Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-04-19 / 16. szám

• Hogy ment el annak idején? Haraggal, hátra se nézve?- Nem, semmiféle harag nem volt bennem. Én ma is csak csodálni tudom a magyar népet... hát mi maradt ebből az országból Trianon után? Torzó. Mindenétől megfosztották a népet, értékei idegenbe kerültek, segítséget senkitől sem kapott és mégis! Talpra állt. Mi voltunk az egyedüli ország, amely ha keservesen is, de azért kifizette a háborús jóvátételt. Micsoda évek voltak azok, istenem! Diplomás emberek söpörték az utcát, mérnökök vezették a mozdonyokat. Később aztán, amikor felnőttem, már jobban állt egy kicsit az ország... mi pedig lelkesek voltunk és derűsek. Én például ötödikes gimnazista koromban csak azért akartam testnevelési főiskolára menni, hogy kikerülhessek az olimpiára és ott majd az én eredményemnek köszönhetően szólaljon meg a magyar himnusz. Igen, ilyen gondolatok foglalkoztattak. A mi családunkban gyakori téma volt a haza- szeretet. Úgyhogy én nem haraggal, hanem nagy-nagy szomorúsággal mentem el innen.

• Negyvenötig bizonyára szépen teltek az évei. Bekerült a Színiakadémiára, egyik filmet a másik után forgatta...- A legelső filmszerepet elsőéves növendékként kaptam. Emlékszem, Ódry Árpád egyáltalán nem örült ennek, mert attól félt, hogy elkapat a siker és ő akkor bennem látta a magyar színészet legnagyobb reménységét. El sem tudom mondani, mennyire szeretett ó engem... a filmezést is csak azzal a feltétellel engedélyezte, hogy ha véget ér a forgatás, visszamegyek és elvégzem az Akadémiát. Én ezt megígértem neki és el is végeztem. Akkor aztán magához hívott és így szólt: „Tudom, az összes budapesti magánszínház szerződési ajánlattal ostromolja, de akármekkora gázsit ígérnek is, egyiknek se legyen a tagja... magának a Nemzetiben a helye.“ Oda is szerződtem. Harminchéttől negyvenegyig a világirodalom legszebb szerepeit játszottam el, és én voltam Mikszáth Tóth Marija és Németh László Satája is, a Villámfénynél című darabban. Németh László és Szabó Lőrinc mindig elismerően nyilatkoztak rólam, a filmrendezők pedig kora reggeltől késő éjszakáig foglalkoztattak. Szegény gazdagok, Fekete gyémántok, A varieté csillagai, Zenélő malom... annyit dolgoztam, hogy bele is betegedtem. A magyar kívánsághangversenyt talán be sem mutatták, a Gyávaság, a Beszállásolás, az Eladó birtok pedig úgy hírlik, elveszett. Szerintem rég megsemmisítették.

• A Kísértést, negyvenegyben, az olaszokkal forgatta.- Sajnos, arról sincs már kópia.

• Hogy került sor erre a meghívásra?- Olaszországban nagyon szerették a magyar filmeket, én ott ugyanolyan népszerű voltam, mint idehaza. Negyvenötben, amikor arra vártunk, hogy hajóra szálljunk és elinduljunk Argentína felé, Genovában szinte naponta megállítottak az utcán. Egyszer a pék felesége állt elém, vitt, húzott magával. Adott az nekem kenyeret, sót, cukrot, mindent, mert látta, hogy ki vagyok éhezve. Úgy megrakta a táskámat, hogy majd leszakadt a füle, Az argentin nagykövetségre egy katolikus magyar pap vitt be. Ott is felismertek. „Maga volt a vak lány a Rózsafabotban, ugye?“ Erre az összes magyar kivándorlónak elengedték a vízumdíjat.

• Visszatérve a Nemzetire: úgy tudom, negyvenegyben volt ott egy komoly konfliktusa. Nem ment el a németországi vendégszereplésre, ezért fegyelmi eljárást indítottak ön ellen és ott kellett hagynia a színházat.- Az egy nagy igazságtalanság volt, ami akkor történt velem. A Csongor és Tündét tűzte műsorára a Nemzeti, kiírták a szereposztást és mit látok? Tünde: Szeleczky Zita. Egész nyáron ennek örültem, meg is tanultam a szöveget, végül mégsem az enyém, hanem Szörényi Éváé lett a szerep. Azóta sem jöttem rá,

Szeleczky Zita - negyvenöt év után

Emelt fővel távozott - egyenes derékkal, tiszta lelkiismerettel érkezett. SZELECZKY ZITA, a felszabadulás előtti magyar filmgyártás egyik legizgalmasabb egyénisége és legnevesebb sztárja negyvenöt évi távoliét után Budapesten járt. Mint ablakról a párát, olyan finoman törölte le múltjáról a homályt. „Soha, semmilyen pártnak nem voltam tagja, politikai kérdésekben egyszer sem nyilatkoztam, filmjeim kivétel nélkül játékfilmek voltak. Hogy 1948 februárjában mégis elítéltek, annak egy oka volt: Petőfi Föl a szent háborúra! című versével buzdítottam a magyar katonákat, és azokkal éreztem, akik az ország sorsa miatt aggódtak. “ Az ítélethirdetés híre Argentínában érte utol Szeleczky Zitát. 1945 tavaszán, sikerei csúcsán lépte át az osztrák határt.

Azúrexpressz, Gül Baba, Sok hűhó Emmiért, Rózsafabot, Egy éjszaka Erdélyben, Sziámi macska, Nászinduló — filmjeit nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is nagy sikerrel vetítették. A Nemzeti Színházban a Peer Gynt Solvejgjét, a Szentivánéji álom Titániáját, az Énekes madár Magdóját játszotta. Ódry Árpád állítása szerint olyan tehetség, mint ő, száz évben csak egyszer születik.

Szeleczky Zita ma Hollywoodban él. Ott terjeszti fáradhatatlanul, szíwel-lélekkel a magyar kultúrát.

miért tették ezt velem, hiszen szerettek a színházban, a Farkas-Ratkó- díjat is nekem szavazta meg a társulat. Tünde helyett azonban Ledér lettem; először boldogtalan voltam, aztán nagyon boldog. Ledérnek ugyanis csak két jelenete van, ám ha mindkettőt jól oldja meg az ember, akkor nagyszerű perceket szerezhet a nézőknek. így is lett. Mikor aztán sínre (jerült á berlini vendégszereplés, Németh Antal, a Nemzeti igazgatója, arra kért: a német közönségnek Tündét játsszam el. De mit válaszol erre egy fiatal sztár, aki időközben rájött, hogy az ő szerepe színesebb? Azt, hogy nem! Értse meg, gyönyörű lesz, győzködött Németh Antal, valóságos mennybemenetel vár magára, vállalja el. Hiába kö- nyörgött. Persze ha tudtam volna, hogy mire lesz képes, akkor nem makacskodom, de hogy politikai botrányt csinálnak az ügyből, az meg sem fordult a fejemben. Gondoltam, megúszom majd egy gázsiletiltással. Német Antal azonban, aki egészen addig lépten—nyomon azt hangoztatta, hogy isten után ő csinált belőlem színészt, úgy megharagudott rám, hogy a Színészkamara elé vitte az ügyet és elküldött a Nemzetiből. Ezen aztán én háborodtam fel, de annyira, hogy fogtam magam és elmentem Olaszországba, és akkor forgattam a Kísértést. S csak úgy mellékesen jegyzem meg: belőlem Ódry Árpád és Kiss Ferenc faragott színésznőt.• Bár az ítéletet később módosították, a büntetést féléves eltiltásra változtatták, következő színpadi szerepeit már a Operett Színházban és a Madachban játszotta.- Az Operett Színházban két darab közül választhattam: a Kaméliás hölgy és a Mária főhadnagy címszerepét kínálták fel. Csakhogy Olaszországban úgy megfáztam, hogy betegen jöttem haza és attól féltem, ha én egy évadon keresztül Kaméliás hölgy leszek, akkor amilyen átélős vagyok, a vége az lesz, hogy valóban meghalok a színpadon. Ezért döntöttem aztán a Mária főhadnagy mellett, de nem bántam meg, mert nagyon szerettem a szerepet. Egész évadban ezt játszottam, aztán szerződtem át a Madáchba.

• Jó lépés volt?- Abból a szempontból, hogy Várkonyi partnere lehettem az I. Anna és III. Károly című kétszemélyes darabban, igen. De miután bejöttek a németek, a színház pedig baloldalinak érezte magát, Pünkösdi Andor bezárta a Madách kapuit, így aztán nem hogy új szerepet nem kaptam, hanem a régit sem játszhattam. Akkor keresett fel Kovách Aladár, hogy legyek ismét a Nemzeti tagja és hogy elismerését bizonyítsa: felajánlotta Anouilh Eurydikéjét. Időközben azonban átvette a hatalmat a Szálasi-kormány, Kovách Aladár otthagyta a színházat, Kiss Ferenc, a frissen kinevezett igazgató pedig a darab tartalmára célozva azt mondta: a halálnak nem csinálunk propagandát. És műsorra tűzte Gárdonyi Géza Annuskáját. Ezt a szerepet játszottam az utolsó pillanatig, Ibsen- darabját, a Solness építőmestert már nem mutathattuk be; közeledett a „vihar“, mi meg csomagolni kezdtünk.

• Miért?- Jó, hogy megkérdezi, az igazat úgyis csak én tudom. Jöttek az oroszok, és azok, akik ezt felszabadulásnak tekintették, rossz szemmel néztek rám. Rossz szemmel, mert én kezdettől fogva a magyar katonákkal éreztem, felléptem a kívánsághangversenyeken, írtam nekik a lapokat, mert várták a fronton, verset mondtam nekik arról, hogy ha összefogunk, akkor győzhetünk, mert az isten is velünk lesz. Igen, ezt sokszor közvetítette a rádió. Ezek után itthon maradni? Tudja, mit beszéltek rólam? Hogy akkora hatással vagyok a magyar katonákra, hogy erősebben harcolnak az oroszok ellen, ha engem hallanak. És hány, de hány művészt félreállítottak... rám is ez várt volna, és én egyáltalán nem tudtam elképzelni azt az érát, ami akkor következett.

• A kirakatper idején ön már rég a világ túlsó felén élt.- „Népellenes bűntettért“ három évre ítéltek el, de azt tudnia kell, hogy ilyen címen akkoriban csak azok ellen hoztak ítéletet, akik ellen semmiféle háborús vagy más bűnt nem találtak. Ez a három év voltaképpen felmentésnek számított.

• 1948. február 8-i számában a Világ meg is írta, hogy az első tárgyalást nem tudta megtartani a népbíróság, mert a tanúk nagy része nem jelent meg. Következő alkalommal pedig olyan egyéniségek álltak az ön oldalán, mint Gobbi Hilda, Barsi Ödön és Várkonyi Zoltán. Várkonyi vallomásában az is ott van, hogy 1944. március 20-án, a német megszállás második napján együtt volt Szeleczkyvel, aki felajánlotta neki, hogy elrejti őt, ha el akar bújni. Az ítélet mégis úgy hangzott, hogy Szeleczky Zita a demokráciaellenes hírverés szolgálatában állott.- Nevetséges... mindenki mellettem vall és elítélnek. De hát tudták, nyugodtan adhatnak három évet, mert úgysem fogom leülni. Az én életem már teljesen más vágányon futott akkoriban. Pontosan azokban a napokban állt mellém az Úr, amikor rájöttem: én leszek a magyar szó apostola, aki a külföldi magyarságban tartja majd a lelket.

• Budapesttől Buenos Airesig, gondolom, kalandos utat tett meg.- Mindenre emlékszem. Már indulni kellett volna, én meg az utolsó pillanatban elmentem kalocsai ruhát venni. Aztán az út... három órányi távolságban jöttek utánunk az oroszok. A Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott a bátyám, vele menekültünk, az ő kocsiján. Csak úgy hömpölygött az Ausztria felé tartók áradata, alig lehetett besorakozni a tömegbe. Amikor elfogyott a benzinünk, a magyar katonák segítettek rajtunk. Az autót, a kicsi kis Adlert, háromszor vették el tőlünk. Először az amerikaiak, aztán a franciák, majd a németek. Mintha csak lelke lett volna a kocsinak, senkinek sem gyulladt be, egyedül nekünk. Végül aztán Olaszországban váltunk meg tőle, mert kellett a pénz. Okosabban kellett volna menekülnünk, csak- hát...

• Okosabban?- Igen, át kellett volna menteni a pénzünket Svájcba, aranyba fektetni, de én már azt is hazaárulásnak tartottam, ha ilyet mondott valaki. Úgyhogy mi pengőt vittünk magunkkal, ami egyik pillanatról a másikra semmit sem ért. Genovában már mi

is szegények voltunk... ott vártunk négy vagy öt hónapot anyámmal, a nővéremmel és a bátyámmal, hogy hajóra szállhassunk. Buenos Airesben, mint mérnök, elsőként a bátyám kapott állást, aztán amikor elterjedt a híre, hogy én is kint vagyok, megkaptam az Egy pillanatig élni című film főszerepét. Szuperlatí- vuszokban írtak rólam, és úgy nézett ki, hogy rakétaszerűén ível fel a pályám, s akkor itthonról megint csak minősíthetetlen támadások értek. Az argentin bíró azt tanácsolta, pereljek, de nekem egyáltalán nem volt kedvem ilyesmihez, inkább lemondtam a nemzetközi karrierről. Déryné nehéz, rögös útját választva, a családom támogatásával 1951-ben megalapítottam az Argentínai Magyar Nemzeti Színházat és harminchat szereplővel, öt díszlettel, óriási lelkesedéssel bemutattuk a Bánk bánt. Nemzeti Színház, állami támogatás nélkül, a bátyám zsebéből. Igen, engem annyira szeretett a családom, hogy bármit találtam is ki, azonnal mellém álltak, minden álmomat segítettek megvalósítani, ötvenhatban megírtam egy felszólítást a világ asz- szonyaihoz, hogy segítsük meg Magyarországot, és hét nyelven olvastuk be a szöveget a rádióba, amire az argentin nép olyan csodálatosan reagált, hogy audienciára hívott az elnök. Később előadássorozatom is volt az ottani rádióban, spanyolul beszéltem a magyar költőkről és a magyar történelemről.

• Brazíliába, Kanadába, az Egyesült Államokba már egyedül vitte a magyar kultúrát.- Ezek már az én turnéim voltak. Argentínában csak annyi magyar élt, hogy havonta egy előadást tarthattunk, s nekem az kevés volt, az észak-amerikai, ausztráliai vendég- szereplésekre pedig nem vihettem magammal a társulatot, mert mindenki dolgozott, egyedül én éltem a hivatásomnak. Én meg mentem, utaztam, játszottam és mindenütt óriási szeretetben, "megbecsülésben volt részem. Akárhol léptem is fel, a lelkemet adtam mindig, ezért rajongott értem a közönség. Gátolni sehol sem gátolták, Amerikát egyáltalán nem zavarja, hogy a magyar ott is magyar marad. Ott elénekelhetem a magyar himnuszt, felhúzhatom a magyar zászlót, abba senki bele nem szól, ahány egyházat akartunk, annyit alapítottunk. Az amerikai politikusoknak tetszik, hogy ragaszkodunk a nemzeti identitásunkhoz, eljárnak közénk és jól érzik magukat velünk. Hatvankettőtől élek Hollywoodban, de ott is magyar társaság vesz körül és magyar költők műveit tolmácsolom, úgyhogy akárhány éve vagyok is távol a hazámtól, ott legbelül ma sem szakadtam el tőle.

• Az a gondolat, hogy ismét filmezzen, nem foglalkoztatja?- Hollywoodban? Ott, ahol az ügynökök kezében vannak a színészek? Ahol a legnagyobb művészről is úgy beszélnek, hogy he is in my stable... ő az én istállómban van. Nem! Nekem ez egyáltalán nem hiányzik. Különben is, én csak a jobb klíma miatt költöztem oda, a nagy ábrándokat meghagytam másoknak.

• Most, hogy ismét Pesten van, nincs kedve itthon maradni?- Most csak gyógyulni jöttem, a legerősebb reumától szeretnék megszabadulni, aztán a hathetes kúra után visszautazom. Rettenetesen nehéz lenne ott mindent felszámolnom. Egyedül élek és óriási anyag halmozódott fel a lakásomban. Könyvek, újságok, hangszalagok... tudja, aki külföldön él, annak minden érték, ami a hazájához köti, még egy fénykép, egy levél is. Tehát előbb át kellene nézni mindent, amit az évek során összegyűjtöttem és ez hatalmas munka, amit nem bízhatok másra. Aztán nem is tudom, mennyit kapnék az ottani házamért és menynyiért vehetnék Pesten egy másikat, egyáltalán: meg tudnám-e oldani az itthoni életemet? Persze minél idősebb az ember, annál inkább vágyik a rokonaihoz, a családjához és az az igazság, egyszer én is itt akarok majd megpihenni, de remélem, messze vannak még az utolsó évek.

Szabó G. László

Oláh Csaba felvétele