Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-07 / 23. szám
ílasárnap Eg y csallóközi Prágában TT néhanapján haza-hazanéz, Od szinte rá se ismer szülőföldjére. Annyi ott a változás, hogy képtelen valamennyit észlelni, emlékezetébe rögzíteni. A régi vályogházak helyére emeletes „palotákat“ építettek, a girbe-görbe utcákat „kiegyenesítették“, eltüntették a kanálist és csatornáztak, bizony városias lett a valaha meghitt Bős. Gyermekkora falujában hatalmas kultúr- ház épült, pedig ő annak idején egy koronáért járt az olajpadlós moziba, ahol a színészek mondanivalójába bele-belepattogott a vaskályhában égő fa. A sarki kocsmákban valaha borozgattak, megvitatták a falu, a család ügyes-bajos dolgait, ma a presszókban, vendéglőben félde-/ ciznek és jó nagyokat hallgatnak az emberek, a fiatalok meg diszkóznak, bömbölő csinnadrattára ropják a táncot, holott itt valamikor népzenére csárdásoztak. Mindezt - és még sok minden mást - Anti könnyen megemésztené, hiszen az idő folyását nem lehet megállítani, a fejlődésnek nem lehet gátat vetni, bár az ő gátját, a Dunát szegélyezőt, már régen eltüntette a földgyalu. És ezt fájlalja a leginkább. A Dunát, melynek csendes, romantikus partján annyiszor pecázott, szalonnát sütött, melynek vizét szelíden fel-felborzolta ladikjával és közben a Mississippiről álmodozott. Most bizony szíve szerint azt a hatalmas folyót elcserélné a régi szép Dunáért. Erre már sor nem kerülhet, mert ahogy hallja, tudja: a Bős-Nagymaros betonmedrét nem lehet visszacsinálni. Hát ezért sem jár szívesen haza. Meg aztán, meghalt édesapja, édesanyja, testyérei „más“ világban élnek, mint az övé, fóliáznak, nehezen értenek szót Prágába szakadt fivérükkel. sainak rögzítését. Kissé túlozva, eljutottam a fél világba és a produkciómmal mindig meg voltak elégedve. Engem pedig fűtött a tudat, hogy hasznomat veszik, hogy talán nem alkotok sablonokat. cselésbe és a könyörgésbe: ezt mégse tegyék azzal a fiatalemberei. így 1959-ben kézben tartotta ugyan bizonyítványát, de mitsem tudott kezdeni vele, mert sehol sem akarták alkalmazni, továbbtanulása szóba se jöhetett. Ezért döntött úgy, hogy elmegy Csehországba bányásznak - egy évig volt kubikos. Aztán besorozták katonának. — Nem fogtam fel tragikusan helyzetemet, sőt, úgy véltem, egyszer hasznát veszem az életiskola eme osztályainak. Csupán az bántott, hogy katona lévén már nem támogathatom édesanyámat, ki otthon egyedül, csaknem semmiből nevelte testvéreimet. Megtanultam csehül és gondoltam egy merészet: jelentkeztem a filmművészeti főiskolára, operatőr szerettem volna lenni. Magam is meglepődtem, amikor Prágában nem firtatták, ki vagyok, hon1 nan jöttem, milyenek családom „bűnei“, őket csak a tehetségem és rátermettségem, tudásom érdekelte. Fel is vettek. Kovács úrnak fűrésztelepe volt Bősön. Nem volt ő dúsgazdag, sem a falu első gazdája, csupán hat embert foglalkoztatott, jövedelme arra volt elég, hogy tisztességesen ellássa családját. Egészen az államosításig. Akkor aztán mindenét elvették, de adtak helyette mást: megbélyegezték gyermekeit, „rossz“ ember fiai és lányai lettek, hiszen apjukat a kizsákmányolok közé sorolták. A „káderfoltok“ miatt Anti fia csak-csak, hogy leérettségizett. Egy héttel a vizsgák előtt közölték vele, szó sem lehet arról, hogy kihúzza tételeit, hiszen családja a rendszer ellensége, édesapja még mindig börtönben ül. Csak a dunaszerdahelyi gimnázium akkori igazgatójának köszönheti, hogy nem unt bele a kilinMíg diáktársai sörözgettek, ő bújta a szakirodalmat. Fényképezőgép nélkül szinte egy lépést sem tett. Aztán izgatottan várta, mit sikerül igazán jól megörökítenie. Céltudatosan dolgozot, felvázolta forgató- könyvét, órák hosszat várt például arra, hogy a sirályok a hídfőnél úgy repüljenek, olyan alakzatot alkossanak, amilyet ő elképzelt. Egy alkalommal elhatározta, hogy olyan felvételsorozatot készít, melyben a fekete-fehér szín egymással szembe kerül, kifejezi a jó és a rossz, az öröm és a bánat, a tisztaság és a szenny, a születés és a halál összefüggéseit. Hónapokig tartott, míg elképzelését megvalósította: járta az utcákat, a templomokat, a temetőket, leste a szerelmespárokat meg a reszkető öregeket, észrevette a fekete aszfaltra ejtett fehér margarétát is. Ezt azért tudom ennyire pontosan, mert abban az időben jómagam is Prágában diákoskodtam, és mint volt dunaszerdahelyi iskolatársak véletlen találkozásunk után gyakran együtt szőttük hazatérésünk utáni terveinket. Meg aztán összetartott bennünket az Ady Endre nevét viselő, Prágában élő magyar diákok köre. De szép idők voltak! Anti, ha csak tehette, eljárt találkozásainkra, és ekkor szívesen hallgattuk a számunkra szokatlan hivatásra való felkészülését. Mert hogy egy itteni magyar fiú operatőr akar lenni, azt mindenki furcsállotta. Csodabogárnak tartották Duka-Zólyomi Árpádot is, aki atomfizikát tanult, meg (szégyen ide, szégyen oda) engem, aki a toliforgatás fortélyát akartam elsajátítani. Többségük orvos, mérnök akart lenni. Anti a főiskola elismert hallgatója lett. 1963-ban megnyert egy pályázatot, és így kiküldték Párizsba. Az ott töltött fél év alatt bekacsintgathatott a szakma kulisszái mögé, és megtanult franciául is. Mikor, hazatérte után Prágában diplomát kapott, adjunktusként az egyetemen maradt. Kiadott néhány szakkönyvet, és nagyon jól érezte magát.- Ékkor jött a nagy ajánlat: elmélkedni mások is tudnak, te a gyakorlat embere vagy, gyere a televízióba. Akik ezt az ajánlatot tették, beleláttak leikembe, mert én igazán a kamerák mögött voltam elememben. Elfogadtam az ajánlatot, sohasem bántam meg. Valóban tiszta szívből szerettem a munkámat. A nyüzsgést a stúdióban, a terepen készülő felvételek izgalmát, az emberek vallomáAz életben mégsem sikerül mindig minden úgy, ahogy azt az ember szeretné. Az első házassága felbomlott, két húsz év körüli fia a szintén csallóközi volt feleségénél maradt. Most két, még nem iskolás korú fiúgyermek atyja. Régebben a Ba- randov negyedben házat épített, most is abban él szívélyes fiatal feleségével és a kicsikkel. Az udvaron három-négy kutya csahol, meg is kérdezem:- Ilyen nagy kutyabarát vagy?- A feleségem találta ki, hogy fajkutyákat fog tenyészteni eladásra. Itthon maradt a gyerekekkel, azelőtt idegenvezető volt, úgy vélte, ezzel pótolja a „konyhapénzt“.- Azelőtt sűrűn láttam a nevedet a televízió képernyőjén, most meg lesem-lesem...- Most nem is láthatod, mert már nem dolgozom ott, sehol sem vagyok alkalmázásban.- Hogy-hogy?- Hát az úgy történt, hogy megpályáztam egy külföldi kiküldetést, és tulajdonképpen ezzel bolygattam meg a pozíciómat. Ez már a forradalom után volt, és Kubába szerettem volna menni. Azzal támadtak meg, hogy egy szocialista országba készülök, azt akarom propagálni. Pedig csak azért szerettem volna ott dolgozni, mert tudtam, hogy egy operatőr számára az a szigetország csodálatos lehetőségeket nyújt - más ott a fény, az emberek. Amit ott alkottam - mert már jártam Kubában, ott ismertem meg a mostani feleségemet - csodálatosan sikerült. Egyszerűen felmondtak azzal az indoklással, hogy az utóbbi húsz évben munkámmal a kommunista rendszert szolgáltam, azt propagáltam. Pedig én csak a munkámat tettem, szakmailag tökéletesen akartam visszaadni azt, amit előírt a forgatókönyv és megkövetelt a munkaadóm. így kerültem az utcára.- Es most?- Most, amint láttad,' „toldozom“ a házat, hozzáépítek egy másik lakást, azt bérbe akarom adni és abbóL élünk majd, míg nem sikerül megvennem a szükséges felszerelést, a méregdrága kamerákat, hogy „ma- szekolhassak“, mert megrendelés, leginkább határainkon túlról, lenne bőven, de filmfelvevők nélkül nem tudok dolgozni.- El vagy keseredve?- Á, dehogy, hiszen reggeltől estig kőműveskedhetek - mondja Anti nem kis iróniával. - Azelőtt azért büntettek, mert az apám rendszerellenes volt, most meg azért, mert én beilleszkedtem, a rendszert szolgáltam. Hát ez van...- Harminc éve élsz Prágában. Milyen érzés magyarnak lenni itt? Teljesen beolvadtál?- Először is nagyon hálás vagyok a cseheknek, hogy annak idején lehetővé tették tanulmányaim folytatását. A három évtized alatt soha senkitől egyetlen megjegyzést sem hallottam magyarságomra. Sőt, feltekintettek rám, mert tudták, hogy a szakmámban nagyon sok remek magyar van, és a nyelvtudásomat is gyakran kihaszálták. Más itt a légkör, más a szemlélet. Prágában sokra becsülik a műveltséget, a tudást, a hozzáértést, a „másságot“, és minden idegentől tanulni igyekeznek. Most sem a személyemet, a munkámat támadták, hanem kihasználták a politikai rendszer bukását. Én ezt megértem, minden forradalomnak megvannak az áldozatai. Csupán helyzetemet érzem kissé komikusnak ...- Úgy beszélsz magyarul, mint harminc évvel ezelőtt...- Hát persze. Magyar vagyok, ezzel büszkélkedek is, de nem mell- veregetően. A két nagyobbik fiam is tud magyarul, a kicsik is megtanulnak majd. Az itteni magyarokkal igyekszem tartani a kapcsolatot, már amennyire ezt időm megengedi. Szerintem a magyarok tehetséges emberek, és van a világban becsületük is. Azokat viszont nem szeretem, akik butaságukat, lustaságukat hősmagyarkodással takargatják. Sajnos, ez a parlamenti képviselőinknél is elő- fordul. Ozorai Katalin w Jéna néni meghalt - hallom a telefonban barátnőm megrendült hangjai. - Ne bolondozz, tegnapelőtt nála jártam - mondom, vagy inkább kiáltom (?), miközben a szívem a torkomban dobog, miközben tudom, a halálhírrel nem viccel az ember. - A szíve vitte el - folytatta. Tudod ki az oka? Az a nyavalyás - sírta el magát, majd azzal búcsúzott, a temetés időpontjáról értesít. Mária néni - sóhajtom, s magam előtt látom az apró termetű, jóságos arcú, nevetős szemű asszonyt. Aztán megrohannak az emlékek... Mária néni fia, a Károlyom, gyermekkori pajtásom volt. Édesanyja, ha jelen volt gyermeke, ha nem, csak Károlyomnak hívta, s ezt átvettük mi is. A nagyon okos fiút, habár gyakran strébernek tartottuk, szerettük. S mert szerettük Károlyomat, kedvelt bennünket Mária néni is. Ennek jeléül gyakran invitált egy kis tereferére. Örömmel mentünk a belvárosi lakásba, s élveztük, hogy valami csoda folytán - bármikor toppantunk is be - mindig habos kakaóval és kuglóffal kínált. Pedig - ezt csak később tudatosítottuk - nem bővelkedett az anyagiakban. Özvegyen, tanári fizetésből tartotta fenn magukat, de úgy, hogy Károlyom soha semmit nem vett észre, nem szenvedett hiányt semmiben. Elevenen él bennem a habos kakaó csodálatos íze, ujjaimban érzem a porceláncsésze kecses ívének hűvösségét. - Herendi - adta tudtunkra, amikor már felfogtuk, miből is isszuk az illatos kakaót. --Kinek tartogassam? Élvezzétek és csodáljátok a szépet - mondta kedvesen, s visszavonult szobájába francia és német könyvei közé,. Közben Károlyom leérettségizett, s valamennyiünk nagy megdöbbenésére a műszaki főiskolára jelentkezett. - Károlyom tudja mit csinál, - intett le bennünket Mária néni s erösködött, annak ellenére, hogy gyermekemet - könyörgött. Győzködtük, neki kell megpróbálkoznia a lehetetlennel, hiszen minket a határ közelébe sem engednek. Mária néni elment, s egyedül, összetört lélekkel jött vissza. így vált Mária néni mindannyiunk Mária nénijévé. Továbbra is látogattuk, hol együtt, ke anyanyelvi szinten (a magyar, a szlovák és az orosz mellett) németül is franciául is beszél, egyáltalán nem örülne annak, ha tanárnak menne. Teltek, múltak az évek, s mi, maroknyi barátok rendszeresen összejártunk, s élvezettel kortyolgattuk Mária néni habos kakaóját. - Szeptemberben, Károlyom mérnökké avatásán, pezsgőt kaptok - mondogatta boldogan. Ám a pezsgőzésre nem került sor. 1968 augusztusának utolsó napján Károlyom elhagyta az országot. S az édesanyját. Mária néni könnyeitől fuldokolva vallotta be, Ausztriában élő nővére közölte vele a hírt, mert a Károlyom még a telefonhoz sem ment. - Hozzátok vissza egyetlen gyermehol külön-külön, s ő továbbra is kuglóffal és habos kakaóval várt. Károlyomról keveset beszélt. Jól van, megszerezte a diplomáját, Amerikában van, Ausztráliából írt, majd Svédországból, megnősült, nyaralt a Kanári- szigeteken, megszületett a kis Mária, új házba költöztek, új autót vettek, újabb unoka született ... 1989 novemberét követően Mária néni kivirult. - Meglátjátok, mihelyt lehet, azonnal jön - mondta kakaózás közben, s nagy boldogságában még zongorázott is. Amióta a fia elment, nem ült a zongora mellé - villant agyunkba, de vele együtt vártuk a tékozló fiú érkezését. Károlyom 1989 karácsonya előtt látogatta meg édesanyját, s munkájára, a temérdek tennivalóra hivatkozva régi otthonában csak négy órát töltött. Nem találkoztunk vele, csak másnap, amikor Mária néninél „karácsonyi előzetesre“ gyűltünk össze, s a habos kakaót más készletből ittuk,- értesültünk a történtekről. — A herendit elküldtem a menyemnek, hátha örömet szerzek neki - mondta csendesen, végtelen szomorúsággal. Aztán hetek múlva eltűnt a lakásból a zongora, majd egy-egy apró, ám értékes kristály váza, porcelán és ezüsttál...- A zenei műveltség nagyon fontos. Az unokák biztosan élvezni fogják, hogy ugyanazon a hangszeren játszhatnak, amelyen apjuk tanult. Mi nem ezt szerettük volna hallani. Egyre vártuk, mikor jelenti be, hogy a fia magához veszi. Nem örökre, csak néhány hétre, megismerni a menyét, megölelni az unokákat. Ha megkóstolják a habos kakaóját, nem látjuk többé - féltettük a „jussunkat“. Sajnos, feleslegesen. Károly nem hívta magához az édesanyját. Sőt, amióta elvitte Mária néni ódon hintaszékét, nem jön. Két nappal ezelőtt Mária néninél járva, hallgatva történeteit, szürcsölve a habos kakaót, nem sejtettem, hogy az utolsó... Mária nénit eltemettük. A koporsót sokan álltuk körül. Volt tanítványok, ismerősök, barátok. Csak Károlyom nem jött el. Károlyom, hallod, a bőrfotelt még itt felejtetted! Péterfi Szonya 1991. VI. 7. ANTI, AZ EMINENS
