikai — problémáról? Természetesnek tartottuk, hogy elsőként dr. Kraus Tányát, a Pozsony-vidék pszichiátriai osztályának főorvosát kérdezzük, aki a Nem akarok élni című cikkünkben az alapinformációkat nyújtotta.- Nem tudok arról, hogy bárhol a világon az orvos beadhatna egy „megváltó“ injekciót. Az ötvöst esküje arra kötelezi, hogy a végsőkig küzdjön a beteg életben tartásáért. Még akkor is, ha páciensének egy százaléknyi esélye sincs a gyógyulásra. Ez alkat vagyok, azt vallom, hogy az ember alapvető joga az élethez való ragaszkodás. Hol van az megírva, hogy ilyen-olyan bajra holnap nem fedeznek fel valamilyen gyógyszert? De ha az ember egyszer már meghal, akkor nincs módja élni a lehetőséggel. A halált nem lehet visz- szacsinálni. Mint orvos, aki éppen a lelki sérülésekkel, megbetegedésekkel foglalkozom, ellene vagyok az ilyen lehetőség megteremtésének. Szakemberként sem tudom teljes egészében megítélni, mit élnek át pácienseim, és az a bizonyos anyuka sem tudhatja, hogy fia számára miért szép mégis az élet. Hiszen, mint mondja, vannak „nyugodt“ időszakai is, amikor minden bizonnyal örül az őt körülvevő szép dolgoknak, ami mégiscsak több, mint maga a halál, ami után már nem következik semmi, bár sokan hisznek a túlvilági üdvözlésben, akkor is, ha ezt még senki se bizonyította. Tehát én minden körülmények között az életre szavazok. Dr. Hana Trebatická világjárt gyermekorvos, szaktekintélynek számít, évekig dolgozott Afrikában, Ázsiában, több nemzetközi orvostársaság tagja.- Igaz, én is láttam néhány filmet, amelyben a „menthetetlen“ beteg lemondott az életéről és megkérte orvosát, „mérgezze“, „ölje“ meg. Ez csak azt bizonyítja, hogy ezzel a gondolattal sokan játszadoznak, mert valójában egyetlen ilyen esetről sem tudok és a szakirodalom sem tart számon ilyen „halottakat“. Csaknem harminc éves orvosi gyakorlatom folyamán ta1991. VI. 14. — Nem tudom, nem hiszem, hogy a halál ilyennemű vállalására bárhol is mód lenne. Tény, hogy orvosi körökben sokat vitatkozunk arról, meg kell-e adni a páciensnek a módot arra, hogy saját életéről dönthessen. Én azt mondom, a páciens laikus, neki az a dolga, hogy bízzon kezelőorvosában. Más lapra tartozik, hogy a mai napig sem tudtam elfogadni az ember kiszolgáltott- ságának tényét. Én senkit sem tudnék a túlvilágra „segíteni“, szerintem valamennyiünknek az utolsó lélegzetig viselnünk kell sorsunkat. — Megkérdeztem még dr. Pearsont, ő egy kaliforniai magánkórház igazgatója, elismert szaktekintély - mondta dr. Trebatická. — Ilyesmiről szó sem lehet — hallottuk az óceán túloldaláról. - Ha ezt bárki megtenné és rá tudnák bizonyítani, börtönbe kerülne. Magánemberként viszont az a véleményem, hogy egy szabad világban az embernek joga van szabadon döntenie arról, akar-e élni, vagy sem. Meggyőződésem szerint csak nagyon kevesen választanák az önkéntes halált. Mindig akad valami, ami az embereket visszatartja. Az öngyilkosok többsége is hirtelen fellobbanásában cselekszik. Szerintem ez a kérdés néhány év vagy évtized múlva orvosszakkörökben is napirendre kerül. Elolvastam a kétségbeesett asz- szonyka levelét, meghallgattam öt. Átélem szomorúságát. Azzal próbáltam, próbálom vigasztalni, fordulhat a sors, feltalálják azt a gyógyszert, mely fián segíthetne. Addig is talán más örömök várnak rá az életben. Amikor megláttam tiszta mosolyát, úgy véltem, mégsem adta fel a reményt, gyermeke életét, és bizakodással töltöttek el búcsúzásunkkor kimondott szavai: — Arra gondoltam, hogy elmebetegek, mozgássérültek intézetében dolgozhatnék, hogy magam mellett tudhatnám fiamat. Bevallom, ezzel az elképzeléssel még csak játszadozom, még nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy szintén a „rácsok mögé“ vonuljak. Tán majd egyszer. Lehet,, hogy akkorra megnyugszom ... Élni kell! Gyötrelmeinkkel, fájdalmainkkal, könnyeinkkel, sorsunkkal - ezt üzenem. Ozorai Katalin Méry Gábor felvétele Príkler László felvétele „Halálunkkal másokon segíthetnénk...”