Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-04-19 / 16. szám

* *jr Unokámmal naponta jártam a ho­mokozóba, ott ismertem meg azt a tizenkét éves kislányt, aki bizalmá­ba fogadott és megmutatta a napló­ját. Szomorú olvasmány volt... A lépcsőházban találkoztam Ilon* ka nénivel. Megkérdezte, igaz-e, hogy a szüleim válnak? Azt mond­tam: Ez lehetetlen, hiszer az apu­kám tegnap színes ceruzát vett ne­kem. Ötöst hoztam az iskolából és meg sem vert. Négy lappal odébb: Ilonka néninek igaza volt. Anyu­ka azt mondta, hogy apátok elköltö­zik tőlünk, ezentúl te, Évike, az a kisebbik testvérem, meg én nélküle élünk majd. Aztán megkavarta a pörköltet, hozzám lépett, tenyeré­be vette az arcomat és azt mondta: elválunk. Apu miért teszed ezt ve­lünk, hiszen szeretünk? Tovább lapozok: A lányok az osztályban azt mond­ták, nekem jó dolgom van, két ma­mám is van, mert hogy apu állítólag megnősült. Azt mondtam, tudom, és nekem valóban jó dolgom van, mert két anyukám is van és mindent meg­vesznek nekem. Hazudtam, mert azt a másik mamámat nem is ismerem, az enyém meg, amióta apu elment, nem is főz, csak sír. Tovább forgatom a naplót: Olyan éhes voltam... Mondom az anyunak: éhes vagyok. Ott ült a konyhaasztalnál és teázott. Csak azt nem értettem, miért van a tea üvegben. Én is kértem, mire azt mondta, nem nekem való, mert az nem tea, hanem konyak. Aztán fel­ugrott a székről és rám förmedt: ha zabálni akarsz, menj apádhoz, neki mond, hogy éhes vagy. Elsírta magát és lefeküdt. Én is lefeküdtem, de nem tudtam elaludni, éhes voltam és csak apára gondoltam. Csak apára. Azt kérdeztem tőle: miért tetted ezt velünk; Anyu már nem is beszél velem, Évikét meg a nagyihoz adta. Tudod mennyire egyedül vagyok? Tudod, milyen szomorú vagyok? A napló még néhány nagyon fáj­dalmas mozzanatot rögzített. Mind arról tanúskodott, hogy a kislány képtelen megbékélni sorsával. Kez­dett érdekelni, hány hasonló lelki sérült gyermek van ebben az ország­ban? A statisztikai adat megdöbben­tő: 40 000 kiskorú évente! Bár egye­sek úgy vélik, ha a szülők nem tudnak egymással meglenni, a gyere­keknek is jobb, ha elválnak. De ki kérdezi meg a gyereket, valóban jobb-e neki? A MQSTOHAAPJAHOZ MENT FELESÉGÜL A kislányom négyhónapos volt, amikor az apja elment tőlünk, összetalálkozott egy volt osztály- társnőjével és azt mondta, mindig is őt szerette, neki is joga van a boldog­sághoz. Hároméves leheteti a kislá­nyom, amikor ismét férjhez mentem, örültem, hogy jó viszony alakult ki köztük. Igazán boldogok voltunk. Tán tíz évig. Akkor valaki elmondta a lányomnak, hogy ez nem az ő apja. Feltártuk előtte az igazat. Sajnos, éppen akkor, amikor a férjem ki- kimaradozott, durváskodott, a gye­reket is gyakran büntette, elverte, holott azelőtt csak nagyon ritkán tette. Köztünk is egyre gyakoribb lett a nézeteltérés, veszekedés, mi­vel a férjem bevallotta, kolléganőjé­nek udvarol, amint ő elválik, mi is elválunk. Ezt mindenáron meg akar­tam gátolni, de amikor láttam, hogy a kislányom egyre jobban fél a mos­tohaapjától, irtózik veszekedéseink­től, bezárkózik a szobájába, kedvet­len és étvágytalan, beleegyeztem a válásba. Annál is inkább, mivel a serdülőkorú Anita többször is mondta nekem: Anyu, elegem van apából. Nem veszed észre, hogy megvet bennünket, hogy terhére va­gyunk? Válj el, mi ketten nagyon jól megleszünk. Elváltam. Az- életben mindenért fizetni kell. Tán a legtöbbet a rossz partnerválasztásért. A visszalépés fájdalmas és következményeit egy életen át viselni kell. Évente nálunk 40 000 kiskorú szülei válnak el... A gyermekek semmiről sem tehetnek, mégis ők kerülnek hátrányos helyzetbe... A férjem valóban újra nősült, ám ez a házassága csak egy évig tartott. Akkor vissza akart jönni, de. én képtelen voltam visszafogadni. Aztán harmadszor is megnősült. Eb­ből a házasságból egy kisfia szüle­tett, közben az én Anitám húszéves lett. És most jön a csattanó. Felkeres­te az apját, illetve a nevelőapját, nagyon jó kapcsolat alakult ki köz­tük, a lányom bejárás lett a házba, gondozta, sétáltatta a kisbabát, ezért a volt férjem divatos ruhákat vásá­rolt neki, előkelő éttermekbe hívta meg ebédre és a barátainak büszkén kérkedett: Anita a lányom, ugye, gyönyörű... Hihetetlen, de Anita lett a volt férjem, a mostohaapja negyedik felesége, én meg a nálam- nál idősebb férfi anyósa. Most várják gyermekük születését és a lányom kedvesen búgja a fülembe: ugye örülsz, hogy nagymama leszel? Bár ez egyáltalán nem jellegzetes eset, az élet ilyet is produkál. Szerin­tem, a történetnek még nincs vége... MINDEN HARMADIK HÁZASSÁGOT FELBONTANAK 1980-ban száz esküvőre 27 házas­ságfelbontás jutott. Tíz évvel később ez az arány 34-re növekedett. Éven­te 7500 azon nők száma, akik 20-24 éves korukban válnak el és több mint nyolcezren, akik be sem töltöt­ték harmincadik évüket. A férfiaknál ugyanilyen az arány, csupán életkor­eltolódás van: többnyire 30-35 éves korukban válnak, bár évente 7700 a harminc éven aluli elvált férfiak száma. Világviszonylatban ez sok vagy kevés? Az Egyesült Államokban száz es­küvőre ötven válás jut, Angliában« 41,6 százalék, a Szovjetunióban 34,2 százalék, Németországban 35 százalék. Vagyis elmondhatjuk, e te­kintetben tartjuk az európai „nívót“. A dologhoz hozzátartozik, hogy az említett országok életszínvonala (a Szovjetuniót kivéve) egészen más, így' az elvált szülők, gyermekeinek szociális biztonsága is eltérő. Ám a Szovjetunió példája bizonyítja, hogy a szakítást az anyagiak aligha befolyásolják. Mi a válások leggyakoribb oka? Felállítható egy bizonyos modell?- kérdeztük dr. Kraus Tanyától, aki Pozsonyban egy házassági tanácsadó vezetője, különben a Pozsony-vidék járási kórház pszichiátriai osztályá­nak főorvosa.- A statisztikai adatokat több mint két évtizedes személyes tapasz­talatom is alátámasztja. A válások leggyakoribb oka a hűtlenség és az ezzel párosuló tévhit, hogy a másik­kal majd jobb lesz. Az okok külön­bözők, de sokan még mindig partne­rük alkoholizmusa miatt válnak el. Sajnos, egyre több az alkoholista nő is... Az idősebbek rendszerint azért, mert egymásra untak, ahogy monda­ni szokás, egymás idegeire mentek. • Felvázolná a modellhelyzetet?- Ennél mi sem egyszerűbb. A férfiak 75-80 százaléka többnyire a munkahelyén figyel fel csinos kollé­ganőire. Valamelyiküknek kötetlenül udvarolni kezd, mondjuk, kellemes időtöltésből és egyszer csak azt veszi észre, hogy kettőjük között partner- kapcsolat alakult ki. Persze, akkorra már a házastársi kapcsolata megrom­lott, egyre több kifogásolnivalót talál a feleségén. Szaporodnak a civako- dások és bekövetkezik a szexuális elhidegülés. Csak idő kérdése, me­lyikük mikor adja be a válókere­setet. • Milyen a forgatókönyv a nők esetében?- Csaknem azonos. A szülési sza­badságról munkahelyére visszatérő fiatalasszony szinte habzsolná az életet. Míg gyermekével, gyermekei­vel otthon volt, alig kommunikált idegenekkel és külsejét is elhanya­golta. Hirtelen sokat ad magára, tet­szeni akar, szívesen veszi a bókokat, keresi mások társaságát, udvaroltat magának. Amint szerelmes lesz, hű­vösen viselkedik saját férjével, ezzel féltékennyé teszi, amit azután a civa- kodások sorozata követ. A nők ilyen esetekben sokkal közlékenyebbek, őszintébbek, feltárják házasságon kí­vüli kapcsolatukat és válni akarnak. Amint az asszony a válással szabad­dá teszi magát és egy-két gyerek marad a nyakán, az udvarló vissza­kozik, majd magára hagyja a még nemrég „hőn szeretett imádottját“. Ezért olyan sok a csalódott, magára hagyott, elvált nő. • Mi történik akkor, ha a házas­társak egyike válni akar a másik meg nem?- Már a válás felvetésének lehető­sége sokkolja az érintetteket: a fele­ségeket, a férjeket, de a gyerekeket is. Rendkívül romboló hatású az em­berek lelkivilágára, de próbára teszi fizikai erőnlétüket is. A kutatók be­bizonyították, hogy a válással járó stressz erősebb, mint amilyet egy gyermeke váratlan halála előidézhet. A visszautasítás ugyanis az ember legérzékenyebb pontját, énjét érinti. A sértett egyén csak nagyon nehe­zen tud beletörődni az általa szere­tett lény visszautasításába. A válás után sokan úgy vélik, hogy az éle­tüknek már nincs semmi értelme. A „gyógyulás“ hosszadalmas, ám so­kan halálukig sem heverik ki. A fel­mérések azt bizonyítják, hogy a vál­ni akarók előnyösebb helyzetben vannak, mint a házasságfelbontás el­lenzői. Ez természetes, hiszen az egyik szebb jövője reményében cse­lekszik, a másik viszont szenvedő alany. • Az az érzésem, a válást ma teljesen köznapi dologként kezeljük.- így van. Ma már senki sem bot- ránkozik meg azon, ha a környeze­tében élő emberek felbontják házas­ságukat. Sőt, még a maradi nagyma­mák is tudomásul veszik. Én ezt nagy bajnak tekintem. Szerintem a családtagoknak, a barátoknak min­dent el kellene követniük, hogy meggyőzzék a válni készülőket: döntésük nemcsak őket, hanem első­sorban gyermekeiket, hozzátartozó­ikat és mindazokat is érinti, akikkel addig barátkoztak, ilyen-olyan kap­csolatot tartottak. • Néhány évtizeddel ezelőtt is voltak hűtlen, iszákos és elhidegült élettársak, mégsem volt ennyi válás.- Ám akkor más volt a szemlélet, több a „fék“. A válást szégyennek tartották. Fontos hivatali posztokat a férfiak csak akkor tölthettek be, ha családi életük rendezett volt. A nők többnyire függő viszonyban voltak férjeiktől. • Úgy véli, hogy az anyagi jólét befolyásolja a válásokat?- Az biztos, hogy aki független, akinek nincsenek mindennapi meg­élhetési gondjai, könnyebben hatá­rozza el magát erre a lépésre. Véle­ményem szerint a megváltozott je­lenlegi körülmények csökkentik majd a válni akarók számát. Az embereket a problémák, a munka- nélküliség, az életszínvonal romlása, a másodállások vállalása, a bizonyta­lan jövő jobban összetartja. Keve­sebb idő és tegyük hozzá, hogy ke­vesebb pénz marad a házasságon kívüli udvarlásra. MI LEGYEN A GYEREKEKKEL? Két felnőtt ember élete magán­ügy, amit mindaddig tiszteletben tarthatunk, míg döntésük nem érinti a védekezni képtelen harmadikat, negyediket. A házasságból származó gyermekeket. Azok jogai tulajdon­képpen a nullával egyenlőek. Több­nyire az anyánál maradnak és csak a bíróság által meghatározott időben találkozhatnak édesapjukkal. Azok az. apák, akik egy bizonyos idő múl­tán megnősülnek, új családot alapíta­nak, fizetnek ugyan gyermektartást, de az előző házasságból származó gyermeket elhanyagolják, sót, éve­kig nem is látják. Az az anya, aki egyedül neveli gyermekét, minden igyekezete ellenére anyagiakban, szigorban, példaadásban képtelen helyettesíteni az apát. Egyszerűen a gyermek életéből kivész a férfimo- dell. A pszichológusok egyre gyak­rabban hangsúlyozzák, hogy a gyer­mek szempontjából azért is fontos a család, mert annak puszta léte meghatározza az életbe induló gyer­mek, serdülő fiatal életszemléletét? A szakemberek úgy vélik, hogy a gyermek szempontjából jobb fel­nőni egy problémás családban, mint csak az anyával, vagy csak az apá­val, esetleg nagyszülőknél. Az Egyesült Államokban és Euró­pa egyes fejlett országaiban az anya és az apa egyenlő részt vállal, egy­formán biztosítja gyermeke anyagi hátterét, nevelését. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy az elvált szülők gyermeke egy hetet az anyánál, egy hetet az apánál tölt. Állítólag ezt a megoldást a gyerekek szívesen fogadják, természetesnek tartják. Egy másik megoldás az úgynevezett „gyermeklakás“. A gyermeknek semleges helyen van lakása, ahol egyszer az egyik, illetve a másik szülő viseli gondját, de hármasban is töltenek több napot, így a gyerme­ket, mint szülők, semmivel sem rövi­dítik meg, viszont mint partnerek nem kényszerülnek egy fedél alá, megegyezés alapján önálló életet él­hetnek. Gondolom, ilyen megoldás ná­lunk egyelőre elképzelhetetlen. Viszont Tígy vélem, ha már egy­szer a házastársak útjai különválnak, legalább gyermekeikre kellene te­kintettel lenniük. Mindkettőjüket egyforma felelősség terheli, amit az a szócska fejez ki a legjobban: szü­lők. S ez mindkettőre egyforma fele­lősséget ró. Ozorai Katalin 1991. IV. 19. Könözsi István felvételei

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents