Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-31 / 22. szám
1* F otós kollégámmal nemrég Prágából utaztunk haza, Pozsonyba, az éjjeli gyorssal. Biztos, ami biztos, fhelyjegyet is váltottunk, az ablak melletti két ülésre. Ha másképp nem, legalább a lábunkat felrakva szunyálunk egyet. A fülkében három angol fiatal terpeszkedett: egy fiú és két lány, olyan középiskolás korúak. Derekasan berendezkedtek, mint akik otthon vannak. A két lány, természetesen, az ablaknál, ahová a mi jegyeink szóltak. Zavarjuk el őket onnan, morfondíroztunk, vagy hagyjuk a fenébe? Elvégre a helyünkön ülnek. Elvégre. Viszont idegenek, tehát afféle házigazdáknak is tekinthetjük magunkat - két morózus, az egész napi melótól és futkosástól kiégett, fáradt, csörtető szivar, akik csak úgy rárontanak ezekre a távolba szakadt kölkökre. Vendéglátók? Mi, szlovákiai magyarok, Prágában? Furcsa fintora a sorsnak, a kisebbségi pszichének, netán a bárkivel kiegyező közép-európaiságnak? Talán néhány nacionalista hőbörgőnek adott válaszként: igen, úgy tűnik, itthon érezzük magunkat, olyannyira, hogy nem zaklatjuk az idegeneket, hogy általunk megítélhetik a cseheket, a szlovákokat, az országot. Némiképp személyünket. Számít ez idegeneknél? Minket, szlovákiai magyarokat, aligha, azt sem tudják, hogy a világon vagyunk. Az abszurd iránt egyébként is kevés érzéket tanúsító gyerekek nem is sejthették, milyen faramuci a felállás; annyira nem, hogy kiderült, törököknek néztek bennünket. Az udvarias gesztusra fittyet hányó angolszász fiatalok hamarosan úgy elterültek a fülkében, hogy a lábunkat sem érkeztünk hová felrakni, ültünkben hemzsegve, mocorogva szenvedtük végig az éjszakát, s törődötten, káromkodva morfondírozhattunk hülyeségünk fölött Pozsonyig. Mi, csehszlovákiai magyar törökök, törökországi kurdok, európai vótok, akármik, szemben a három angol kölyök, villámzáras, karabíneres, fémcsatos, zörgő, ropogó, sustor- gó hátizsákos civilizációjával, és azzal a csodálatos maga- biztossággal, amellyel a világ bármely gyorsvonatának akármelyik fülkéjében, akármiféle társaságban ugyanígy terültek volna el, angolságuk büszke - vagy csak természetes — tudatában.-Az ember önkéntelenül elmélázik: vajon mitől ilyen magabiztosak ezek a fiatalok? Mennyivel jobbak, okosabbak, szebbek a mi gyerekeinknél - ha egyáltalán jobbak, okosabbak, szebbek? Honnan veszik a bátorságot, hogy csak úgy, egyik napról a másikra nekierednek Európa útjainak, egy szál hátizsákkal, mintha nem js ugyanannak a kornak a gyerekei lennének? Mintha eleve örökségül kapnák a jogot, hogy összekeveijenek törököt magyarral, Budapestet Bukaresttel, hogy végigsuhanhassanak országokon, anélkül, hogy sejtelmük lenne róla, qjilyen nép él azon a tájon? Persze, jobbágy-Európában tudjuk a válaszokat, legalábbis részben. Mi, akik szervezett osztálykirándulásokon legfeljebb a Wieliczkai sóbányáig, Krakkóig, Drezdáig ha eljutottunk, olykor a Balatonra, akik így tizenhaté- ves-formán talán szőkébb szülőföldünkről ki sem tettük a lábunkat. Mit tudtunk róluk, egy másik kor gyerekeiről? Amit igyekeztek belénk sulykolni: hogy csavargók, videofilmekről tanulják a bűnözést, hogy zsenge korukban kábítószerélvezőkké válnak, hogy munkanélküliség fenyegeti őket, kilátástalan jövő áll előttük. Most aztán magyrázhatjuk a gyerekeinknek a bizonyítványunkat. A bizonyítványainkat, mert kinek-kinek más jegyeket osztogatott a kor. Mert minálunk másféle gyerekek voltak: téeszelnök gyerekei, párttitkár gyerekei, mun- káskáder-gyerekek, hatvannyolcasok gyerekei, fejesek csemetéi, meghurcolt emberek szégyenkező palántái, aranyif- jak, akiknek butaságuknál csak az előttük álló nyitott kapuk voltak-nagyobbak. Ám valahol mind nyomorult volt: a tehetséges azért, mert fojtogatta a poshadt levegő, az agyonpátyolgatott pedig azért, mert nem tanult meg az árral szemben úszni. Dehát senki sem választhatja meg a szüleit, s a gyerekek tehetnek legkevésbé arról, milyen korba születnek bele. Dehát nem is ez a fontos, hanem az, megtanítjuk-e a gyerekeinket valami másra, mint amit mi kaptunk? Egyáltalán képesek leszünk-e megértetni velük: vége a kecmecnek, bogárkáim, mostantól megtestesül az ige, s valóban az életnek tanultok, masatoknak tanultok, kissé fel kell kötni a gatyát? Hisz mi is tétovák vagyunk. Egyáltalán, milyen kor ez, gyermekeim? A zűrzavaré? A tisztulásé? Az értékek helyrecsusszanásáé, avagy a zavaré? Milyen értékrendet, filozófiát kap az a gyerek, akinek a papája nemrég még megrögzött materialista volt, ma pedig hívő keresztény? Ha a tegnapi tanító elvtársnő ma azért szekírozza az elsős középiskolást, miért nincs megkeresztelve? Ha tegnapi lakótelepi gyerekek azért szaladgáltak kulccsal a nyakukban, mert á szocialista üzemben dolgozó szülő csak az utcára hagyhatta őket? Vajon holnaptól nem ugyanez történik-e, mert a papa és a mama végre belevághat valamilyen üzletbe? Mi lesz az oktatásüggyel? Mi történik a köztéri dekorációval, a gyerekeket körülvevő szürke realizmussal, az esztétikátlan környezettel? Hol éltek, gyerekeim? Még a Slavín árnyékában, vagy a kettős kereszt alatt? Milyen felnőttekké váltok? Egyáltalán, milyen kor gyermekei vagytok? A szocializmusok legjobbikából ránk testált, piszkos gyorsvonatban önkéntelenül is feltettem a kérdést: elen- gedném-e vajon a gyermekemet, így, egy szál hátizsákkal, mondván: eredj, fiam, nézz szét Európában egy kicsit. De nem ám csak a közepében, itt ugyanazok a görcsök minden bokorban. Menj le Rómáig, vagy nyugat felé Portugáliáig, esetleg Koppenhága felé. Jó emberek mindenütt élnek, s a világ mindenütt szép, csak látni kell. Menj, menjetek, tanuljatok látni. Mert meg kell • szereznetek azt a biztonságérzetet, szellemi egyensúlyt, ami ezekkel az angol (német, portugál) gyerekekkel velük született. Meg kell tanulnotok, hogy mélymagyamak, bússzlováknak, mélarománnak lenni nem érdem, azzal a falnak se mentek. Esetleg a határig, s onnan vissza, ebbe a fojtó televénybe. Hogy milyen kor gyermekei vagytok, nektek kell megfogalmazni. Kövesdi Károly A GYERMEKKOR - MA EGYMÁSRA LELTEK - AKIK KORÁBBAN Miklósi Péter interjúja Bauer Edittel SOHASEM TALÁLKOZTAK a 3. oldalon Ozorai Katalin riportja az 5. oldalon AHOL A HOLNAP A HERCEGNŐNEK TEGNAPOT JELENT NEM VOLT KORONÁJA... Peter Trenciansky albániai riportja Lovász Attila írása a 6. oldalon a 7. oldalon
