Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-05-31 / 22. szám

*2 erm iyi illik, pon- mttJ^ki büszkén író.

legutóbbi regénye ésénél ön megelé- zővel!? - ellenke- ■critikus.

trasztos ellenpont, íen az író. - Ez az lyhez eljutottam! íz ember hétszáz- tyúktojásnál! Hall!

ett be írónk életé- rós vagy pálfordu- >ra pontosan meg- os, a felesége már ilta. Egyedi és kü- itt rá. Amikor be- a nagyszekrényt, kalapjait tartotta, őjével együtt, be- A literátor előbb ól a szekrényben és fárasztó szerel- desége kielégülése :adt a lélegzete és li voltak, mintha tálát ingerelnék, ítázott belsejében írom gyermekét is e nemzette. E órától hosszú ideig he- krényben... Ami- elkobzott egy

osztálytársnőjéhez. Még a könyveit sem vitte el a régi lakásból. Kénytelen volt őket kikölcsönözni a helyi könyvtárból. Fellapozva őket azonban kiverte a hideg, mert a becses neve alatt ilyen sértéseket talált: marha, mamlasz, tökfej, bimbasz, szamár, s még egy figyelmeztetésre is rábukkant: Ezt az idiótát ne vedd meg és ne olvasd!

Az író, bánatában, megtört. Először csak szorosabbra húzta a nadrágszíját. Szomorúan sírt, könnyezett és egy kötélellipszissel kezében nótázott: „Semmitől sem rettegek, csak el ne feledjetek!“ Az éneklés végeztével lassan, tisztességesen nyakára kötötte a hurkot. A kötél másik végét az ágra csomózta.- Nincs kedvem meghalni! — kiáltott fel kétségbeesett meghatottsággal. - De mit tegyek?

A másodperc töredékéig sem lógott az öreg tölgyön. A rohadt, korhadt fa gyökerestől kidőlt, és kíméletlenül leütötte az írót. Az ütéstől elvesztette az emlékezetét. Magához térve mindjárt fel is tette az első kérdést: „Ki vagyok?“

Még senki sem hallotta, még senki sem válaszolt.

Az író pedig újra kíváncsian forgatta a fejét...

Ardamica Zorán fordítása

H

aldoklóit az anyám. Miután hazaküldtek a kórházból, egy ideig jártak hozzánk az ismerősök, a szomszédasszonyok. és ápolgatták. De végül senki nem bírta elviselni a szagot, csak én.

Még nem voltam tizennégy éves. Június volt. szokatlanul meleg nyár.

Az anyám ült az ágyon, gumipárnán, takaró nélkül, és csak iilt. Fiatal volt. öreg? Nem emlékszem - nem volt már kora. Arcáról fekete cafatokban rágta le a húst a halál. Csak a szeme tágult és sötétedett, napról napra, végül nem maradt az arcából más. csak két iszonyú szem. Iszonyú volt a szeme, mert olyan titkokra meredt, amiket én nem láthattam. Szorongva figyeltem: hol jársz, édesanyám? Miféle szavannáin a szenvedésnek?

Néha rám nézett, s Ilyenkor úgy éreztem, kiéget: a bőrömet pillantása.

Nappal is, éjjel is, óránként lemostam a combján rothadó sebet, aztán tejet, gyümölcsöt, pálinkát hordtam neki végtelen mennyiségben. Meg fagylaltot is. mert forró volt a nyár. Már mindenkinek tartoztunk a telepen. Nem kérdezte meg senki, mikor adom meg és miből. De én mindenkinek megmondtam:- Julesa néni. az idén elvégzem az általánost, elmegyek a konzervgyárba dolgozni, s megadom a tartozásunkat. Felírok mimlent. meg el sem felejtem.-Eredj csak, Annuska - morogták, s eldugták a szemüket.

Rohantam haza a gyümölccsel, tejjel az anyámhoz.

Nem szólt semmit, csak mintha még sötétebben égett volna a szeme. S én heves szemrehányást tettem magamnak, hogy olyan sokáig magára hagytam. Egyedül teljesen tehetetlen volt már. De én mindent megtettem, hogy meggyógyuljon, mindent, ami tellett tőlem, talán még annál is többet.

Ha mai eszemmel visszagondolok, tudnom kellett, hogy nem gyógyul meg. Tudnom kellett abból, ahogyan bánt vele az orvos, ahogyan rám néztek az ismerősök, s ahogyan rám nézett - ő. De én ösztönösen elutasítottam ezt a bizonyosságot. - Az egészen kicsi gyerek, hogy ha elszakítják az anyjától, úgy védekezik a fájdalom ellen, hogy elfelejti az anyját. Én is elfeledkeztem a halálról. Hittem, hogy az anyám meggyógyul, meg kell gyógyulnia - mert az anyámon kívül nem volt senkim.

Az apám - ha ugyan megérdemli ezt a nevet - másfél éve elhagyott bennünket, azóta nem tudtunk róla semmit. Csavargód valahol az országban, de az is lehet, hogy börtönben ült. Részeges, izgága, kegyetlen ember volt, míg velünk élt, piszkavassal szokta verni az anyámat. Alighanem a rákját is egy-két vadabb ütés okozhatta. Amikor ketten maradtunk, egy ideig majdnem boldogan - mindenesetre békében éltünk az anyámmal. Aztán megbetegedett.

De majd meggyógyul, és újra boldogan és békében fogunk élni.

Csak ne szenvedne annyit!

A körzeti orvos - szőke fiatalember volt. nemrég került a telepre az egyetemről - majdnem mindennap beszaladt hozzánk. Nem csinált semmit, csak megnézte az anyámat, esetleg felírt még egy gyógyszert, s elmagyarázta, hogyan adagoljam, aztán elment.

Egyszer, amikor kikísértem, összeszedtem a bátorságomat.-Doktor úr... miért kell neki ennyit szenvedni?

Hirtelen megállt, két kezébe fogta az arcomat.- Hát neked, kislányom? Hát neked? - majdnem kiabált a (elindultságtól. - Neked mért kell ennyit szenvedned? - legyintett, s kisietett a kapun. Még az utcán is dühösen hadonászott a kezével.

Csodálkozva néztem utána: én nem éreztem, hogy szenvedek. Nekem csak az anyám szenvedése fájt.

Igaz, elszédültem néha vízhúzás közben, és az is előfordult, hogy olyan fáradt voltam, éjjel nem ébredtem fel az első szóra. De ez nem szenvedés volt; hanem szégyen, hogy - ha félórára is - fontosabb volt az alvás, mint az. anyám.- Fgy nap eljött hozzánk ilonka néni. az osztályfőnököm, de a küszöbön megállította á szag. Kimentem utána az udvarra. A ház sarkánál állt, egyik kezével a lugasba kapaszkodva. Ahogy elébe álltam, mosolyogni igyekezett, de láttam, hogy mindene remeg.- Elhoztam a bizonyítványodat - mondta szomorúan.

S nekem egyszerre eszembe jutott, hogy hónapok óta nem voltam iskolában. Megijedtem. Mégsem mehetek a konzervgyárba dolgozni? Meg kell ismételnem a nyocadikat?- A félévi jegyeidet írtuk bele.

S kinyitotta az évvégi bizonyítványt, s láttam, hogy tiszta kitűnő. Csodálkoztam. - De hát nem is vizsgáztam... - Vizsgázol te mindennap, gyermekem. S gondoltuk - folytatta a tanító néni ezt a félévet úgyis be fogod pótolni a gimnáziumban...-Gimnázium...?- Igen... A kollégiumot is elintézzük. Ne félj, kislányom, nem feledkezünk meg rólad.

Megsimogatta a hajamat, és elment.

Annyira váratlanul ért a dolog, hogy csak később jutott eszembe, s már nem szaladhattam utána, hogy én nem akarok gimnáziumba menni! Kollégiumba se. Az anyámmal akarok maradni. És dolgozni akarok, hogy neki többé ne kelljen... és hogy letörlesszük az adósságainkat.

S erről eszembe jutott, hogy megint nincs pénzünk - s rohantam kölcsönkérni az ismerősökhöz.- Fisz ka néni, elvégeztem az általánost, s ha az anyám meggyógyul, bemegyek a konzervgyárba, s megadom... megadom.

Aznap éjjel nem ébredtem fel. Hiába szólongatott, könyörgött. rimánkodott az anyám, nem tudott felébreszteni. Mai eszemmel visszagondolva, nem csodálkozom ezen, halálosan kimerült lehettem már. S fejlődő rosszul táplált szervezetem úgy tiltakozott az újabb megpróbáltatás ellen, hogy egyszerűen nem vett tudomást a külvilágról. Olyan mély álomba rántott, ahová az. anyám jajgatása-sem jutott már el. Mai eszemmel megértem ezt... De akkor rettenetesen szégyelltem magamat.

Önző, hálátlan kutyának tartottam magam, aki annyi áldozatot sem tud meghozni az anyjáért, hogy éjjel óránként felébredjen. Erősen elhatároztam, hogy ez többé nem fordul elő.

De akkor már nappal is szédelegtem a fáradtságtól.

És éjjel megint nem ébredtem fel az első szóra. Az anyám is rosszabbul lehetett: nem volt már időérzéke. Nekem egy pillanat volt. még át sem ölelt teljesen az álom - neki egy örökkévalóság. Ahol olyan kin van, mint az övé, ott megszűnnek a földi törvények.

Beadtam neki a gyógyszereket, ahogy az orvos utasított. Lemostam a sebét, visszafeküdt. S én azt hittem, még el sem aludtam, amikor felriadtam az átkozódá- sára. Olyan szelíden szokott kelteni mindig: Annuska, kislányom... mióta rimán- kodhat eredménytelenül, ha most ezt kiabálja: ezért szültelek, te átok!

Gyűlöltem már magamat. Inkább nem fekszem vissza. Soha többé nem fekszem ágyba, de miattam ne szenvedjen.

S mire észrevettem volna, elaludtam a sámlin.- Olyan vagy, mint az apád - mondta anyám, s úgy éreztem, kiégeti a bőrömet pillantása. - Te is hagysz megdögleni.

Elővettem a fiókból egy tekercs spárgát, s lemértem a kettőnk ágya közti távolságot. A spárgával kimentem a kertbe. Csöndes, fülledt éjszaka volt, mégis az volt az érzésem, hideg, gonosz szemmel merednek rám a csillagok. A kertünk végén folyt az összekötő csatorna, partján fiatal, nyúlánk fűzfák, tavaly dugattuk őket az. anyámmal. A spárgával lemértem egy alkalmas fácskát, kivágtam, megtisztítottam a levelektől meg az. oldalhajtásoktól. Kipróbáltam a kert bokrain: erős vessző volt, hajlékony, suhogó, csak úgy borotválta a leveleket, kívánni sem lehetett volna jobbat.

Bevittem a vesszőt, s az anyám kezébe adtam.- Édesanyám, ha nem ébredek fel a kiáltásra, üssön ezzel a vesszővel az arcomra. Jó erősen, amilyen erősen csak bír. Addig üsse az arcomat,' amíg fel nem ébredek. Jó?

Az. anyám rám nézett, kibírhatatlan pillantással.- Kislányom - suttogta -, kislányom.- Ha, nem ébredek fel, addig üsse az arcomat, míg tele nem lesz véres csíkkal. Ne törődjön vele, hogy fáj. Annyira úgysem fáj, mint magának.

S megnyugodva lefeküdtem. De a vesszőre már nem volt szükség.

e a halál és a meg- e tétetett, s főzés olgott a fejemből, reg már-már tiszta ián töltögette teli :sora után, amikor :tönei szerint ismét :élén kellett volna rvasok koncertjét, hozakodott a megeptember - kezdte liánul tiszta volt az ogott a nap, érlelte s olyan békesség in, amilyen a para- :hetett a teremtés :z az érlelő békes- egkiséreljem láthatatlant. Világosság- i, a szív és a lélek azó rejtelmeket... >tü bevezetőt szer- kariás mondaniva- < további részleteit lázott örökségként volna egybeková- ídotta volt: belátá- íalacpörkölt, nem- ror együttes hatása got bocsájtott rám, m, alig is tudtam tni, Zakariás emel- Inkább csak úgy értelemmel vigyáz- ívotslgból hozzám at. If^f-ráról se bíz- ályozni nem volt aki, nem tudni mi ta, hogy meghal, t megelőzően elém ak tapasztalatait.:.

Itt tartottunk vacsora után. Ő mondta a magáét, miközben engem az. álmok kerülgettek- Ha élne bennem a krisztusi hit- folytatta mondandóját Zakariás akkor most arra kérném a seregek urát, hogy adjon elég időt arra, hogy mindazt, amit megéltem, s amit a megéltekből az emlékezet megőrzött, elmondhassam. De mivel kora ifjúságomtól kezdve templomkerülő voltam, vagyis hát hitetlen, nem kérhetek segítséget tőle. Már ha van- tette hozzá rövid töprengés után.- így hát csak önmagámra, maradék erőmre támaszkodhatok, mint az elmúlt hányatott és nehéz évtizedek alatt- is mindig.

Erre az utolsó mondatra felrezzentem. A fene tudja, mi történt az. öreggel, kántál, mint a betlehe- mesek...- Mi ütött beléd? - szakítottam félbe. - Úgy beszélsz, mint a bibliakörbe járó vénattszonyok.- Hallgass! - mondta keményen.- Mindent jól átgondoltam, s amit most elmondok, az arra való, hogy megértsed a későbbieket. Mert enél- küi amazokra nem volna magyarázat. Érted?- Ez világos. Csak nem tetszik, amikor egy ilyen hétpróbás kommunista, mint amilyen te vagy, hirtelen prédikálni kezd.- Én nem prédikálok, hanem a tapasztalataimat foglalom össze. A tapasztalataim pedig ilyenek, s ezért ilyen szavakat találok csak rájuk.

Nem volt erőm tovább ellenkezni Zakariással, hát hallgattam, mint valami gyóntatópap, közben az eszem az. ártéri erdők táján kalandozott- Nahát - folytatta az öreg - az. iméntiek fölismerésére nem kell külön bölcsesség, elég hozzá annyi, hogy ne a karót okoljuk, ha belébot- lunk, mert nem a karó a hibás. Még akkor se, ha valaki gonosz szándékkal tette elibénk. Magunkat okolhatjuk csak, ha a felállított csapdát nem vettük észre idejekorán, amikor még kikerülhettük volna. így fájdalmainkért, botlásainkért, minden néven nevezendő gyarlóságunkért, eltévelyedéseinkért magunk vagyunk elsősorban a felelősek. Még rosszakaróinkra sem panaszkodhatunk, mert ők is csak akkor lehetnek ártalmasak, ha gyengék vagyunk. Az erősre, rávetül is a rontás árnya, keresztül tépi azt, s megy tovább a maga útján. Érted ezt, te kelekótya?

Az ártéri erdők szomszédságából a kérdés visszarántott a körtefa alá.- Eléggé világosan beszélsz.- Na látod... De tudnod kell azt is, hogy én nem voltam mindig erős. Senki se lehet mindig erős. Mert van amikor kényszerből a megmaradás és a túllépés belső parancsára meg kell az embernek hátrálnia. A meghátrálások azonban sem bűneinkre, sem erényeinkre nem adnak igazolást. És én ma már jószerével különbséget se teszek közöttük - voltak. S mivel voltak, mindegyiket külön-külön, s az egészet együtt is vállalom. Mert ha valamelyiket is letagadnám, önmagamat hamisítanám meg. Igaz, hogy ez sem lenne valami égbekiáltóan elvetemült cselekedet, hiszen tanúja voltam, s nem

egyszer, hogy mások mily könnyű lélekkel tették meg mindezt; váltottak hazát, nyelvet, nemzetiséget, pártot, hogy szemük se rebbent. S ha kérdeztem némelyiket, mert volt, hogy kérdeztem, miért teszik ezt, feleletül szinte egyként hangzott: „Mert élni kell!" Mert élni kellett, vallom magam is, s nem azért, hogy felmentést keressek mások lábanyo- mán a magam életére, hanem mert ez. volt az igazság. Élni kellett, túlélni mindazt, amibe a különböző hatalmak belevittek, vagy inkább: beleparancsoltak és belekényszerítet- tek. Erővel, a törvények paragrafusaival, rendőrrel, csendőrrel, bírókkal, szuronyokkal, bikacsökkel... így hát voltak, akik, mert nem volt téli lábbelijük, egy pár csizmáért, meleg köpenyért feláldozták nemzetiségüket. Mert csizmátlanul, meleg -köpeny nélkül hogyan is indulhattak volna neki a télnek?! Milyen reménnyel? Jó csizmában, télikabátban átvészelve a telet, újra helyreállítható a korábbi rend. De a telet túl kell vészelni! Nehéz törvény, s még nehezebben magyarázható, főleg ott, ahol több a heveskedés, mint a tapasztalat. Suttyó koromban, ha valaki így beszélt volna előttem, bicskát nyitok rá. Most, hogy már bicskám sincsen, inkább meghajlok a kényszerűségben cselekvők kínlódása előtt, mert nem árulás volt cselekedetük mozgatója, hanem a megmaradás ösztöne; ama bibliai reménység, a jóbi felismerés: „Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az ö hajtásai el nem fogynak...“

Zakariás, mintha elfáradt volna, elhallgatott. A körtefa zizegő lombjain átszűrődött a hold sugara; bogarak zümmögése hallatszott, s távolabb a folyón a vadkacsák éjszakai zsinatolása. Néztem az. asztal túloldalán ülő öregembert, s ebben a nyugodt, szép estében megéreztem, hogy elérkezett az. idő. Hogy amit délután mondott, az nem üres szóbeszéd volt, hanem a valóság felismerése. Hát igen, töprengtem magamban, a fának van reménysége, az. embernek is, úgy általában. De Zakariás után nem marad semmi, csak egy halom, s a halom felett az akácfaoszlop, rajta a név, s a név alatt két évszám. S nekem e két évszám közötti időt kellene megismernem, s megőriznem; Zakariás hagyatékát ... De minek? Izgatott, de egyben riasztott is ez a lehetőség. Amit eddig írtam, azt tudtam, valahogy része volt az életemnek, megéltem, vagy a megtörtént események közelében voltam. Ezért azt is tudtam, mit és miért írok le. S most? Zakariás kenetteljes mondataival mit kezdhetek? Mindenesetre, döntöttem el magamban, végighallgatom. Az időmből kitelik.

Másnap délután már vittem magammal tollat s egy jegyzetfüzetet is, mert bár kitűnő a memóriám, nem árt, ha a fontosabb dolgokat, mintegy emlékeztetőül, lefirkantja az ember.- Jóbnál hagytad abba - emlékeztettem Zakariást.-Tudom magam is, felesleges figyelmeztetni - dörmögte.

A tegnapi álomszuszi állapotomban nem figyeltem Zakariás hangjára. Most úgy találtam, megkeményedett, s azt is felfedezni véltem, hogy mindazt, amit közölni szándékszik, korábban már pontról pontra végiggondolta. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ezt a hosszúnak ígérkező beszélgetést - önvallomást? - előre megtervezte. Mint valami regényt...- Nem akartalak megbántani- mondtam amolyan bocsánatkérő hangsúllyal, feloldandó az előbbi figyelmeztetés okozta feszültséget.- Semmi az. — mondta — már el js felejtettem. Ellenben folytatnám, ha érdekel...

Az. asztalnál lévő jegyzetfüzetre böktem az ujjamat.- Itt a szerszámaim, láthatod.- Észre vettem... Nos, az este Jóbnál tartottam. Hanem azokban az időkben, amelyekről most elmondok egyet s mást, nem Jób könyvét forgattam, hanem a forradalmakét. De azt se valami gyakran, főleg nem a magam hasznára. Ha olykor valamely tűzből sikerült is kikaparnom a gesztenyét, mire ehetővé hűlt, felszedték a nálamnál élelmesebbek és ügyesebbek. így történhetett meg, hogy én aztán csizmátlanul, bundát- Ianul vágtam neki a tegnap említett teleknek. Hogy miért, jószerével magam sem tudom. Követhettem volna a többieket a langyos nyomorúságba, s nem szólhattak volna meg érte. Csakhogy én makacs voltam, s hittem abban, hogy dideregve hamarabb elérjük célunkat.- Várj, öreg — szóltam közbe,

— ezt nem igen értem. Miféle célokat akartál te elérni?