Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-10 / 19. szám
Szerkeszti Kövesdi Károly Láz A láz, a láz elhamvaszt mindent, forróságába belehalunk, megtagadjuk s megértjük Istent, ha nélküle is, vele vagyunk. Próféciák elfüstölögnek, erőink összemorzsolódnak, szívünkön intelmek zörögnek, elrejti szándékát a holnap. Menekülnénk, de nincs menekvés, bújnánk penészes pinceboltba, űznénk a lomhán szálló estét, beleszédülnénk mézbe, borba. Ringatóznánk szobamelegben, csábos szavak gőzében fűlnénk, méricskélnénk a mérhetetlent, s egyre árvább perceket szülnénk. S a láz, a láz megint kitörne, mint kráterből buggyan a láva, és görcsbe rándulnánk üvöltve, iszonyatos csodára várva. Bizony, a láz elhamvaszt mindent, nincs, aki kínunk csillapítsa, hívjuk a sorsot megtört szívvel, teljen be, ahogy meg van írva. ■HEB Ne hidd! Derül? Dehogy. Még latyakos a föld. A szálas eső egyhangún pöröl. Délután mégis változik az ég, a bujdosó nap csillantja rezét. Lomha s tisztára mosdatott kövek föl-fölvillantják kölcsön-fényüket. A szilfák karja csupa szürke gyöngy, csöppentett felhőt kortyol a göröngy. Ezüst keretből bámul a világ, válladra ejti firnamentumát, s midőn az este szövi lepleit, féled a halált. Ne féld és ne hidd! Mennyi árnyék 4 szív, a szívem tántorog, meg is botlik a nyirkos partok mentén, Ahol a hold fátylasan ragyog s tört látomások forognak át az elmén. Életem, te sápadt alvajáró, mért fáj benned a holtak árulása? A fellegek közt ide s tova szálló kóbor lelkek megcsüggedt fohásza? Mennyi árnyék s mennyi fény a szívben, hogy gomolyog az elveszett idő. Nem nézhetek már csillagot szelíden, mellemben kövek, megannyi lomha kő. Az éji szellő fölnyüszít a lombban, szemem behúnyom, éjfél közeleg, sorvadnak az emlékek halomban, árva halottak, halotti sereg. T Tgyanabban a szerkesztőségben dolgoztunk, ugyanabban a garzonlakásban laktunk, ugyanannál az asztalnál sörözgettünk, sót, rövid ideig, amikor ereinkben még forrongott a vér, ugyanaz volt a szeretőnk is. De az évek megszaporodtak, s a söröskorsó már inkább illett hozzánk, mint a nők előtti pózolás, hiszen egyre jobban domborodott a hasunk a sárga nedűtől. S akkor megállapítottuk, hogy ez így nem mehet tovább. Ki kell találnunk valamilyen kedvtelést, mely gazdagabbá teszi életünket. Ede tele volt ötletekkel. Rögtön bélyeget, gombát és lepkét kezdett gyűjteni, s fafaragással foglalkozott. Ó, az én jó barátom! Mennyire igyekezett, hogy én is találjak valamilyen kedvtelést! Én azonban már túlságosan a sör rabja voltam. Úgy éreztem, engem már semmi az életben nem lelkesít. Egy alkalommal Ede egy apró magocs- kit hozott a garzonlakásunkba. Vattába csomagolva ápolgatta, öntözgette, dédelgette. A sarjadó zöld növénykét virágcserépbe ültette, agyagos földbe, és sok titokzatos dolgot müveit ezzel a kis csodával. Csak a nyár végén hívott oda a növényhez a lelkendező Ede, amikor a zöld levelek közt gyönyörű, lila színű virág nyílt. Ede fogott egy legyet, s fürgén beledobta a lila virágkehelybe. A virág nyomban összecsukódott, s olyan mozgásokat végzett, mintha rágna. Egy perc múlva az éhes virág ismét szétnyitotta a szirmát. Ede az etetést még néhányszor bemutatta nekem. A virág mindig ugyanúgy nyelte el a legyet. Úgy tűnt, hogy száz léggyel sem lehet jóllakatni. A kis húsevő növény egészen megváltoztatta az életünket. Edének végre sikerült felébresztenie az én érdeklődésemet is. Növénytani könyveket kezdtem tanulmányozni, gondoskodtam a kis növényről, ám Ede barátommal nem vehettem fel a versenyt. Neki nagyon jó szive volt. Együttérzett a növénnyel, mindig tudta, mikor éhes, és sokkal nagyobb szeretettel és megértéssel etette, mint én. önfeláldozó módon, gyakran a bútoroknak ütközve hajkurászta garzonlakásunkban a legyeket, hogy jó falatokat szerezzen húsevő növényünknek. Az pedig feljödött. Húsos, telt virága egyre szebb lett, légy pedig egyre kevesebb. Ede barátom szenvedett. Mivel fogja táplálni a kedvencét? Kedves, szerencsétlen Ede. Azt már rég elfelejtette, hogy a magocskát nekem hozta, s hogy ez a növény tulajdonképpen az én kedvtelésemet jelentette. De én nem haragudtam rá ezért. Hiszen mennyivel jobb volt, mint én! Milyen jószívű volt... Mikor lehullott az első hó, s a lakásunkból eltűntek a legyek, a húsevő növény éhezni, sorvadni kezdett. Ekkor jutott eszembe, hogy hozzunk neki laboratóriumi egeret. A növény már több mint egy méter magas volt, virága nagy és szilárd, miért ne bírna lenyelni egy egeret? Ede magán kívül volt a lelkesedéstől, amikor végignéztük a növény győzelmét az egér felett. Megszorította a kezemet, s éreztem, hogy ez a kézszorítás az örömét fejezi ki. Amikor beledobtam az egeret a virágba, a virág rugalmasan összezáródott. Rágott egy kis ideig, úgy tűnt, nehezen birkózik meg a falattal, ám egy perc múlva már ismét szétnyílt az éhes virág. Az egér eltűnt. Nagyszerű érzés volt látnom Ede barátomat, hogyan sír a meghatottságtól. Ez volt talán életem egyik legszebb pillanata. Attól kezdve sok érdekes élményben volt részünk a húsevő növénnyel. Nyelte az egereket, egyiket a másik után, amikor pedig még nagyobbra nőtt, elfogyasztotta az első csirkét. Tavasszal nyulat adtunk neki, és nevettünk a növény ügyességén, amint körítésként elkapott egy buta legyet is, amely ott ült a virág melletti levélen. Az apró legyecske túlságosan kis falat volt a mi óriási, gyönyörű és okos növényünk számára. Edét és jómagámat a szerkesztői kötelességek már rég nem érdekeltek. Rutinosan elvégeztük, amit kellett, s rohantunk haza, ahol minden irányban terebélyesedve nőtt a mi gyönyörű növényünk. Képesek voltunk reggeltől estig mellette üldögélni, csodálni húsos virágát. Beszélgettünk vele és róla, teljesen kitöltötte életünk eddig legérdekesebb szakaszát. Ismét nyár lett, megszaporodtak a gondjaink. Növénykénk - mindig így neveztük, bár már hatalmas volt - lenyelte az első nyulat, ám az kevés volt. Ede, a jószívű Ede nem bírta ki a szomorú lila szirmok látványát. Közelebb ment a virághoz. .. Visszafojtottam a lélegzetemet. A növényke virága mintha mosolygott volna. Aztán Ede feje után kapott, s bezáródott. Ede fejetlen teste a földre zuhant. Ó, te jóságos barátom! Tanácstalanul álltam a növény előtt, néztem az éhes lila virágot. Odaadtam neki Ede egész testét. Soha nem fogom elfelejteni, mekkora élvezettel nyelte el barátom testét. Szegény Ede. Eltűnt. Elveszett mindörökre. De azt hiszem, hogy ezt ő maga akarta így. A húsevő növény töltötte ki az egész életét, ö pedig a növény életét. Es én? Ülök a növény mellett, várok. Már tárul is szét a gyönyörű, éhes virág... Sági Tóth Tibor fordítása J Jonr kés. A pen hetősen re bizalmatla Fölötte A férfi, zott konyf- A szic Megpró gyón siker Mögötte- Kaptu emlékszel Nem, a Egyáltalán na egy il; ajándékba pészték? E és egy sün becsúsztak Mit akart < Körül* lak. Tis^js éjszaka leple még kifeszítve lámpást ide mert sötét az óra eszmélés hajnalán nem térhetek nyugovóra úgy vagyok itt mint bárki más minden éjszakámra ébredő fénysugár vigyáz hiába omlanak le sziklák és falak ha másért nem hát megszokásból bántanak . x mindegy hogy ki mit mond mindegy hogy ki mit mesél kéthangú újra a visszhang kéthangú visszhang újra él új köntösbe bújik a hatalom ZIRIG ÁRPÁD szokatlan napló pimasz szintváltó szégyentei de beérik végül a tiltott gyű hajnalban nézni tanul a szer mártír folyó partján szitál az eső permetez szürke levelek közt egy mai halk énekbe kezd X még mindig félnek nyelvemi a szavak szabadulni a jövő felé háttal lépkedem ha szólnom kellene két kézz fogom be a szám A mikor az asztalosnál inaskod- tam, ő azt szokta mondani, minden attól függ, hogy az ember a kalapáccsal eltalálja-e a szög fejét. Persze, ez nem mindig sikerült. Ilyenkor a körmömre csaptam. Mégis ezek a félresikerült ütések emlékeztetnek az asztalosra. Enélkül a műhelyt se tudnám elképzelni, sem a szöget, sem a kalapácsot. Ráfújok a körmömre, s máris forgácsok repkednek a szemem előtt, az egész Műhely tele van forgáccsal, a forgácsok közül egy mondat kandikál ki: A BOLDOGSÁG KÉNYSZERE. Szavakat próbáltam enyvezni a hangulatához. A boldogság szürke kitartás, a boldogság... De nem mentem semmire vele. Felnyaláboltam a mondatot, mint frissen kipolitúrozott bútordarabot, s elvittem Röhögő Fakutyához, az akadémikushoz. Höhö, vigyorgott Röhögő Fakutya a mondatra, ez mi? Ennek semmi értelme sincs. Leggyakrabban ezt szokta mondani, így nem lepett meg a válasza. Röhögő Fakutyát egyszer valaki így jellemezte: Mindössze tejsavanyításra használható, ha ráröhög a tejre, megsavanyodik tőle. Akkor hasznos ember, jegyezték meg többen is, nem hiába akadémikus. Máshoz nem kell értenie? — vetettem ellen. Bizonyára máshoz is érthetne, felelték, de ezt már ki kérheti számon. A mondat ott hunyorgott kettőnk között s az értetlenségtől megvetemedtek benne a betűk. Egy történettel talán megeleveníthetném a boldogság kényszerét, töprengtem fennhangon. Höhö, egy történettel, aminek se füle, se farka. A se füle, se farka is szavajárása volt, elbátortala- nodtam. A kerek történetek múlt ideje sohase lelkesített. Csak a folyamatos eseményben lobog visszaható varázs, amely abból következik, hogy az ember együtt csinálja az építkezést, most, nyílt befejezéssel. Játsszunk bábszínházát, javasoltam hirtelen, mert valahogy ki akartam fogni a zavaró múlt időn. Höhö, bábszínházát, és kik a szereplők? Az első bábu KÉKHARISNYA, a második bábu ÉN vagyok, a harmadik BULDOGPOFA. Kutya is játszik benne? Buldogpofa nem kutya, alkalmi férficimbora. Kékharisnyával egy söröző sarkában ülnek és rám várnak. Én bejövök, jónapot, jónapot. Höhö, az a harisnya nem is kék. Nem akartam összetintázni. Egy egészen fiatal kékharisnyáról van szó, aki nem tudja magáról, hogy ő kékharisnya, én sem tudom róla: Jó napot. Elég nehezemre esett egyszerre mozgatni a három bábut, igazán csak kettőre tudtam figyelni, a harmadik kisiklott mozdulataimból és elkülönült. Höhö, most mit csinálnak? Táncolunk. Én és Kékharisnya, Buldogpofa az asztalnál ül és... És mit csinál? Nem tudom, mit csinál. Kékharisnya a fülemhez hajlik: Maga olyan, mint Pascal. Höhö, a sörözőben nem lehet táncolni. Már nem vagyunk a sörözőben, ott vagyunk, ahol táncolni lehet, Kékharisnya suttog: Maga olyan, mint Pascal. Aztán hazamennek Buldogpofával, énútalt vásárolok, éppen akkor nyitok be a szobába, amikor Buldogpofa már Kékharisnyán fekszik és Kékharisnya kéjesen sikongat, pedig előbb még azt mondta nekem, hogy... És aztán? Aztán semmi. A tó vize Ku- kutyinnál 23 fok, az árucsereforgalom emelkedésével gyűrűző kapcsolataink eredményesen tovább élénkülnek. Ezt ki mondja? A boldogság kényszere. Hát nem érti? Ezt a túlélés mondja. Vége az előadásnak, az ember beéri azzal, ami van. Pascal csak az előadáshoz tartozott, a boldogság kényszere úgyse tudott volna mit kezdeni vele. Azt a dumát kell tovább mondani, ami a mindennapokat szolgálja, a tő vize Kukutyin- nál... Se füle, se farka. Játsszak mást? Felőlem játszhat, de csináljon ■■■■■■■■■■■■■■■■■■ legalább szí nak. Ebber repel Kék egy kristály rabban jjcw höhö, eT v van, minek tartót? Jó, get kihagyj rok koron MONÍ meg magad egy hamuta érdekes köz nés, megn; pénz. A pér ja. Azért ga tatlan, a női ről, csak ar gyen hozzá dőzsöljön, Ezenkívül s Igen hülye 1 annyira él, rosban, a t konyakot i gyezgetik : göngyölegg gönyt? Húz ház. Höhöh nyilvános 1 pénzt tel ti napot, 4j r hogy jó esti lebujbán c plim, plim, néhez lép: 1 nagysád, m Marino Marini: Sztravinszkij (bronz, 1951) PETER STOuCNY
