Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-18 / 3. szám
MENYEK VÁDOIM...11 A KISEBBSÉGI JOGVÉDELEM I ÉS A NÉPSZÖVETSÉG-----------POPÉLY GYULA------------La punk 1990. november 2-i és november 16-i számában foglalkoztunk a nemzetközi kisebbségvédelem kialakulásával az első világháború után, valamint a Csehszlovák Köztársaság kormánya által 1919. szeptember 10-én Saint-Germain-en-Laye-ben aláírt kisebbségvédelmi szerződés rendelkezéseivel, amelyek szavatolója maga a Népszövetségi Tanács volt. Előző két cikkünk szerzője most azt teszi vizsgálat: tárgyává, vajon volt-e gyakorlati jelentősége a két háború közötti kisebbségvédelemnek, illetve valóságos jogbiztonságot nyújtott-e a kisebbségek számára ez a nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer? Antonín Kratochvíl előző számunkban ismertetett könyvében a visszaemlékezések egy része a jáchy- movi uránbányát megjárt politikai foglyoktól származik. Rövidke írások idézik fel az egykori pokoljárást. Még az 1968-as sajtóban is, leggyakrabban a levelezési rovatokban szinte elrejtve kaptak helyet ezek az emlékezések. Képek, illusztrációk nélkül. Az emlékek ugyanis önmagukért beszélnek. AZ URÁNPOR HALÁLFÁTYLA Jáchymovban a század elejétől a hatvanas évekig bányásztak uránércet. A jáchymovi leletből állította elő Maria Curie-Sklodowska a rádiumot. 1948 után az uránérc fejtésénél tömegesen alkalmaztak politikai foglyokat. Szinte hihetetlen körülmények között, a jáchymovi haláltáborokban sínylődtek értékes, megbecsülést érdemlő emberek: tudósok, egyetemi tanárok, diákok, katolikus papok, a zsidó hitközség tagjai, főtisztek, munkások, parasztok, mindazok, akiknek a többsége a becsületes politikai ellenfélhez tartozott. Hatszáz-hétszáz méterrel a föld mélyén embertelen körülmények között bányászták azt a „fekete aranyat“, ami a Szovjetunióba vándorolt. Jáchymovban dolgozták fel egyébként az összes csehországi fejtöből származó uránércet, abban a kilenc- emeletes épületben,,A por mindent ellepett, a tábort is beleértve. Nem volt búvóhely, vagy a sugárveszély- lyel szembeni védőeszköz, a gyakorlatilag hatástalan szájvédőkön kívül. Ezekben a porfellegekben dolgoztunk, éltünk, ettünk és aludtunk. .. “ Egy visszaemlékezésből kiderül, hogy a foglyok elkínzott testéből csak a széklet volt érdekes az őrzők számára, mert értékes rádió- aktív anyagokat tartalmazott. Az idézett sorok egyébként dr. Karel Ma- chácektól származnak, aki 1968- ban a köztársasági főügyészhez fordult a Literárni listy hasábjain, hogy indítson kivizsgálást azoknak az állapotoknak a felderítésére, amelyek a jáchymovi bányákban az ötvenes évek folyamán uralkodtak. A bányatröszt számára ugyanis nem lehetett titok az ottani sugárfertőzés, abban az időben, amikor Gromiko az ENSZ-ben a radioaktív fertőzés veszélyéről szónokolt. A SENKI FÖLDJÉN Nemcsak a kegyetlen munkafeltételek és teljesítménykövetelések tették elviselhetetlenné a jáchymovi politikai foglyok sorsát. Az „átneve- lésre" hivatott táborokban szabad teret kaptak az emberi méltóságot, de magát az emberi létet is semmibe vevő sanyargatások. Az Urán átka című írásában a Práca hasábjain 1968 tavaszán így jellemezte ezt a sínylődést, nyolc évi ottléttel maga mögött Milan Danko: „A senki és mindenki földje, a törvénytelenségek színhelye, egy olyan világ, ahol a jellem megszűnik és a gyilkosság nem okoz lelkiismeret- furdalást. A mindennapok teljes természetességével zajlott itt népeink legnagyobb tragédiája." Számtalan visszaemlékezésben visszatér az egyik táborparancsnok borzongató szállóigévé vált mondása: „Ti itt mind megdög- lötök, asszonyaitokat szajhákká tesszük, a gyerekeitek pedig holtu- kiglan átkozni fognak benneteket." Az ádáz gyűlölet mögött minden valószínűség szerint egy olyan ellenségkép munkált, mely mindenkit, aki nem osztozott maradéktalanul a rendszer elfogadásában, vagy megsemmisétésre vagy pedig ,,át- nevelésre" Ítélt. Innen eredt a foglyokat félelemben tartó büntetések szinte mindenre kiterjedő rendszere. ,,Büntetni kellett, hisz a büntetés az átnevelés elengedhetetlen kelléke. Büntettek mindenért, a kelletlen köszöntésért, az elégtelen munkateljesítményért, bárminemű elszólásért vagy vitáért.- olvashatjuk a már említett visszaemlékezésben. Tilos és büntetendő volt az idegen szavak használata is. A derűsebb emlékek közé tartozik, ahogyan az egyik német nyelvű könyvvel tetten ért fogoly kivágta magát. „Hisz ez keletnémet nyelv, mondotta. Ök pedig a barátaink." S a szellemkirálynak aligha tekinthető őr jobbnak látta az ügy lezárását. A büntetések válogatott módszerei együtt jártak a megaláztatásokkal. A felügyelők számára csupán jámbor „cirkuszi bohóctréfának" számított az, amiről Josef Pacal ír, aki megjárta a hírhedt ,,L‘‘, azaz, likvidációs tábort. Itt több mint 90 papot is fogva tartottak. Sajátos szórakozást eszeltek ki az örök. Kutyát tartva álltak az ablakban úgy, hogy az előttük elhaladók valójában a kutyát köszöntsék, s aki erre nem volt hajlandó, - mint a pozsonyi esperes, - azt pofonokká! „figyelmeztették". Persze, mindazért, ami engedetlenségnek minősülhetett, nemcsak ilyesféle megtorlás járt. A táborlakókat szüntelenül fenyegette a ,,korek- dónak“ nevezett különzárka réme. A két- és ötnapos, de a tíz napnál is hosszabb ideig tartó elzárást, csak háromnaponkénti, akkor is fele adag koszttal, ahogy a visszaemlékezésekben olvashatjuk, csak a legerősebb szervezet bírta ki, de az is egy életre szólóan megsínylette. Megdöbbentő az emlékképekben az a végtelen kiszolgáltatottság, mely a jáchymovi fogolytáborokban uralkodott. A felügyelők és parancsnokok uralma a szinte szadizmussal határos bánásmódot jelentette. Csokorba gyűjtve olvasta mindezt a Svornost tábor egykori parancsnokának (akit vigyorgó ördögnek neveztek) a fejére egy volt fogoly: „Emlékszik még Dvorák-Palecek úr, hogy milyen örömteli buzgalommal építtette a betonból készült éhségkamrákat? És hogy is volt azokkal a titokzatos öngyilkosságokkal a magánzárkákban?... Emlékszik még, ahogy azt a baptista fiúcskát, akinek egyedüli bűne az volt, hogy nem akart fegyvert fogni, éjjel-nappal egyhuzomban majdhogynem ruhátlanul futtatta körbe-körbe a legkegyetlenebb télben?... Szívesen járt gombázni, de géppisztollyal a kezében, s egy foglyot lépdelteivé maga előtt. Hogy számot el azzal, hogy hová is tűntek ezek a foglyok?" Mindenhová beépített besúgók segítettek fenntartani a felügyelők kénye-kedvéhez igazodó állapotokat. Rablók, gyilkosok, bűnözők protekcióval rendelkeztek. Elegendő volt, ha csak ráfogták valamelyik politikaira, hogy szökni akart, máris kedvezményekben részesültek. S e táborok áthatolhatatlan rendszeréből nem volt menekvés. Említés történik egy esetről, amikor az egyik fiatal fogoly, aki már nyolcadik évét nyomta Jáchymovban, kétségbeesett lépésre szánta el magát. Társai segítségével belebújt egy kábeltekercsbe, s így napokig viselve szinte a kerékbetörés kínjait, kijutott a táborból. Sikerült felkeresnie az Igazságügyminisztériumot. Be akarta bizonyítani búntelenségét. Azonnal letartóztatták, s visszahurcolták oda, ahonnan azt hitte, hogy már megmenekült. AZ EMBERI JÓINDULATTAL IS TALÁLKOZTAK A szolidaritás és segitökészség a jáchymovi elvadult környezetben sem veszett ki teljesen. Ezek a megnyilatkozások sokszor hitet és erőt öntöttek az elgyötört foglyokba a viszontagságok elviseléséhez. A már említett Milan Danko leírja, hogy a tárnákban a polgári alkalmazottakkal kialakult kapcsolat gyakran túlment a szükségszerű és megengedett határokon. Sokan irodalom beszerzésére és levelek továbbítására is vállalkoztak, mások élelmiszerekkel és meleg alsónemüvel segítettek. Ez utóbbinak szinte felbecsülhetetlen értéke volt, minthogy a foglyok téli öltözéke is vékony ingből és ,,széllel bélelt" vászonzekéből állt. Az 1968-as év tavaszán számtalan köszönőlevél érkezett a csehországi lapok szerkesztöséqeibe. Nemritkán kerültek fonák helyzetbe a tárnák mélyét is ismerő orosz tanácsadók. A foglyok közül sokan végső elkeseredésükben hozzájuk fordultak segítségért. „Tatán 1951- ben történt, hogy az orosz mérnök hirtelen a táborparancsnok után eredt, s pisztollyal a kezében fenyegetőzött: ha az ellátás nem javul, saját maga tesz rendet. S tényleg, ezután némi javulás állt be" - írja Milan Danko. A NYOMOK ELTŰNTEK - AZ EMLÉKEK VÁDOLNAK Különös, önkéntelenül is a lélek háborgását kiváltó emlékképeket idéz Premysl Janyrnak az az írása, amely a kötetbe a Zemédélské no- vinyból került be. A szerző, aki ma a cseh szociáldemokrácia egyik vezető alakja, akkor kisfiával együtt ellátogatott az egykori Svornost' tábor színhelyére. Megpróbálta felidézni azt a látványt, amelynek már nyoma veszett: „Egy bozótos tisztáson találtam magamat. Lehetséges, hogy itt volt, amit keresek? öt hosszú barak, a parancsnokság, a kultúrház, közben a „korrekció", másfél ezer ember élt itt. Köröskörül 3 méter magas szögesdrót kerítés húzódott, innen nyílott a tárnába vezető folyosó, majd egy másik, amelynek az építésében 1957-ben én is részt vettem. S mindenütt őrtornyok, amelyekből felszólítás nélkül tüzet nyitottak." A kötet szerkesztője lapalji jegyzetben fűz lélekbe markoló kiegészítést a különleges képváltozáshoz, a barakkok helyét beborító virágerdöhöz. „Mig a németek templomokat, imaházakat és a náci rémtettek emlékét őrző múzeumokat építenek a koncentrációs táborok közelében, a csehszlovákiai lágereket a földdel tették egyenlővé és az ,,estébések " bűnei elévültek. “ Éppen ezért fontos az emlékezetben megőrződött múltnak a közvélemény elé tárása. S a jáchymovi keservekből kijutott a dél-szlovákiai magyaroknak is. A köztudatban inkább csak az él, hogy a délvidékről Jáchymovba a szövetkezetesítésnek ellenszegülő, ezért a nép ellenségének kikiáltott gazdák közül kerültek, azok, akik nem engedtek az erőszaknak. A suttogásra kényszerült emlékezet azonban az önkényeskedés jóval szélesebb körű elszabadulásáról szolgáltatott szinte hihetetlennek tűnő jelzéseket. Mindebből vajmi kevés csapódott le 1968 tavaszán a hazai magyar lapok hasábjain. De még ha lettek volna is ilyen jellegű Írások, nehezen képzelhető el, hogy bekerültek volna a szóban forgó kötet összeállítójának látószögébe. Az viszont mégiscsak meglepő, hogy az egyes visszaemlékezésekben még utalásszerűén sem történik említés a jáchymovi politikai üldözöttek nemzetiségi színképéről. Napjainkban egyre inkább kiderül, hogy dél-szlovákiai lelkészek, a nemzetiségi lét korlátozása ellen tiltakozó értelmiségiek is, gyakran csupán az őszinte szókimondásért azok közé kerültek, akiknek visszatérését őrzőik szintén nem tartották kívánatosnak. Ezekben a visszaemlékezésekben lép- ten-nyomon tettenérhetó a foglyok közötti, nemzetiségi különbségeken felülemelkedő összetartozástudat. Kár, hogy a kötet ezt nélkülözi. Qe talán az egykori üldözöttek, azok, akik győzedelmeskedtek a jáchymovi gyilkos sugarak nemcsak testet, hanem lelket is roncsoló kártevésével szemben, teljesebbé tehetik a képet azzal, hogy megszólalnak a hazai magyar lapok hasábjain. Kiss József (KÖVETKEZŐ SZÁMUNKBAN: HARCOSTÁRSAKBÓL - ELLENSÉGEK?) A Népszövetség 1920 januárjában kezdte meg tevékenységét. A kisebbségvédelmi szerződések értelmében a nemzetközi kisebbségvédelem kérdésével a Népszövetségi Tanács volt hivatott foglalkozni. A Tanács ezért mindjárt működése kezdetén szükségesnek látta kidolgozni annak az eljárásnak a szabályait, amelyek alkalmazásával érvényesíthető lesz a kisebbség- védelem népszövetségi garanciája. A Népszövetségi Tanács megbízásából Tittoni olasz külügyminiszter dolgozta ki a nemzetközi kisebbségvédelmi szerződések népszövetségi garanciális eljárásának szabályait. A Tanács 1920. október 22-i brüsszeli ülésén tárgyalta meg Tittoni jelentését, s azt határozattá emelte. A népszövetségi határozattá vált Tittoni-jelentés értelmében a Nép- szövetségi Tanács azonnal köteles közbelépni, mihelyt a kisebbségek jogainak tényleges vagy várható megsértése tudomására jut. A szóban forgó 1920. október 22-i határozat alapján a Tanács közbelépésének elvben mindössze az volt a feltétele, hogy valamelyik tagja felhívja a testület figyelmét a bekövetkezett kisebbségi jogsérelemre, illetve annak veszélyére. Ilyen esetben a Népszövetségi Tanácsnak jogában állt a legjobb belátása szerint eljárni a jogsértő kormánnyal szemben. Az eljárás módját és az alkalmazott szankciók mértékét az idézett határozat azonban már nem konkretizálta. A kisebbségi jogok megsértésére, illetve a jogsérelem veszélyére az említett határozat alapján maga a sértett kisebbség is felhívhatta a Népszövetség figyelmét, de ezt csak kimondottan kérelem vagy információ formájában tehette. Ezeket a panaszokat a Népszövetség főtitkára köteles volt mindenféle kommentár nélkül közölni a Népszövetségi Tanács valamennyi tagjával. Természetesen, ez még nem jelentette a jogi eljárás - az ún. judicial act- beindulását. Erre csakis azután kerülhetett sor, ha a petíció tárgyát képező jogsérelemre a Tanács valamelyik tagja felhívta a testület figyelmét. Ezzel egyidejűleg a petícióban érintett állam kormányát is értesíteni kellett a panasztevés tényéről és annak tartalmáról. Amennyiben aztán az érintett kormány jónak látta, válaszolhatott a Népszövetségnek és magyarázattal szolgálhatott a felpanaszolt jogsérelem tárgyában, erre azonban nem volt kötelezhető, illetve válasza nem volt határidőhöz kötve. A Népszövetségi Tanács azonban mindettől függetlenül- amint arra már utaltunk - csak akkor tűzte napirendre a petícióban felvetett kisebbségi jogsérelem ügyét, ha azt a Tanács valamelyik tagja szükségesnek tartotta, s így konkrétan javasolta annak megvizsgálását. A Népszövetségi Tanács néhány nappal később, 1920. október 25-én elfogadott még egy módosító határozatot az ismertetett eljárással kapcsolatban, amelynek lényege a következő volt: A Tanács elnöke és az általa ad hoc kijelölt két másik tanácstag - tehát voltéiképpen egy ,,hármas-bizottság" - hivatalból megvizsgálja a Népszövetséghez benyújtott panaszokat, s a vizsgálat eredményét közli a Tanács valamennyi tagjával. Bár ezek az ad hoc „hármas-bizottságok“ csupán az egyes konkrét panaszbeadványok véleményezésére jöttek létre, tevékenységük mégis figyelemre méltó, elvégre ezek máris a Népszövetségi Tanács valamilyen kisebbségi bizottságainak voltak tekinthetőek. Ezzel azonban még nem zárult le a nemzetközi kisebbségvédelem népszövetségi garanciális eljárásának kialakulási folyamata. A kisebbségeket ért sérelmek orvoslásának eljárási módját - Csehszlovákia és Lengyelország javaslatára - a Nép- szövetségi Tanács 1921. június 27-i genfi határozata újból módosította. Ennek értelmében minden beérkezett panaszt, amely nem a Népszövetség valamely tagállamának kormányától - tehát ha például egyenesen a sértett kisebbségtől - ered, „késedelem nélkül" közölni kellett az érintett állam kormányával. Az érdekelt állam kormánya aztán három héten belül nyilatkozhatott, óhajt-e arra egyáltalán reagálni. Amennyiben a bepanaszolt kormány nem kívánt érdemileg foglalkozni az ellene beadott petícióval, illetve ha három héten belül nem válaszolt a Népszövetség Titkárságának felhívására, akkor az eljárás további része az előző határozatokban megállapított módon folyt le. Ha azonban az érintett kormány vállalkozott az érdemi válaszadásra, azt két hónapon belül meg kellett tennie. A Nép- szövetség Titkársága a kisebbség petícióját ezután az érintett kormány állásfoglalásával egybekapcsolva hozta a szervezet tagállamainak tudomására, s az már a Népszövetségi Tanács elé is így került. A Népszövetségi Tanács ülései- de a világszervezet közgyűlései is- aránylag sűrűn foglalkoztak a nemzetközi kisebbségvédelem elvi problémáival. A Tanács 1923. évi őszi ülésén például Csehszlovákia és Lengyelország újabb eljárás-módosító javaslattal álltak elő, amit a testület szeptember 5-i ülése határozattá is emelt. Ennek az újabb határozatnak az értelmében tovább szűkültek a sértett kisebbségek pa- nasztevési lehetőségei, valamint petícióik méltányos elbírálásának kilátásai. A szóban forgó határozat már a formális elfogadhatóság szempontjából is szigorú vizsgálatnak vetette alá az egyes kisebbségi panaszokat, s e vizsgálat eredményétől tette függővé azok figyelembe vételét. A benyújtott petíciók eszerint csakis a kisebbségi jogok problematikájára szorítkozhattak, nem tehették kérdésessé a kisebbség és az államhatalom közötti viszony létjogosultságát, azaz nem tartalmazhattak külön állam alakítására vagy a fennálló országhatárok megváltoztatására való utalásokat; továbbá az ilyen beadványok nem származhattak névtelen szerzőktől vagy kétes forrásból, stílusuk nem lehetett sértő és csupán olyan kérdéseket vethettek fel, amelyek a közelmúltban nem képezték már hasonló jellegű petíció tárgyát. Ha a bepanaszolt államhatalomnak esetleg kifogása volt valamilyen petíció elfogadhatóságával kapcsolatban, e kérdések eldöntésére a Népszövetségi Tanács elnöke és az általa felkért másik két tanácstag volt illetékes. Az érintett kormány kívánságára és „ha a körülmények ezt az eljárást szükségessé és lehetségessé teszik“, a Tanács elnöke engedélyezhette a válasz kidolgozására megszabott két hónapnyi idő meghosszabbítását. A szóban forgó határozat a továbbiakban szűkítette a petíció, illetve az érintett kormány áltaj arra adott válasz ismertetési körét is, méghozzá oly értelemben, hogy azt ezentúl csupán a Népszövetségi Tanács tagjaival tudathatták, s ha az már napirendre tűzte a panasz tárgyalását, csak akkor volt közölhető a Népszövetség többi tagjával is. Természetesen, a Népszövetségi Tanács ezután is csak akkor foglalkozhatott érdemileg a panaszos kisebbség petíciójával, ha annak napirendre tűzését valamelyik tanácstag konkrétan javasolta (Befejezés a következő számban)
