Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-07 / 23. szám
Szerkeszti Kövesdi Károly HATÁR GYŐZŐ baleknak születtünk balekként halunk meg: nem naptári jeles piros betűs ünnep balekként indultam baleknak maradtam magam kárán soha én nem tanulhattam ha ránk lemosolyog Álladalom Jóság: mi csepp dolgunk csupán az alattvalóság mindig rajtam nyertek ha ki engem perelt voltam adóalany úrbér-kizsigerelt hamis forradalmak balek élcsapatja kit ha nép rátámad király megcsapatja bősz kirakatperben balek harmadrendű pártos akasztófán koncolt üresbendő mint a sejt - oszlással — balek szaporodik zászló alá sorjáz öl fog vitézkedik bőrére szerződnek félországa marad félkeze selába — orra vére ered ríhat óbégathat — jaj! betelt a mérték! — nemjó csillag alatt rossz ágyon tökéllték jégveréssel járó csődre házasodom balekség rákája kezeslábasomon ringyó horoszkópnak rőt rihonyasága — hova-tűnt?! soha-volt! Ki vetett rabságra apadjon el ondóm folyjon ki a szemem: balekség bilincse lábamon-kezemen baleknak írtak be s vesznek fogyatékba: maradok balekség őse ivadéka beletorkollottam sokból az elégbe mindenek bolondja mindenes cselédje baleknak küldetvén balekként megyünk el békéivé sorsunkkal — gonoszistenünkkel életnek eleje halálnak hátulja holott másvilágon balek vagyok újra r\i. napja menekültem már L cikkcakkban, hogy nyomomat veszítsék, Párizsból Amszterdamba, Amszterdamból Londonba, Londonból Hamburgba, Hamburgból Marseille-be, Marseille-ből Bécsbe, Bécsből Rómába, hol vonaton, hol repülőgépen, aludni nem aludtam, vagy ha mégis, hát keveset és kényelmetlenül; már ott tartottéin, hogy jobban vágyódtam az alvásra, mint arra, hogy életben maradjak; azt hiszem, álomba merültem volna még a kivégzőosztaggal szemben is, pedig e reménytelen meneküléssel éppen az elől igyekeztem egérutat nyerni. Olyan álmos voltam, hogy amikor Rómába értem, a Termini-pályaudvaron, ahol megállapodásunk szerint a fiam várt, első kérdésem az volt, talált-e valami helyet, ahol biztonságban kialha- tom magam. Lesz lakásom, felelte, annyit alhatok, amennyit csak akarok, a világon senki se tud a lakás létezéséről. Közben fogta a bőröndömet, s elindultunk a kijárat felé. Nem álltam meg, jól megnéztem a fiút: majdnem két éve, hogy utoljája láttam. Kábultságomban - halálosan fáradt voltam - úgy találtam, semmit se változott két apróságtól eltekintve: szakállt növesztett, s a szemébe nyugtalanító merevség költözött, ez új volt. Megköszöntem, hogy elém jött és lakást keresett, mondtam, hogy az édesanyja, aki Párizsban maradt, csókoltatja; őszinte örömmel azt is megjegyeztem, hogy jól néz ki, sokkal jobban, mint amikor két éve utoljára találkoztunk. Attól lehet, válaszolta, hogy szereti a munkáját: belépett egy exportimport céghez, jól keres, egyelőre szállodában lakik, ám hamarosan lesz lakása, annál is inkább, mert eljegyzett egy olasz lányt, s mihamarább nősülni szándékozik. Miközben mosolyogva előadta a híreit, oda is értünk az autójához. Bőröndömet a csomagtartóba tette, beszálltam, ő a kormányhoz ült, és elindultunk. Nem ismerem jól Rómát, de nagyon figyeltem az utat, elsősorban kíváncsiságból, s az a benyomásom támadt, hogy egyik közlekedési lámpától a másikig keresztülmegyünk az egész régi városrészen; aztán áthaladtunk egy hídon, s a Tiberis túlsó partjara értünk. A fiam vezetés közben is megállás nélkül társalgott; elmondta, végtelenül örül, hogy any- nyi idő után láthat; terveket kovácsolt a jövőmmel és az anyjáéval kapcsolatban. Most a Tiberis-parton hajtottunk. A kocsiból láthattam a túlsó parton a fasort, az ezüstös levelek a csillogó sárga vizet súrolták. A fákon túl házsorok, a házak fölött nagy, fekete viharfelhők gyülekeztek, gyorsan nyomultak felénk, alig maradt már kékség az égen. Minden bizonnyal vihar lesz, jegyezte meg a fiam, napok óta így van: reggel szép az idő, aztán elromlik, s éjszakára meALBERTO MORAVIA am. ír 40ftc ídoíkodá És anr akar. gondol!- Ugyan, a kezét -, ilyesmikre, gondoskodó a biztonsági Kulcscson kisebb ház házmester, i jöhetek, mi léptünk a lé] hez induitur volt. Kinyitc dett a kis lak ra elég kietl ideje üreser fojtott, ápoi netrendszerűen kitör a vihar, fúj a szél, villámlik, dörög, esik. A kocsi egy darabon még a széles folyóparti aszfalton szaladt, egyik oldalon a gát, a másikon bérházak szakadatlan sora, aztán egy csöndes helyen megállt, itt nem volt forgalom, piros-fehér csíkos korlát állta el, ilyeneket szoktak kitenni, ha egy utat lezárnak. Beszakadt a gát, magyarázta a fiam, folynak a helyreállítási munkák, ezért nem járnak erre kocsik, ebben a zsúfolt, zajos városban ez igazán a béke szigete. Kiszálltam, körülnéztem: csakugyan,^egészen kihalt a Tiberis-part, csak két- három kölyök görkorcsolyázik; egy szerelmespár sétálgat egymást átkarolva; a mellvédnél egy kocsi áll, egy nő meg egy férfi az autórádiót hallgatja. Fölnéztem az égre: mind jobban közeledik a zivatar; a kékség már egészen kicsire zsugorodott, egymást tipoiják körülötte a felhők, mintha nem volna elég helyük. A fiam mosolyogva jegyezte meg újra, milyen nyugodt vidék ez:- Igazán eszményi hely annak, aki észrevétlen akar maradni, nem? rajta. A búi kább irodán, s mindenből: a kis napiak karosszék,a ágy, egy sz* egy kis szoba lett; vetett á ben aludt be a konyha ele hely mellett Kérdeztem a szólta, szom: rám, takarít,- Beszéli hozzá a fiam hatsz benne. A hálóban ő a székre; azonnal hozt; vacsorát. Néz dulatokkal el asztalkára a hogy magas, s ruganyos, vá erős, csípője 1 a maga nemé nyárokat, ki a szemembe i a tudtomra a türelmetlen vagy, kölök. Még csak az elején vagyunk. A semmi elején, amiből aztán egybeverődött hetven év. Világos? Vagy ezt sem érted?- A fenét, a jófenét, Zakariás, azt nem értem... — Jóbot?! — Jób az más...- Dehogy más. Ugyanaz. A reménység, ha nem vetted volna észre; a mindenkori reménység... Szóval már akkor is eléggé makacs voltam, s amikor kimaradtam a negyedik osztályból, nagy szükség is volt erre. Igaz, járhattam volna még két osztályt, de apám megrokkant — akkor még úgy tudtam - az orosz fronton, dolgozni nem tudott, s így nekem két néném mellé kellett állnom, hogy a gazdaság bele ne fulladjon a gazba. Amikor apám hazakerült - huszonegyben —, volt tizenkét hold szántónk, valami legelő, meg kaszáló is egy darab, ezenkívül pedig szőlő és apróföldek, ahol kender, káposzta, krumpli és egyéb zöldségféle termett. Két ló, két tehén, egy üszőborjú, disznók, baromfi - ahogy egy tisztességes falusi portán az abban az időben megszokott volt. Csakhogy ez a „megszokott állapot“ nem tartott sokáig. Galícia, Isonzó, Verdun, Doberdó, meg a többi távoli, rejtelmes név valahogy rendre szétdarabolta az onnan hazakerültek életét. Jajgató-Vajas pedig, aki lopott ladikon szökött át a zajló Dunán a Tanácsköztársaság leverése után, kuglizás közben a világforradalom közeli eljövetelét emlegette. Tőle hallottam ezt a szót először, amikor a kuglizó- ban a bábokat állítgattam. Mert, hogy tudjad, vasárnap délutánonként a kuglizó volt a fő találkozóhelye a legényeknek, meg a fiatal házasembereknek. Fröccsöztek és kugliztak. Pénzre ment a játék, s aki megnyerte a kasszát, adott pár fillért a bábokat állító gyerekeknek is. Legjobban a Somos kocsmáros kuglizó- jában lehetett keresni, s én, ha csak tehettem, ide igyekeztem bejutni ál- lítónak vasárnap délutánonként. Nem csak azért, mert valami aprópénzhez jutottam, hanem azért, mert itt hallottam a legtöbbet a háborúról, magyar tanácshatalomról, az új köztársaságról, ahová a szerencsétlenségünk csapott, meg - ami mindennél fontosabb volt - a nőkről. Mert ha valahol meg lehetett tudni, hogy egy lánynak vagy menyecskének mi van a kötője alatt, azt itt a legteljesebb nyíltsággal megtárgyalták. De nem csak azt, hogy mi van ott, hanem azt is, hogy milyen. Előfordult, hogy hárman-négyen mondták el tapasztalataikat ugyanarról a személyről, ami által én használható tudással tértem haza vasárnap esténként a kocsma udvaráról. Jajgató-Vajast már említettem az előbb, meg azt is, milyen módon szökött át az új országhatáron... Magas termetű férfi volt Jajgató- Vajas; fekete haját hátrafésülve hordta, ami már önmagában is eretnekségnek számított, kommunista divatnak. Nevének előtagja úgy ragadt a családra, hogy nagyapja, ha megszólalt, minden mondandóját azzal kezdte, hogy „hajajajaj.. .“így lett a tisztességes Vajasból Jajgató-Va- jas, amit azzal szentesített az idő, hogy a századfordulón a falu által megválasztott tiszteletes úr - nem ismerve a név eredetének történetét - teljes egészében beírta azt az egyházi anyakönyvbe. E papi buzgalom és tudatlanság következménye lett, hogy a csúfnév-számba menő ragadványnév az unoka minden okmányára rákerült. Holott az imént említett Jajgató-Vajas Ferenc egyáltalán nem tartozott a jajgató-félék közé. Sőt, inkább azok közé tartozott, akik jajszó nélkül tűrik az ütéseket, s nem tétováznak visszaütni sem. Röviden: nekem ez a JajgatóVajas Feri abban az időben nagyon imponált. Bátornak láttam, de indulatosnak soha; nem alázkodott meg senki előtt, de azt sem kívánta, hogy őelőtte hajbókoljon valaki is. Egyszóval Jajgató-Vajas Feri ember volt a talpán. Megjárta a háborút, aztán harcolt a románok ellen a tanácshatalom katonájaként, rebesgették, hogy kitüntetéseket is kapott... De ő maga erről nemigen beszélt. Nem dicsekedett háborús GÁL SÁNDOR cselekedeteivel, mint a legtöbb há- borút-viselt férfiember. Meg - s ez volt a legkülönösebb - soha szóba nem hozta a lányokat, menyecskéket. Mintha a földön se volnának. S ha a többiek egy-egy sikeres me- nyecskekettyintés eseményeit részletezték, csak mosolygott a dicsek- vők feje fölött. Ha ilyenkor valaki feléje fordult és megkérdezte, mit szól az egészhez, leggyakrabban csak annyit mondott: „Elhiszem“. De azután az „elhiszem“ után nem lehetett folytatni a dicsekvést. Mintha olló lett volna a szava: elmetszette a dicsekvés fonalát. Egyszer, miután megnyerte a kasszát, odajött hozzám, s adott pár fillért; amíg az aprópénzt a markomba pörgette, váratlanul azt kérdezte: „Apád hogy van?“ „Hát csak van“ — válaszoltam. „Mondd meg neki, hogy üdvözlöm.“ Estefelé, amikor hazacammogtam, apámat ott találtam a gangon lévő karoslócán, ahol az utóbbi időben a legtöbbet üldögélt. Mellételepedtem, s átadtam Feri üdvözletét. Apám rábólintott, s kis várakozás után nagy meglepetésemre megszólalt. „Mást nem mondott?“ „Nem.“ „Ha valami mást is mondana, jól figyelj minden szavára“ - figyelmeztetett apám, aztán elküldött vacsorázni. Nem értettem, miért kell jobban odafigyelnem Jajgató-Vajas Feri szavára, mint másokéra, s bizony apám figyelmeztetése vacsora közben ki is párolgott a fejemből. Hanem pár napra rá, amikor a kocsma előtt őgyelegtem, Feri odaszólított {II. rész) magához. „Apád otthon van?“ kérdezte. „Otthon“ mondtam, mert hisz tudtam, hogy alig jár el valahová. „Este meglátogatom. Mondd mejx az öregednek, hogy beszélni akarok vele. Nem felejted el?“ „Még hogy én?!“ csapott fel belőlem a büszkeség. Talán még a fejemet is följebb erheitern, hogy méltatlankodásom érthetőbbé váljék. „Na jó“ mosolygott csikóságomon Feri „hiszen nem azért mondtam, mintha kételkednék benned...“ Összekócolta a hajamat és visszament a kocsmába, ahova nékem még bejárásom nem volt. Egy ideig eliiesörögtem a kerítés mellett, néztem a szederfán tollászkodó verebeket, aztán, mert untam magamat, hazamentem. Apámat most is ott találtam a szokott helyén. Ült, s nézte a semmit, nézte azt, amibe nemsokára maga is belevegyül, ami elfedi majd, s véget vet nyomorúságának, kínjainak. Mikor mellé ültem, szinte észre sem vett. Valami irdatlan messzeségben járhatott, ahova a teste képtelen volt követni, ahova csak a szelleme szökhetett át e poros udvarból. Mikor nagysokára megmozdult, jelezvén, hogy újra az otthoni földön van, már Jajgató-Vajas Feri üzenete bizsergett a nyelvem hegyén. „Estére eljön Jajgató-Vajas“ hadartam. „Azt mondta...“A fegfőbb ideje, hogy elszánta magát“ nézett fel apám a kút mellett álló szilvafára. „A legfőbb ideje...“ Nem tudtam mire vélni apám kijelentését, mert közte és Feri között semmiféle kapcsolatot nem tapasztaltam soha. Apám szavai mögül pedig még valamiféle megköny- nyebbülést is kisejleni véltem. Persze, akkor még mit tudhattam volna a felnőttek világáról, cifraságairól, kacskaringóiról, vagy arról, hogy egy-egy embercsoportot miféle érdekek, eszmék tartanak egybe, s rendeznek egyazon fegyelem alá. Azt pedig álmomban sem hihettem volna, sőt, senki el sem hitethette volna velem, hogy az én fronton megnyo- morodott apámnak és Jajgató-Vajas- nak valami köze is lehet egymáshoz. Később aztán, s mondhatom elég gyorsan, megtanultam, hogy ne csodálkozzak semmin. Még a legkülönösebb, látszatra mindennek ellentmondó dolgokon se. Ahogy ott üldögéltünk, egyszer csak megint megszólalt az én c sebbik Boros-I ismered igaz?“ mész hilpS; hogy beszélni í bólogattam ap: is mentem E a háza a Ku utcában állt és bözött a több ajtaja, ablakai, úgy megvolt a széd házán is A kerítés sem olyan fonott mint a többi, más, de e máss akkor szavakb; tudom, hogy e a lényege, s ez hát róla is az egészen halkan Jajgató-Vajas Fi harcolt. Többek tette meg a n csony, kövérki akihez akkor Odafelé menet vertem fel, vii tam a kerítéseki tartottak, s ol\ magamat a han mentén, amilyei zsa Sándor lehe Istenemre, fái hallgatni. Az t ritmust tanultak a lassú, már-má langyosság unta tó-Vajasról, az Igóról mondott, ni. De az égés: amolyan öreges Zakariásáét» ; „egyszer volt, h( azonban hallgat szobrává mered s az arcára hu szokatlan, soha nyalatot véltem Á