Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-17 / 20. szám
kért. ért büntet nő: Önarckép ?Se/77 *k, * él, vek. CSÁZIM RÁZIM ázim Rázim Duna-parti I C üzlete előtt mindig hosz- szú sor áll. Ő a fagylaltkirály. Pontosabban a fagylaltszultán. Kétkerekű tolókocsijai csöngetve járják a várost, s a fagylaltosok hangosan kiabálják: „Csá-zim Ráá-zim, Csá-zim Ráá-zim“. Mint valami mü- ezzinek, hívják az embereket, nem imára szólítanak: Itt a csodálatos megfagyott nedű, paradicsomi nedű, mely Allah kedvence, és a prófétáké meg a huriké... Itt a csodálatos Csá- zim Rázim remekműve, Allah szakállára csörgő sárga, piros, kék, zöld jeges massza, mely elolvad szátokban, elixírként felszívódik testetekben varázsszer sejtjeitekben, véretekbe hatol, megújhodik tőle a lélek, bölcsebbek lesztek, erősebbek. Csá- zim Ráá-zim, Csá-zim Ráá-zim, aki hasonlatos lesz ama szent Gül Babához, a budai kertészhez, ő a rózsák kertésze, Csázim a fagylalt cukrásza, Csá-zim Ráá-zim, Csá-zim Ráá- zim ... Hosszan, elnyúlva szól - üzenet, ima, csábítás... lebeg az utcák felett, visszaverődik a falakról, s mi szaladunk hozzájuk, hogy ötven fillérért-adjanak egy kis adag citromosat, epreset, málnásat, vaníliásat, barackosat, kanalukkal kaparják a bűvös nyalánkságot, jól megrakva tölcsérünket, kenjék, kenjék a masszát, Allah csodamasszáját, Allah és a próféták nyalánkságát. És ők nem fukarkodnak - Csázim jóságos, adakozó, még ingyen is megajándékozzák a gyerekeket, egy koronáért pedig gyönyörű, hatalmas fagylaltturbánt - valóságos remekművet - varázsolnak az ostyára, még meg is formálják kanalukkal, ráadást csöp- pentve az adagra. Nem tudom, hány kocsi járja a várost. Csázim Rázim nevében, olykor találkoznak egymással: „Csáá-ziim Ráá-zim, Csáá- zim Ráá-zim, Csáá-ziim RááDe Csázim Rázim hosszú ideig mégsem lehetett egyeduralkodó, nem járkálhatott kizárólagosan hatalmas szultánként a városban. Itt volt az olasz. A Gelateria Italiana zöld pisztáciájával nem versenyezhetett. Ezért sokan elpártoltak Csá- zimtól, s a Duna-partról átmentek a Széplak-utcába. Török-olasz fagylaltháború tört ki. A Gelaterie ingyen adta a mandulafagylaltot, Csázim pedig ugyancsak ingyen a citromosat. „Mit*pisztácia! - legyintett Csázim és fagylaltárusai -, vacak mandula, nem gyümölcs, csupa héj, álgyümölcs, mag.“ Az olasz azt terjesztette el, hogy Csázim citrom helyett citrompótlót használ. Csázim újszerű, különleges mintázott fona- tos ostyátokéért csináltatott, hosszúkását, karcsút, de a szája öblösebb volt a szokottnál, tehát több fagylalt fért el benne, legalábbis látszatra, Lamberto azonban válaszolt e kihívásra, tölcsére Vénusz születésének kagylójára emlékeztetett, elnevezte Botticellinek. Kétségtelen, hogy Csázim fagyialtosai nagy reklámot csináltak főnöküknek, Lamberto nem rendelkezett kétkerekűekkel, miért, nem tudom, de az olasz üzlete (márványszalonja - így hívták sokan) sokkal szebbnek, díszesebbnek, tisztábbnak és elegánsabbnak tűnt a Duna-parti földszinti helyiségnél, ahová öreg, több százéves kőlépcső vitt, avíttnak látszott az egész berendezés, faszékek, faasztalok mindenféle ciráda nélkül, Csázim ezen nem változtatott, a lépcsőt beborította már- gaszínű linóleummal, lapokkal. Folyt a háború. Szerdán Csázim adott ingyen fagylaltot bárkinek, csütörtökön Lamberto. Aztán az olasz elhatározta, hogy minden adag fagylalthoz tejszínhab is jár. Természetesen Csázim sem maradt tétlen, ő édes habot rakatott minden porcióra. Igen ám, de árusai a kocsikban városszerte csak fagylaltot hordtak, át kellett volna alakítani a kétkerekűeket vagy újat kellett volna konstruálni, mindez rendkívül költségesnek ígérkezett. Lamberto új ötletekkel tért haza Olaszországból: megjelentek a fagylalttorták, kuglófok meg az újfajta fagylaltkanalak, tölcsérek, formák... Lamberto előnyre tett szert. Csázim bevezette áz egydecis szódaadagokat. Újabb és újabb dolgokat találtak ki. Az olasz vadonatúj Carpiniani fagylaltgépet szerelt fel, Csázim vett egy keverőt, állítólag brazíliait, ezt híresztelték a fagylal- tosai. Az olasz nevetett: „Hol van ez az én Sole mio márkámtól!“ És gúnyolódott: „Miért nem importál Csázim valamit' Törökországból? A fagylalt olasz találmány!“ Röplapokat nyomtatott: Olasz fagylalt olasz gépen, a fagylalt olasz találmány. Már a rómaiak is ismerték! így igaz, mondogatták az emberek, és egyre többen mentek Lambertó- hoz. Mi is inkább Lamberto fagyiját nyaltuk. Azt rebesgették, hogy mind EBERT TIBOR mámorosán, elszántan, mentek ötve- nen, nyolcvanan, százan, Lamberto üzlete elé. Körülvették a Gelateria Italiana üzletét, a Széplak utcát, a fa utcát, a Posta utcát, a környékbeli utcákat elzárta a sok Csázim Rázim- kocsi. Csönd lett. Lamberto úr kijött az üzletből, arca sápadt volt, ajka szederjes... A fagylaltárusok kórusban zengték főnökük nevét, hurrát kiáltottak hozzá, és felemelték a karjukat. Az olasz dadogott valamit, az összeverődött városiak közül bedobta valaki: „pisztácia, pisztácia“. Nevettek. „Mandula“ - terjedt a szó. „Pisztácia, úgy van, pisztácia.“ Akusztikai párbeszéd alakult a harcias „Csázim“ és a halkan morajló „pisztácia“ közt. Valójában szövetségesek voltak: a két szó értelme meg az emberek gondolata. A fagylaltot szerették. „Hurrá, Csázim!“ - kiáltotta valaki. „Hurrá“ - jött a válasz. Lamberto úr dühösen visz- szament az üzletébe, és a meglepetés a teljes győzelemhez csak ezután következett. Megjelent Csázim Rázim piros török sapkában, buggyos Csázim, mind Lamberto a tönk szélén áll, rég nem üzlet nálunk a fagylaltkészítés, presztízskérdés az egész, s ez temérdek pénzbe kerül. A tél befagyasztotta a háborúskodást, hallgatólagos fegyverszünet jött létre. Császim fagylaltkocsijai nem járták a várost, de mindketten készültek a következő nyárra, a végső offenzívára. Csázim és Lamberto „cukrászdájában“ jelentéktelen süteményeket árultak: islert, pitéket, puszedlikat, berlinert, linzert, de a klasszikus tortaszeletek - sacher, oroszkrémes, dobos, Stefánia — hiányoztak. Tavasszal új portált kapott a Gelateria Italiana, díszeset cirádá- sat, sok-sok színnel, aranyozással. Csázim is hatalmas betűkkel hirdette nevét. De mindez csak előcsatáro- zásnak számított. Plakátokat ragasztottak a hirdető oszlopokra: Csázim Rázim. Ennyit, nem többet. Néhány nap múlva leragasztották nevét a Gelateria Italianával. Valóságos plakátháború tört ki, mint a választásokon. A város lakói figyelték az eseményeket, természetesen voltak Csázim-pártiak, főleg az ifjúság körében, és Lamberto-pártiak, az utóbbiak inkább a confiserie, conditoreit kedvelő, a „beülő“ polgárokból verbuválódtak. Lassan a lakosság is felkészült a nagy támadásra, mely egyre késett, az állóháborút jól ismerték az első világháború ból, itt-ott átrepült a másik oldalára égy ártatlan „gránát“, üzenet, figyelmeztetés, fenyegetőzés, fagylaltbomba-töl- csér... Május végén aztán megindultak Csázim tankjai, egész hadosztályt vetett be, rengeteg vadonatúj kétkerekű kocsit, megindultak a Duna-parti rejtekhelyről a város több pontjáról, mentek, gurultak egymás után, egymás mellett, az oldalukon rikító hetük: Csázim Rázim. És ezt kiabálták a Csázim-sapkában a ko- csilologató fagylaltárusok, „Csázim Rázim“ - hangzott a csatakiáltás, zúdult mindenhova és mindenünnen „Csázim, Csázim Rázim“. És a kétkerekű hadsereg átvonult a városon, nadrágban, odaállt a Gelateria Italiana elé és intett. Ekkor lekerültek a fagylaltkocsik porcelánhengereiről a kúpos fedők, és az árusok cirkuszi mutatványokként, gyors mozdulatokkal töltötték a színes, édes jeges masszát a tölcsérekbe, és ingyen nyújtották a bámészkodóknak. Micsoda látvány! Ahogy a sok-sok kocsitologató árus (később derült ki, hogy vidékről is szerződtette őket Csázim) a rengeteg fagylaltot osztogatja. Mi is rohantunk oda, hogy ne maradjunk ki belőle. Csázim csak állt a Gelateria ajtajában, mosolygott: „Allah fizesse meg nektek, Allah győzött“. Csázim győzött, és nemsokára kibékült Lambertóval. MANDEL MÁRKUS M fandel Márkus vendéglőjében csak kóser ételeket főznek. Mandel Márkus az ajtóban áll, hosszú, csillogó, fekete kaftánban, széles bársony kalapban invitálja a vendégeket. A pincéreken kicsiny kerek fejfedő, a legtöbben sóletet esznek, meg töltött libanyakat rizzsel, titokzatos írás, héber betűk a táblákon az ajtó felett. Valahányszor elmegyek arrafelé, én több Mandel Márkust látok, négyet, ötöt, hatot, tizet, ott állnak az ajtóban, az ablakok előtt, hatalmasak, eltakarják a vendéglőt, és mind engem hív, mutatóujjukat is felemelik, kalapjuk széle nő, nő a fekete bársony, a Mandel Márkusok kedvesen mosolyognak, és ez a mosolyuk fentről, szakállukról gurul le hozzám, cipőjük, csizmájuk tükörfényesen ragyog, s ha lenézek, bennük meglátom magamat. „Sólem“ - szól az egyik. „Sólem“ - mondják a többiek, sólem, „béke“. Bentről kijönnek a pincérek, mindegyikük kezében tálca, meleg, gőzölgő ételekkel, felém nyújtják, „sólem“, mondják ők is. Finom, ínycsiklandó szagok szállnak, fehér szakálú rabbik mennek be a vendéglőbe, jönnek ki, ők is azt mondják, hogy „sólem“, „béke, béke“ dadogom, „béke“ dadogom. Aztán odajön hozzám egy Mandel Márkus, gyengéden megérinti a karom: „Sólem, sólem...“ Az utcán már csak Mandel Márkusok járnak, az ószeres ajtajában is ők állnak, ’a házak ablakaiból is Mandel Márkusok néznek, könyökölnek ki. „Sólem, sólem“ - hangzik innen is, onnan is, kórusban zeng, visszhangzik. Elkezdek futni a hepehupás macskaköves utcán, de nem tudom, merre fussak, visszafordulok, kanálisrostély ásít rám, az úttest meg a járdaszegély között szivárványszínű víz csordogál .‘Merre fussak? Haza fussak. Ruhák lógnak egy rúdon, aztán cipők, félcipők, magasszárú cipők, csizmák halomban... „Sólem, sólem, kisfiú, sólem kisfiú“, lámpák, csillárok, falikarok, kabátok, nadrágok, ingek .. .És egyszerre csak mindenütt becsukódnak a ablakok, legördülnek robajjal a redőnyök a kirakatokon; zárva a kapuk, csak Mandel Márkus áll az ajtó előtt, hatalmasan, mozdulatlanul. Nem szól semmit. „Sólem“ — motyogom, — „sólem“, mondom félhangosan. „Sólem“ - Hát nem halljátok? „Sólem, só-lem.“ Nem fe- ' leTsenki. Fekete bojtos sapkások jönnek fekete egyenruhában, derékszíjjal, csizmában. „Sólem.“ Megakad torkomon a szó. ÓSZERES, ÓSZERESEK M indig szerettem a? ószereseket, a tródlereket. Annyi mindent lát az ember. Megannyi kincsesbánya minden üzlet. Ott sorakoznak egymás után a Zsidó utcán. Kapni itt mindent. Úgy képzelem, ha ezeket az üzleteket, odúkat fel lehetne fűzni egy kötélre, csünge- nének, himbálóznának egymás mellett. És én eljátszadoznám velük. Buxbaum bácsi jól ismer, Grűnhut úr is, nála kerékpárokat is látni, meg lámpákat, Schlesinger Mózes térképeket földgömböket árul, kaptam tőle a minap egy albumot tavakkal, tengerekkel, Sorenberg Izidornál üvegek csillognak sejtelmesen a mélyben, ha mosolyog üvegmosoly, fogai üvegfogak, de a legizgalmasabb Kirschbaum Móric ószerke- reskedése (így hívja), hátul a sötétben egy kőtestű alak ül, sose mozdul; magába réved, gondolkodik talán, elmereng, vár. Gólem: bármikor megindulhat... SZLOVÁK ÁLLAM, AVAGY A KUGLIPÁLYA regszületett hát az önálló szlovák állam, elszakadtak Csehországtól, kikiáltották Hitler legújabb vazallus országát, úgy hívják: Slovensky stát. Hlin- ka páter, Tiso, Durcánsky, Tuka, Saho Mach fasiszta köztársasága. Ujjong a tömeg Pozsonyban: ez lett a főváros — Bratislava —, nem Turci- ansky Sváty Martin - a Matica központja -, mint sokan gondolták. Az utcákat fúvószenekarok járják, fekete egyenruhás, bojtos sapkás gárdisták masíroznak, büszkén lengetik a fehér, kék, piros zászlókat a kettős kereszttel. Hangosbeszélők jelentették be immár századszor a történelmi tényt, köszöntő táviratok mennek á Führerhez, szózatokat intéznek a néphez. A színház előtti téren gyülekeznek az egyenruhások és egyenruha-nélküliek, mindig beszél valaki hozzájuk, az erkélyről. Énekelnek: „Slovensko si ubránime... Szlovákiát megvédjük“ stb., stb. M1 A szlovák republika elnöke, Tiso József aztán bevonul az egykori Grassalkovich, majd később Frigyes főhercegi barokk palotába. Itt követik egymást az audienciák, követek jönnek-mennek, a kovácsoltvas kapu előtt díszőrség sorakozik, felvonták az elnöki zászlót, kürt harsan... És itt, a palota mögött, a kertben rendezték be azt a kuglipályát, mely kedvenc szórakozása Tiso Józsefnek, és ő, mint a többi falusi plébános, ingujjra vetkőzve hajítja el a fagolyót társaival, barátaival együtt. Gördül, rohan a golyó, végigfut a pályán, nekiütődik a bábuknák, fejeknek - cseheknek, magyaroknak, lengyeleknek, zsidóknak, de szlovákoknak is. Az urak jókat nevetViek: „Cesi pesi do Prahy, vagyis csenek gyalog Prágába, csehek takarodjatok“ - mondja az egyik. „Magyarok át a Dunán!“ - szól a másik. Nevet-', nek, és sört iszogatnak. „Poliákok ' nem szlovákok! Zsidók nélküli országot!“ Sok jelszó járja, sokat akkor találnak ki. És gurulnak a golyók, hullanak a bábuk. Tiso József ' is sört iszik, frissen csapolt sárga habosat, megtörli a száját, megigazítja ingét, reverendáját. A többiek sorban állnak mögötte, hogy elvégezzék a dobást. EGYETLEN ELLENSZAVAZAT A Komenskyról elnevezett egyetem terén a kút nem olyan, mint Róma kútjai, a Fontana di Tarvisio, a Villa d’este, sziklákon libák szaladgálnak, kisfiúk kergetik őket, egyikükben anyám mindig engem vél felfedezni, lehet, valóban rám hasonlít, ahogy éppen megfog egy állatot, amely menekülni próbál. A szoborcsoportozat szép, ügyes, meggyőző kompozíció, Tilgner műve, másik alkotása a színház előtt álló Ganümédész. Nos, ennél a libás kútnál álldogálok, nézem a felröppenő, visszazuhanó, csobbanó vizet, ujjaimat bele-belemártom, tulajdonképpen véletlenül tartózkodom itt, nem a történelmi aktus hozott ide. Az egyetem épületében ülésezik a nemrég kikiáltott szlovák állam parlamentje. Morajlás hallatszik, kiabálások, az előttem levő tömeg nemtetszését fejezi ki valami miatt... Felmászom a kút egyik sziklájára, hogy jobban lássak. Kíváncsi vagyok. Magas, szürke ruhás férfi jön ki az épületből a lépcsőn. Kétoldalt fújoznak az emberek, öklüket rázzák többen, a rendőrkordon visz- szanyomja a tömeget. A férfi lemegy a lépcsőn, kiköpdösnek felé... „Zsidóbérenc magyar! Magyar féreg!“- ilyeneket hallok; A férfi autóba száll, rendőrök csinálnak utat neki, a tömeg közül egyesek az autót ütögetik, köpdösik. Az autó megindul, a Múzeum-kávéház, a Grössling fürdő irányába köveket hajigáinak rá. Másnap megtudom, Esterházy János, a magyarság képviselője volt az egyetlen a szlovák parlamentben, aki nem szavazta meg a zsidótörvényt, mely az első ilyen törvények egyike Közép-Európában. Fogalmam se volt, mi is lehet az a törvény, árjásítás, milyenek a következményei, mi a numerus clausus, numerus nullus... De nem felejtem el a gyűlöletet az arcokon... meg azt, hogy belecsúsztam a kút vizébe, és fázva, nedves ruhában, locsogó cipőben értem haza. Részlet a szerző kéziratából, mely a Regio Könyvek „Pozsonyi Könyvtár“ sorozatában jelenik meg ebben az évben. 1 Szervátiusz Jenő: Cantata profana, részlet
