Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-10 / 19. szám
t ide? fekete nyelű irbült, megle- s az a sötét, is! :lenéz a kihútni. Nem na- e vetés. any. :ől? Kitől? Te ti emlékszik, aphattak vol- ? Még hogy :ges! Becsem- árt itt valaki, ; mozdulattal ikba? Miért? Lillák, karmán társaság. Jobb környezet. Külön rekeszben a kések, a kanalak, a villák. Soha nem keverednek össze. De azért nem nézik le egymást. Szó sincs ilyesmiről. Mondjuk, a vacsoraasztal karcsú kései a derék kis zöldségvágókat. A falusi rokonokat. Kedélyes kanalak. Szinte várják, hogy alámerüljenek az aranyló húslevesben. A villák olykor összeakaszkodnak. De csak úgy egymás között. Az alsó rekeszben a kiskana- lak. Teás- és kávéskanalak. Mindenki tudja, hol a helye. Megférnek egymással. És akik kimaradtak! Akik nem jutottak be semmiféle rekeszbe. Csak úgy összedobálva egymás hegyén-hátán! A teaszűrö. A tojásreszelő. A habverő. A húsklopfoló meg a galuskaszaggató. Ők se zúgolódnak. Nekik is megvan a feladatuk. Az öregeknek már nincs semmiféle feladata. A foghíjas villáknak. A kicsorbult késeknek. Megtették a magukét. De most már eljárt felettük az idő. Megtűrik őket. Akárcsak azt a letört kilincset. Az öreg kulcsot. MÁNDY IVÁN gek között. A megtűrteket kerüli. A letört kilincset meg a kulcsot. Szólni nem szól senkihez. Ismeretséget nem köt. Ők sem terhelik ilyesmivel. Nem, hát azt aztán nem lehet mondani! Nem keresik a barátságát. Olykor eltűnik. Hol csavarog? Merre jár? Talán elő se kerül többé? Érzi, hogy nem idevaló, dehogy. Egyszerre csak felbukkan. Éppoly váratlanul, mint ahogy eltűnt. De csak kérdezősködjenek! Csak azt merjék megpróbálni! Mindenesetre visszajött. Hát persze! Hiszen feladata van. Végre kell hajtani valamit. De mit? Mégis... mire vár? Hiszen nem keneget vajat. (Elképesztő gondolat!) Se vajat, se májkrémet. Hogy alantasabb munkáról már ne is beszéljünk. Krumplipucolás vagy ilyesmi. Ne, nem! Még viccnek is rossz! Az ilyesmit csak végezze más! ■| I * e század minden bélyegét cipelteti velem leírt mondataim mögé menekülök vagy bekódolt álmok törnek rám új szimbólumok lüktetnek mint a lélek a többértelműségnek nincs időrendje félálmok és fantáziálgatások érvénytelenek magam magammal szemben élek szeszmámor és kábítószermámor tilos cenzúraálom alakot ölt és köpőcsészék fölé gugyorodik még mindig nincs kikötő sorsom szárazföldre kihúzott szél járta ladik Egy kettéhasadt szemüvegtokot kidobtak. Idehúzódott. Itt talált menedéket. Rajtakapták. Kihajították. Valósággal repült. De ez a kés! Senki se mert hozzányúlni. Megesik, hogy egy pillanatra kézbe veszik, úgy véletlenül. Ahogy váratlanul előkeveredik a többiek közül. Visz- sza is teszik. Riadtan, szinte megrettenve. De nem dobják ki. Azt azért valahogy mégse. A szicíliai! Hol itt, hol ott bukkan fel. A kések társaságában. Az öreAz az elvetemült, aljas csillogás! Ahogy odatapad a fiók oldalához. Ahog^ meglapul. Mégis, hol csavargóit? Visszament a régi társak közé? A régi tanyára, a régi társak közé? Egy kültelki kocsmába. Kalandot keresett. Hajnaltájt kint hevert a kövön. Szürke, ködös reggel az utca kövén. Visszatért. De valahogy mintha szégyellné ezt a kiruccanást. Hiszen mégse lehetett az olyan tiszta ügy. Belekötött valakibe. Belekeveredett valamibe. Kihajították valahonnan. Hát így. Ez a lakájhad. Ez a szolganépség. Őt erre nem lehet befogni. Hát akkor? Majd megtudják. Majd eljön annak is az ideje. Az ilyesmi nem megy egyszerre. Lassan készülődik. Rettenetesen lassan. Sokáig kell nézni egy arcot. Talán egy este teázás közben. Ahogy a teát kortyolgatják a konyhában. A háziak és a baráti kör. A kedves, meghitt konyhasarokban. Ahol olyan otthonosan berendezkedtek. Be- kuckóztak a kuckóban. Egy kis tereferére. Baráti beszélgetésre. nak a harisnyá- ísban nem sze- Megragadtam át. Ebben a da- sg a főhős. Hö- Angliában tja azt a hamu- a walesi herce- atom a gavallé- irályát. Hajtsd y DEZSŐ ként megkeresni? Hát, ha minden jól megy, fűtöttek már ötvenessel is. Gavallér tárcájába nyúl, ötezrest hűz elő. öreg spiné keblébe dugja a bankót, de attól kezdve csak plem-ple- met játszik, félreüti a hangot. Fél, az ötezres csak ugratás, vissza fogják tőle venni. Gavallér ismét odalép öreg spinéhez: Kevesli nagysád? Ha kevesli, itt a tárcám, vegyen ki magának annyi pénzt belőle, amennyire szüksége van. Ekkor ront oda Bulmutatványára figyeltem, ő az asztal alatt a menyasszonyom combját csipkedte. S maga meglátta. Dehogy láttam meg, én a mutatvánnyal voltam elfoglalva. Höhö, ebből egy szót sem értek. Egyszer, amikor nem hatott a boldogság kényszere, gondolkozni kezdtem, s rájöttem, hamis volt a szereposztás. Az ember csak két figurát tud egyszerre mozgatni, a harmadik közben azt tesz, amire kedve szottyan. Akkor már találkoztam, föl se mertem pislantani a papirosról. Gépírónő lesüti szemét. Fakutya még mindig lexikonjait porolja. Most jön a vágás. Időgép, külső hangszórók: Demokratikus változásaink nem tűrik a zsarnoki munka- módszereket, a lelketlen bürokratikus ügyintézést. Fakutya könyökvé- dőjét mutogatja. Kívülről könnyű forgószél. Alázatos Kisujj asztal mögül kapirgál. Ököl írógép fölött kuk- sbl. Kisujj: Miért nem gépel? Buta kutya előtt. Ez ez egy nagyon rfi. Jó megjele- lor. Rengeteg1 ó, hogy elszór- ghozzá hamisítóik közelebb- ;y udvarias le- aság mulasson, t adja hozzá, ■ni szenvedély, élő bábfigura, egjelenik a vá- ;nik is francia tántorogva le- j toalettpapírhatom a füg- kis lebuj kávé- ’int, miért nem Ott nem lehet lléjt belép: Jó n 5zt mondja, nondhatja. Kis i zongorázik: ’allér öreg spi- ik, igen tisztelt kott így esténdogpofa, kitépi öreg spiné kezéből a tárcát, gavallért kituszkolja a mulatóból. Függöny. És? És semmi. A tó vize Kukutyinnál huszonhárom fok, az árucsereforgalom emelkedésével gyűrűző kapcsolataink eredményesen tovább élénkülnek. Ezt ki mondja? Természetesen a boldogság kényszere. Az előadás befejeződött, különben is hamis előadás volt. Höhö, hamisan játszott az öreg spiné. Mindenki hamisan játszott. A Gavallér is. Amíg én a zongorista-kulisszát figyeltem, hiszen érti, egyik ujjammal ki kellett ütnöm a plim-plimet, addig a Gavallérnak éppen elég ideje volt, hogy egy lány combját csipkedje az asztal alatt. Kékharisnyáét? Nem. De hiszen az előbb azt állította, az illető pasas hamisítatlan gavallér, akit nem érdekelnek a nők, ő csak a pénzt költi... Igen, erről van szó, ez a jellemzés a szereposztásból következik. Csakhogy a szereposztást nem én csináltam, engem átejtettek, azt mondták, tam Pascallal és Kékharisnyával és lelepleztem a Gavallér mutatványát ... Más nincs? Nincs... Helyesebben van, de mindig ugyanaz. Felmutattam az öklömet és a kisujja- mat. Öklömmel az asztalt ütögettem, kisujjamat kapirgálva előre hajlítgat- tam. Fakutya figyelemre se méltatta erőlködésemet, lexikonjairól töröl- gette a port. Közömbössége megalázott, kissé felemeltem a hangomat: Ez itt, mármint az öklöm, BUTA FŐNÖK, kisujjam ALÁZATOS GÉPÍRÓKISASSZONY. Főnök elveszi gépírólányt, legyintgetett unottan Éakutya és könyökvédője felé bökött. Nem veszi el. Ellenkezőleg, mindketten a boldogság kényszerében élnek, semmi közük a boldogtalanság mézéhez. Buta főnök: Mit gépel. Gépírónő: Kip-kop, kip-kop. Buta főnök: Miért gépel? Gépírónő abbahagyja. Buta főnök: Mire vár most, sültgalambra? Gépírónő: Kip- kop, kip-kop. Buta főnök: Hogyan gépel? Gépírónő nem érti, felnéz. Buta főnök: Én amikor kezdő volfőnök: Kip-kop... És? Semmi, nincs tovább. Á végét csak azért toldottam hozzá, hogy meglepjem magát. D« maga immunis a meglepetéssel szemben, és buta főnök és alázatos gépírónő is az. A boldogság kényszere nem hagyja, hogy felcserélődjenek a szerepek. Ez benne a megható. Micsoda? Az, hogy a kétfoltú tengerimalacnak sohasem nő harmadik foltja. Ez megrendítő, ez a Boldogság Kényszere. A tengerimalacoknak nem két foltjuk van, várjon, megnézem a lexikonban. Ne nézze, inkább helyesbítek: A tengerimalacok nem tudom hány foltjához sohasem nő több folt. így szabatosabb. Elgondolkozva maga elé meredt. Ki nem állhatom a tengerimalacokat. Higy- gye el, én sem szeretem őket, de annyi van belőlük, hihetetlenül elszaporodtak. Azelőtt úgy védekeztem ellenük, hogy összefogdostam, s egy hatalmas, rozoga autóbuszba dugtam az összes tengerimalacot. Egy síkos hegyi úton az autóbusz kirepült a kanyarból, s rakományostól a szakadékba zuhant. Miért nem adott nekik patkánymérget? Maga félreért. Az autóbuszt nem én vezettem, az út sem tőlem síkos. A patkányméreg az más. Azt személyesen kell odaadni. Na és sikerült kiirtani a tengerimalacokat? Dehogy sikerült, a boldogság kényszere közbeszól. Mi az, egy papagáj, hogy beszélni is tud? Es mit mondott? Elsősorban, nincs olyan nagy autóbusz, amelyikbe beleférnének a tengeri- malacok. Másodszor, ki tudja menynyi van belőlük. Harmadszor, úgyis mindig születnek új tengerimalacok, mindaddig, amíg az ember foglalkozik velük. Na látja, hát ne foglalkozzon velük. Igaza van, és felálltam. Zavartalanul pislogott rám a szemüvege mögül. Most hová rohan? Hiszen még nem is tértünk a tárgyra. Szokott álmodni? kérdeztem tőle az ajtóból. Előfordul. És mit álmodik? Höhö, azt álmodom, hogy akadémikus vagyok. Megenyhülten nyújtottam a kezem. A tengerimalacok azt álmodják, hogy tengerimalacok. A valószínűtlenség bőrébe bújva se gondolnak autóbuszra és szakadékra. Höhö, vigyorodtam el a küszöbön. Mit röhög? kérdezte szigorúan Fakutya. Az jutott eszembe, hogy alighanem a maga életrajzát fogom megírni, az akadémikusét, aki azt álmodja, hogy akadémikus. A lépcsőházban már hangosan he- herésztem. Miért ne? Lehet, hogy Fakutya is én vagyok. Fakutya által megszemélyesül az undor, kilép belőlem és megszabadulok tőle. Otthon újból elővettem a bábfigurákat, de most már úgy játszottam velük, mintha Fakutya figyelné a mutatványt. Höhö, biztattam magam, mert eleinte nehezen ment az átlé- nyegülés, alig emeltem magasba Kékharisnyát, izgató szomorúság áradt szét bennem. Maga olyan,mint Pascal. Höhö, én? röhögött Fakutya. Gavallér és Buta főnök mutatványa már valamivel jobban sikerült. Szinöntsd ki a szíved, öregem! " Panaszok. Panaszáradat. Végtelen siránkozás. Vagy éppen tréfálkoznak. Miért is ne? Tréfálkoznak, társalognak. Mindenkinek megvan a maga sztorija. Az! Az! A sztorija! És közben valaki csak néz, néz egy arcot. Egy férfi arcát. Egy nőét. Egy rokonét. Egy régi, kedves barátét. Vagy már szavak sincsenek. A háziak csak ülnek egymással szemben. Rég nem látogatnak senkit. Rég nem látogatja őket senki. Ülnek egymással szemben. Kihűlt konyhában, kihűlt csendben. Egy kéz megrezzen, elindul a fiók felé. Kihúzza, lassan, észrevétlenül. Éppen csak résnyire. Az abrosz széle ráborul a kézre. Eltakarja. Az ujjak tudják a dolgukat. Nem matatnak a kések között. Nem kotorásznak. Rátalálnak a szicíliaira. De hát nem is kell rátalálni. « Ő is tudja a maga dolgát. Belecsúszik az ujjak közé. , A többiek visszahúzódnak. A kenyérszeletelők, a vajkene- getők. Itt most nem szeletelnek. Nem kenegetnek. Nincs masza- tolás. Eljön ez a pillanat. A szicíliai erre vár. Meddig kell még várni?! Meddig?! te ügyet sem vetettem rájuk, teljesen eltöltött saját tengerimalacságom dölyfe. Éjjeí azonban elszakadtam Fakutyától, helyesebben Fakutya ketté szakadt és kiszakadt belőlem. Fölmászott a könyvespolcra és a leíró nyelvtan harmadik kötete mögül vezényelt: Minden tengerimalac az autóbuszhoz. Nem értettem, miért mozdulok én is, hiszen inkább menekülnöm kellene. Nagyon helyes, maga az első számú tengerimalac. Odaül közvetlenül a sofőr mellé, vicsorgott Fakutya. Szótlanul engedelmeskedtem. A kanyar előtt még a könyvespolc felé pillantottam. Höhö, röhögött Fakutya. Tudtam, minden darabokra törik. Fakutya még mindig röhögött. Tulajdonképpen erre a nevetésre ébredtem fel. Gyanakodva körülnéztem. A nevetés forrását kerestem, de minden sarokból csak csend és rendetlenség kémlelt felém. Bódultam betántorogtam a fürdőszobába, szétkentem arcomon a borotvakrémet és a tükörbe néztem. Látod, megdöglöttek a tengerimalacok. Höhö. Végre te is közöttük voltál, éppen te, aki nem tudtad magad tengerimalacnak elképzelni. Höhö. Marhaságokra voltál kíváncsi, Kékharisnyára és Pascalra, Gavallérral és Buta főnökkel játszottál bábszínházát. Höhö. Pedig a tengerimalacoknak egyforma sok foltjuk van, és te sem vagy más, beszállsz az autóbuszba a sofőr mellé. Höhö. Ha befejezem a borotválkozást, lehúzom a pizsamámat és felveszem az ingemet. Meleg van, megint nagyon meleg van, gondoltam közben. A szoba egyik sarka tele volt forgáccsal, a forgácsok közül elővillant egy mondat: a boldogság kényszere. Megpróbáltam szavakat enyvezni hozzá, nem mentem vele semmire. Megkötöttem a nyakkendőmet. És? És semmi. A tó vize Kukutyinnál 23 fok, az árucsereforgalom emelkedésével gyűrűző kapcsolataink eredményesen tovább élénkülnek.
