Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-17 / 20. szám
ÍBUJgSBfl g f *- A cariokák, mármint a rióiak, szeretnek szórakozni, az életük olyan, mint a szamba. Nem véletlenül rendezik Rio de Janeiróban a legnagyobb karnevált! - emelte fel hangját brazil vendéglátóm, a VARIG légi- társaság Sao Pauló-i irodavezetője. A brazil megapolisz egyik legmagasabb épületének, a 41 emeletes Italia-ház- nak a tetőbárjában batida de limaót, citromos cukornádpálinkát kortyolgattunk. Az ablakon át az éjszaka is lüktető Sao Paulót csodáltuk, a végtelen autóáradatot, a viliódzó fényreklámokat. A rohanást. — A cariokák mulatnak, itt viszont keményen kell dolgozni! - folytatta a paulista asztaltársam. - Itt nem késhet senki, mert másnap könnyen az utcán találja magát. Tudja, a pau- listák Brazília legkeményebb, lege- nergikusabb munkásai. A paulisták mindig sietnek! De kik azok a paulisták? Aligha vagyok egyedül, aki a nap minden órájában feltette magának ezt a kérdést. Például az utcai telefonfülkék előtt, ahol feltűnt, milyen gyorsan fogynak a telefonálásra várók sorai a sárga kagylók alá bújtatott készülékeknél. Rióban félórákig tart a várakozás... Eszembe jutott, hogy Rióban figyelmeztettek: az esti meghívásra a cairókáknál illik egy félórával később érkezni, de egyórás késés sem tragédia... Itt, Sao Pauló- ban senki sem késik. Mintha poroszok szerveznék a paulisták életét! De hát a paulisták nem poroszok, nem is japánok, de nem is portugálok, noha, mint a legtöbb brazil, természetesen ők is portugálul beszélnek, portugál, német, japán, olasz, magyar és ki tudja, még hányféle vér folyik ereikben. Ez a 16 milliós Nagy Sao Paulo örökké fortyogó olvasztókemence, ahol a sokféle bevándorlóból is „paulistano“ lesz. Mert a pontosság kedvéért ne feledjük, hogy a Sao Paulo államban élőket — tehát a santosiakat is - pau- listáknak nevezik, a nagyvárosiak viszont paulistanóknak tartják magukat. De a lényeg ugyanaz: szorgalommal, munkával felemelkedni. Ha nem így tettek volna már az alapítók, talán ma is csak egy poros falucska lenne ezen a felföldön, ahol napjainkban 16 millió ember él és mint motor az autót, húzza előre a 130 milliós Brazíliát. Sao Paulo története 437 éves. Európából ide települt jezsuiták 1554- ben határozták el. hogy ezen a 800 méter magas fennsíkon a megtérített indiánok gyerekei számára missziós iskolákat, települést létesítenek. A Pálfordulás napján, azaz 1554. január 25-én, a jezsuiták által itt celebrált első mise napján született település szédületes iramú fejlődését (1872: 25 ezer lakos, 1901: 250 ezer, 1933: .1 millió, 1991: a külvárosaikkal együtt 16 millió paulistano!) nem a véletlen szerencsének köszönheti. A portugál gyarmati uralom innen terjeszkedett nyugatra. Innen indultak új területek meghódítására — szekéren, családostul, a bandeirák. Ide csalogatta a kalandorokat és a bevándorlókat az aranyláz, majd a kávé, és tengeri kikötőjével Santossal együtt Sao Paulo lett Brazília kereskedelmének és iparának a központja. 1960-ban lakóinak számával Riót is megelőzte. És a paulisták jelszava - Sau Paulót nem lehet megállítani! - ma is aktuális. Sao Paulo nemcsak egy város, a teljesítmények felhőkbe törő bemutatásával nemcsak Brazília kozmopolita központja, hanem életforma, sőt felfogás is, hogy a városon túl vége a világnak. Itt kell mindenért megküzdeni! A szíriai származású kereskedő, a japán kertész, a házaló török, az olasz vendéglős, a fekete afrikai taxis, a Bécsből ide- származott zenész, a magyar fodrász a maga módján él, nemzeti életét kedveli. De ha nem akar elsüllyedni ebben az emberrengetegben, akkor paulista módon kell dolgoznia és mernie! A városnéző busz idegenvezetője, a Németországból szüleivel 1945- ben idekerült arisztokrata hölgy, hadarta az adatokat:- Sao Paulo államban 28 millió ember él, Sau Paulóban 16 millió. Reggelente 800 ezer munkás rohan a 36 ezer gyárba, este a paulistanók a 20 színházba, 150 moziba, a 600 éjszakai klubba (a 6000 étteremről és ki tudja hány masszázsszalonról nem is beszélve). Az otthonokban hét televíziós adó műsorából válogathatnak, 12 napilap jelenik meg a városban (német, olasz és japán nyelven is!...) Sao Paulo termeli Brazília exportjának a felét! Itt van Latin-Amerika Detroitja, mármint az autógyártásban: például a brazil Volkswagen-művek. Sao Paulo a változás városa, a felhőkarcolók erdeje, de a faleveleké, a nyomortanyáké is, ahová nem kanyarodnak be a városnéző autóbuszok a turistákkal. Évente 300 ezer (!) lélekkel gyarapodik ez a mérhe-_ tetlen házrengeteg. Naponta százával, ezrével érkeznek ide Brazília messzi tájairól, főként az észak-keleti országrészekből a munkaszerzés reményével. Keresnek egy talpalatnyi szabad földet, ahol bádogból, deszkákból viskót tákolhatnak maguknak - és sokan közülük ott temetik el reményeiket... Sebes Tibor brazíliai riportja a Vasárnapnak Sao Paulo a szuperlatívuszok városa. Olyan gyorsan fejlődik, hogy az új utcáknak gyakran csak egy betűt vagy számot adnak. Keresztelésükre nincs idő! Majd később... Naponta 70 lakóház épül. A tempó lázas! közgazdász megvette és hozzálátott egy nagyszabású útvonal kiépítéséhez, amelyet nagy ünnepséggel 1890-ben adtak át a forgalomnak. Az út mentén épültek fel hamarosan a kávébárók és a dúsgazdag nagyiparosok kastélyai, de arab minaretek és korinthoszi oszlopokkal görög stílusban díszelgő paloták is. Az Avenidán vasárnap korzó volt, anyjuk, nagynénjük kíséretében sétáltak a lányok, akikhez csak szülői engedéllyel közeledhettek a fiúk, hogy udvarolgathassanak... A szerelem nyelve ugyanis akkoriban, a század elején, többnyire néhány merész szemezés volt... Azután beépültek a bankok, a kereskedőházak - a felhőkarcolók. És az Avenida Paulista elnyerte mai arcát. Talán itt a leglátványosabb a sietség. De a lázas tempó csak azokat keríti hatalmába, akiknek van hová sietniük... A két gyerek - tizenkét- tizennégy évesek - még délben is alszik a kirakat előtt a járdán, amikor a szállodába tartunk. Az Avenida Ipirangának ez a sarka olyan veszélyes, hogy csak taxival vagy földalattival ajánlatos áthaladni az útkereszteződésen, olyan sok a támadó tolvaj. Közelebb húzódunk egymáshoz a gyanús alakok közeledtére. De talán az esős vasárnap altatja el azokat, akik után gyakran kiáltják: - Pega ladraoi! - Fogják meg, tolvaj! - Ők most alszanak, egymáshoz bújva, így melegszenek. A hivatalos adatok szerint Sao Paulóban 700 000 gyereknek nincs hová lehajtania fejét és nincs ennivalója. Ha szociális otthonba', iskolai kollégiumba akarnak kerülni, lopniuk kell - mert segítség csak az eltévelygett, bűnt elkövetett fiatalnak jár... És a Pálfordulásról elkeresztelt városban ez nem meglepő. Naponta húsz gyilkosság, közei ezer lopás és betörés, 200 autólopás szerepel a statisztikában. Naponta legalább egy bankot is kirabolnak. Az otthontalan gyerekekből kerül ki a bűnözők utánpótlása. Pedig a paulisták tudnak, ha van munkájuk. És akkor sietnek, rohannak. A brazil mondás is azt tartja: dolgozni Sao Paulóban, kormányozni az immár három évtizedes fővárosban, Brasíliában, élni azonban csak Rióban lehet! A paulisták még az'óesztendőt is rohanással, futással búcsúztatják és azzal köszöntik az újévet. Szilveszter éjszakáján nagy futóversenyt rendeznek a városban: ez a Sao Silvestre-verseny, amely az Avenida Paulistáról indul és ott van a végcélja is. Indulás szilveszter éjszakáján, avagy az újév első percében eldördülő startpisztoly jeladására. A paulisták milliói szurkolnak a versenyzőknek. Azután ők rohannak - az évnek mind a 365 napján. Mert győzni akarnak.- Itt nincs őgyelgés, mint Rióban - mondogatják. Ennek a paulista tempónak a jelképe Brazília legfontosabb utcája - sugárút - az Avenida Paulista. Ez a déli félteke legfontosabb pénzügyi központja, s a brazil kapitalizmus jelképe. Több bank található itt, mint New Yorkon kívül a világ bármely más városában. Valamikor a mai Paraiso-negyed területén egy nagy chacara, vidéki kúria állt, amely a dombtetőtől terjeszkedett a város határáig. Tulajdonosa, Sertório őrnagy rettegett volt rabszolgáitól, akik a korbácsolások elől a dombtető bozótosába rejtőztek. A városnak ezt a megműveletlen területét egy uruguayi származású A/ utcai teteitmiútkénéi nem ketl sokat várni. .. ' - < ‘ .