Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-05-03 / 18. szám

neséljek? De likjQ^az éle- : éveim szöve- ló igaz: sehol mint az alapapám nevelő- igy idejekorán /ásni; a legke- felemelkedve ekszik velem, sít. Az elkülö- ajándékozott

tkezett abból, Iának“ hívtak; idéta-vidéken, riban németek akkor még •saság területe i a választóvo- korosztály kö- -t népiskolába, ;g az Osztrák- rtományai kö- ható, hogy ez i.

egyházi iskola, y éve: jezsuita cör, e keverék tetlen volt, putt tört ki belövik a reichen- laXiposványba intem benne, egyesületi ban- jam, melyből ilákban is vala- voltak tiltva, tfogolta őket; és barna ing- ez a „biroda- ‘ után volt; ezt , de nem a bariért öt tárgyból ipvetö ismere- egy magánjel- Hohenelbébe, légit, besorozván szögesdrót in: ez volt az

én problémám, itanítás: ahogy :et, Ithakáról és és azt hittem, olvasok; a néptanultunk törté- 1 Habsburg-tör- reálgimnázium- h szájizű, fran- met, melyet né- itak elő, majd és fajelméletet; ta^^örténelmi jy azt Sztálin izek után mégis íi még a törté- íféle történelmi lóinak. Az én ilytonosság.

ozom egykori itt állnak előt- után, Braun- :nben, Liberec- verinben, Bay- , rám néznek, smersz meg? És n ismerem fel á megmondják csalódottak; el- or ók mesélnek - tudod még -; im már. Eseten- mgok, hogy ezt- ejteni, és akkor nyira erőt vesz edkezem a kül- isztálytársaimat ; ezennel vala- ítot kérek.

éveim legbizal- ihol keleten el- .hallottam egy- a leányról, akit idején ismertem tán el akartam ír. - Hébe-hóba osztálytalálko- alkalommal el- égyszer kaptam ■ .(fetosen eltöl- ézett fel; vála- indig csalódást lek attól kezdve

Törés törés hátán; ugyan mit is mond e szó: „iskoláskorom“? - Mi lehet közös egy csehszlovákiai Csehországban található, isten háta mögötti, német nyelvű falusi iskola, egy ausztriai jezsuita gimnázium és két másik gimnázium között, ismét csak a Szudéta-vidéken, melyekben az oktatást először polgári szellemben cseh-európai, majd fasiszta ihletésű nagynémet elvek alapján irányították, de végül mindig ugyanazokkal a tanárokkal végeztették?

Arra sem emlékszem már, hogy mi volt a neve annak az osztálytársunknak, akit szülőhelyemen egy napon meg akartunk égetni. Egy föld alatti folyosóban kellett volna mindennek megtörténnie, és már hozzá is .fogtunk a folyosó megásásához, de csak egy méter mélységig jutottunk a kemény hegyi talajban. Ez a fiú úgy viselkedett, mint a macska; olyan fura módon tudott védekezni, hogy minden fogásból sikerült kicsúsznia. S nemcsak hogy köpködött meg karmolt és maga körül csapkodott, hanem egészen gátlástalanul

FRANZ FÜHMANN

védekezett: rögtön beleharapott az ellenfélbe, kifeszített ujjaival teljes lendülettel a szemébe szúrt, mélyen beledöfött az orrüregébe, megbökte az ádámcsutkáját, belerúgott a heréjébe, s még akkor is kivágta magát egy eredeti dzsiu-dzsicu csapással, ha ketten vagy hárman csimpaszkodtak belé. Az ellenpárthoz tartozott; különben a hősünk lett volna.

Az én szülőhelyem észak-déli irányú völgyben húzódik meg, eszerint rendelkezik egy keleti és egy nyugati hegyoldallal, így két "párt jött létre: a nyári oldal meg a téli oldal képviselői, akiknek élet-halál küzdelmét mégis, valamikor régen, jóval iskoláskorom előtt valamilyen észek-déli megosztottság keresztezte; a legendás hüttenbachi csata után, melyben állítólag ketten is megnyomorodtak egész életükre, végül két klán alakult ki, s ezek helyileg már alig-alig voltak pontosan meghatározhatók. Magjukat a polgári iskola adta, mi/ népiskolások voltunk az utánpótlás; srácok a kísérő népségből. A vezérek brutális istennek számítottak, a program mindkét oldalon a terror útján megszerzendő egyeduralom volt, s a háborúság rögtön kitört, ha valamelyik párt túlerőben érezte magát. Kegyetlen sors várt a foglyokra. /

Télen a „tömés“ dívott, a nedves inkvizíció: a hátára fektetett személynek befogták az orrát, s a szükségből tátogó szájba addig és oly mélyen tömtek havat, amíg csak valamelyik vezért el nem fogta az aggodalom. - Nyáron békát és iszapot használtak.

A macskatermészetű fickót tehát meg akartuk égetni. „Benzint öntünk rá, meggyújtjuk, és végignézzük, hogyan perzselik a lángok“ — magyarázta vezérünk. Én azokhoz tartoztam, akiket beavattak, jóllehet még csupán népiskolás voltam; beavattak, mert a megégetésnek apám telke alatt kellett történnie, ahol háborítatlanul áshattunk. Az akna, melyet a kemény talajba vájtunk, fél négyzetméternyi lehetett, úgyhogy minden esetben csak egyikünk dolgozhatott; más szerszámunk nem volt, csak kapa és lapát. Kvarchomok. Még ma is hallom, ahogy meg- csikordul, ropog.

Aki sorra került, negyedórát ásott, aztán leváltottuk; három napon át ástunk, utána leállítottuk az akciót: vezérünk robbanóanyagot

akart szerezni, és eközben mindig újabb nehézségekbe ütköztünk. - Én is kapálhattam, áshattam két alkalommal, és kapáltam a végkimerülésig; büszke voltam erre.

Az aknáknak három méter mélységig kellett levezetnie egy csípőmagasságig érő s hirtelen boltozatossá táguló folyosóig, amely aztán ugyanilyen gyorsan elkeskenyülve az elhagyott kőbányába vezetett volna ki, amely apám hegyi telkét határolta. A kőbányát ócskatelepnek használták, a kijárat egy csalánnal benőtt csapáson át, elrozsdásodott vödrök és szétfoszlott matracok között vezetett volna a szabadba, hogy senki fel ne fedezhesse.

Láttam a folyosót, a boltozatot, képzeletem működött; magunkat is ott láttam a boltozatos gödörben járkálni fáklyafény mellett, álarcban; hogy elevent égetünk meg, egészen kiment a fejemből. Ha megpróbálnám magam elé idézni, megmerevedne a jelenet; átélném mégis és megborzonganék az iszonyat és a kíváncsiság keverékétől, melyben a kíváncsiság van túlsúlyban.

Hogy a macskatermészetű fiút meg fogjuk égetni, afelől halvány kétségem sem volt. Ha összetalálkoztam vele, jövendő sorsa ötlött eszembe. Csaknem minden alkalommal találkoztunk iskolába menet az úton, és a földöntúli mindenhatóság meg a borzalom kavargó érzetével meredtem rá. Alighanem azzal érdemelte ki a legtöbb figyelmet, hogy nem vett tudomást a dologról. Úgy közlekedett, mintha az övé lenne az utca; keze mélyen a nadrágzsebében, háta előregörbülve, csípője lazán forgott, válla előre-hátra hullámzott. Szokása szerint minden lépéskor kiköpött az útra, nyálával megcélozta a fűszálakat és a bogarakat; a legkisebb mozgást is észrevette az útszélén, s nyomban azon volt, hogy megszüntesse... Egyébként csak az utcán láttam, sehol másutt: sem a tónál, sem az erdőben, sem a réten. — Sosem támadott meg, és én sem őt, megvetett engem; ismertem a végzetét, s ez olyan fölényt adott nekem, amely már határos volt a részvéttel. Sorsáról többet nem tudok.

Furcsa módon az égetést magát sehogy sem tudtam elképzelni magamban —: holott a tűz iskoláskorom éveiben még hétköznapi jelenségnek számított. Zúgás és pattogás a tűzhely ajtaja mögött; anyám parazsat cipelt szobáról szobára, az utcáról láttuk a kovácsot munka közben, apám meg a patikájában vért és vizeletet forralt hegyes lángok fölött. Évente kétszer az avart égették el; vadászok tüze, tűz a krumpliföldeken, a parasztok is maguk sütötték még a kenyerüket. Nem volt iskolai túra tűzgödör nélkül, máglyák lobogtak mindenütt: tavasz-tűz, Wal- purgis-éji tűz, megforduló-tűz Szent János-napkor, újévi tűz - lángoló kerekek, a hómezókön gördültek tova; fáklyásmenetek, fáklyás utazások nyárünnepeken égő-világító hajókon, ahogy sercegve áthúztak a tavon; az üvegfúvók kunyhóiban látható fehér csillogás, földöntúli hőséget árasztó viliódzó falak, s ha gavallérnak ígérkező látogató érkezett,

eleven egeret is hajítottak bele: fakó, nyomban szétszikrázó nyom csupán. Vad tüzek a fogadók konyháin; s aztán villámok is űztek bennünket, mélyek tüzeket lobbantottak; s az országos vásárokon a tűznyelők. Tűz - a templomok örökmécseseként nappal pedig a krematórium füstszennyezte rőt lángjai. Ezt a lángot iszonyattal szemléltük, mert a legképtelenebb lázadás lángja volt, a zendülés lobogása Isten ellen, aki azt parancsolta, hogy az ember, aki porból vétetett, újra a porává váljék.

A krematórium kéményei számomra a pokol kijáratai voltak; a kolostorban aztán, lelkigyakorlatok alatt, Loyolai Szent Ignác előírásait híven követve arra tanítottak bennünket, hogy a poklok tüzét kíséreljük meg magunk elé képzelni, összes érzékszervünket mozgósítva. A képzelőerő nagy iskolája: ott ültünk, három napig hallgatásra ítélve a konviktus boltívei alatt, és paptanár hangját hallgattuk, aki le- és bevezetett bennünket a pokolba:

„Az első gyakorlat abban áll, hogy a képzelet szemével szemléljék ama mérhetetlen tűzparazsakat és bennük mintegy üres testbe zárva a lelkeket. Szemléljétek hát! A második gyakorlat lényege, hogy képzelőerőtök adta fülekkel halljátok meg a sírást, az üldözést, a kiáltozást, Krisztus urunk káromlását és szentjeinek gyalázását. Halljátok hát! A harmadik gyakorlat lényege, hogy képzelőerő adta szaglóérzéke- tekkel érezzétek a pokol füstjét, kénjét, posványát és a rothadás bűzét. Szagoljátok hát! A negyedik gyakorlat abban áll, hogy képzelőe- rötöktől nyert ízlelő érzéketekkel megízleljétek a pokolbéli keserű dolgokat, a könnyeket, a szomorúságot, a lelkiismeretfurdalást. ízleljétek meg hát! Az ötödik gyakorlat a képzelőerő adta tapintóérzéket kívánja meg, ahogy ugyanis ama parazsak a lelkeket megragadják és égetik. Érezzétek hát!“

Tízévesek voltunk, s lelkigyakorlatok nem voltak ugyan mindennap, de ha voltak, azon a napon jelen volt a pokol. A tűz, tanították, isteni tisztító hatalom, a szentlélek adománya; s még a máglyák is, melyeken az eretnekeket megégették, kegyesek az eretnekek lelke iránt, még ha az egyház nem vállal is értük felelősséget, csak világi szárnya - később mindezt Joyce-nál fedeztem fel újra, az Ifjúkori önarcképben.

Hogy hogyan. ízlik, milyen szaga van a tűznek, és hogyan éget, mindez tökéletesen képzelőerőm érzeteibe világlott, mikor arra készültem, hogy átugorjak a tűzön; bátorságpróba tábortűznél, évekkel a hitleri birodalomhoz való csatlakoztatás előtt. Tudtam, hogy azt az ugrást, melynél néhányan bizonyára már balesetet is szenvedtek, másnap este elvárják majd tőlem, a Szudétané- met Tomaegyletbe történő felvételkor, s az utolsó pillanatig rettegtem, hogy megbotlok majd egy gyökérben, s teljes hosszal belezuhanok a parázsba, de már megtanultam, hogy német erény, ha legyőzzük önmagunkat, félelmünket, mindazt, amit „belső gazemberségnek“ neveztek, így társaimhoz hasonlóan átugrottam a tűzönt s felszentelve éreztem magam a lángok által.

Immár nem közönséges ember voltam többé, még csak nem is valamilyen másik német; ezekről a cse- hekről, zsidókról vagy cigányokról nem is beszélve. Bármelyikünk, német, fölöttük állott, de már magam sem csupán valamilyen német voltam, hanem olyan német, aki átugrott a tűzön, s mélységes jogot éreztem ahhoz, hogy ezeket a másféle népeket megvessem, adott esetben akár szét is tapossam.

Ha véletlen volt, akkor több, mint véletlen, hogy eme tűzugrások egyike éppen arra az estére esett, melynek délelőttjén a prágai hatóság utasítása szerint a béke gondolatának kellett szentelni egy tanítási órát. Az ünneplés okát már rég elfeledtem, valószínűleg nem is tudtam soha, mert nehezen képzelhető el, hogy közölték volna velünk, de az az óra emlékezetemben marad.

Látom osztályfőnökünket feke- tészöld, gyűrött öltönyben, ahogy dünnyögve, mint mindig, s mégis másként, elporoszkál mellettünk a katedráig; szokása volt, hogy már ajtónyitáskor magában beszélt, a vidék érdes-nagypofájú tájszólásában, alig érthető morgásáradattal, mellyel hangulatát is tudtunkra adta, többnyire bosszús-tűrő megvetését a „szájtátiak“ iránt, ahogy bennünket hívni szokott, mindig csúfolódva, mindig rosszindulattal, igen gyakran sértően, olykor komoran, élvezve, ha gyengébbet bánthatott meg, a testi fogyatékosságot ugyanis mindig gúnyolta; néha mégis, kideríthetetlen okból, a legvadabb csínytevést is kész volt eltűrni; a mesebeli nagylelkűsége - mely aztán minden alkalommal hirtelen dühkitörésbe csapott át. Minél artikuláltabb, érthetőbb volt a mormogása belépéskor, annál veszélyesebbnek ígérkezett a hangulata, s ez alkalommal minden szavát értettük: Szóval, ezek, morogta, és elmulasztotta bevágni az ajtót - szóval, ezek ott Prágában elrendelték, hogy ő a béke jótéteményéről értekezzen itt, tehát a jótékony békéről fog értekezni. A béke előtt (ezzel a trianoni és versailles-i békére gondolt) - a béke előtt az ember németként élt itt egy német államban, még ha Ausztriának hívták is; nos, most németként az ember csehekhez tartozik (tudatosan használta ezt a szót, gúnyból), ez hát amolyan jótétemény a béke részéről, és ha korábban németek döntötték el, hogy mit tanuljanak a német diákok, úgy most ezt a prágai cseh urak döntik ék, tehát ez szintén egyfajta jótétemény a békétől, és ha errefelé a béke előtt a német munkások mindig találtak kenyéradó munkahelyet, ma bizony éhezni kényszerülnek és nyomorognak, a német kézműipar tönkremegy, a német paraszt eladósodott, ezek mind-mind a béke jótéteményei, s hogy a francok, taljánok meg a polyákok ma ősnémet területeken uralkodnak, az szintén ilyen jótétemény a béke részéről, ami pedig a gyarmatokat illeti, arról nem szólhat, nem utolsósorban ez is afféle jótétmény a békétől; azelőtt a német szabadon beszélhetett, most csak foghatja a száját.

Mi, szájtátiak, vajon mindezt ért- jük-e? Értettük; ő tovább morgolódott, még mindig az ajtó és a katedra között: azzal is megbízták, hogy utaljon néhány könyvre, melyek még a békével foglalkoznak, a címeket véletlenül elfelejtette, de nem szeretné elmulasztani, hogy ki ne mondja még - s ezzel felmászott a pulpitusához -, hogy tudnillik papírral akár a segg is kitörölhető vagy éppen fidibusz csavarható belőle, pipára is gyújthatunk vele, szükség esetén pedig fűthető vele a kályha.

Ezután olvasott velünk, a Nibe- lung-énekből olvastunk fel, kiosztott szerepekkel; este aztán átugrottunk a lángokon, testünket másféle tűz

MÉSZÁROS LÁSZLÓ

Aforizmák

0 Az erős nemzeti érzelmek szintjére nem felemelkedik, hanem lesüllyed az ember.

0 A történelem azért ismétli önmagát, mert senki se hisz neki.

0 Rendőrállamban a társadalom sem lehet civil.

0 A tett csak akkor lehet döntő, ha van rá lehetőség.

számára acélozva, a nagy tisztítótűz számára, mely ennek a békének a gyalázatát hivatott kiégetni, és gyakorló gránátokat is hajigáltunk, meg gázháborút gyakoroltunk füstölgő szalmájú sátrakban. Akkoriban még nem hordtunk csizmát és barna inget, csak vastag, durva cipőt, fehér harisnyát és rövid, szürke nadrágot derékszíjjal meg késsel; meztelen térdekkel ugráltunk a tűz fölött, utána pedig zengtük a dalt: Láng az égríek!

Mikor aztán csizmában jártunk iskolába, egy napon leégett a zsinagóga. Tiszta novemberi nap volt, különös, hogy kevésre emlékszem legkevésbé a tűz képeire. Látom magam csizmában és barna ingben a hangtalanul bugyborékoló tömegben; ugrásra készen álltunk, összeszorulva egy félreeső helyen, velünk szemben a házsor, homályos sietség, tisztségviselők, hírvivők, kusza kiáltozások; úgy állunk ott, mint egy sziklatetőn, szemben a ház mintha megremegne, s az érzés, melyre visszaemlékszem, az iszonyat és a kíváncsiság keveréke, melyben több az iszonyat.

Nem tudom, hogy jutottam erre a helyre, melyet most mintha repülőgépről szemlélnénk, nem tudom, ki rendelt ide, nem tudom, hogy mit értettem a tényállásból: emlékezetem e helyen kezdődik. Ott állok a forrongó tömegben, és rámeredek a szemközti házra, melyben hirtelen kivágódik egy ablak; kurjongás tör ki, az ablaknál tolongás: aztán hirtelen egy kötél az ablakkereszten, majd kövér füst duzzad ki-az oromzatra; egy hurok, egy fej: a tér fegyetlen üvöltés, az ablakkereszten egy ide-oda himbálódzó test, üvölt- ve rohanunk a házhoz, s az ordításba belecsörömpöl a szilánkokra hasadó üveg.

De ekkor már az egyik utcán vonulunk lefelé, őrjöngve csapkodunk a csörömpölő üvegtáblákra, némán, konokul, a végkimerülésig; nem tudom, honnan voltak furkós- botjaink, hirtelen valamennyiünknek furkósbot van a kezében, üveg hull, csikorog a csizmák alatt, látom arcomat a szétforgácsolódó tükrökben, mellette egyik tanáromat: kipirulva, fáradtan, furkósbottal a kezében; és ekkor meglátom a zsidót. Találkoztam vele, mikor hazafelé mentem, délután, egy patak menti utcácskában az óvárosban, a kelmefestők környékén; csizmában és barna ingben közeledtem, ő némán a penészes falhoz simult, öregember volt, kaftánban, pajesszal, én meg hanyagul elmentem thellette.

Alig néztem rá; tudtam eljövendő sorsát? — Nem tudom; továbbmentem, s éreztem, ahogy a félelemtől elfullad; aggastyán volt, én meg tizenhat éves siheder; a kezembe adták, de elrettentem attól, hogy megsemmisítsem.

Egészében véve iskoláskorom jó nevelés volt. Auschwitzra: No scholae, sed vitae discimus. Nem az iskolánk, az életnek tanulunk. Másnap láttam a zsinagógatűz színhelyét; borzalmas szaga volt, gyorsan eljöttem onnan. - Aztán a városok égtek.

Az első ellenséges repülőgépet még iskoláskoromban láttam: néhány héttel lángoló falvakon vonultam át, akkor már megvolt az érettségim, s a matematikavizsgához egy lövedék röppályájának kiszámítása ' is hozzátartozott.

Ezt már nem emlékezetből tudom: mikor huszonöt évvel hadiérettségim után ifjúkorom színhelyeit felkerestem, Rokytnicét, Liberecet, Vrchlabit, megajándékoztak egy mappával, amelyben okmányok fotókópiái voltak, köztük az enyém is, az iskola befejezéséről tanúskodván.

Előtte viszontláttam Kalksburgot; valamennyi iskolám túlélte a háborút; a kőfejtőben még mindig csalán és törmelék. A hegyi telekre nem tettem be a lábam, az atyai házba sem; úgyszólván elszöktem onnét.

Drescher Attila fordítása