Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-19 / 16. szám
KI TÖRŐDIK ITT MIVELÜNK? Nő a munkanélküliségtől való félelem hazánkban, bár az állástalanok száma - a fejlett piacgazdaságokhoz képest - ma még viszonylag alacsony. E pillanatban úgy tűnik, mintha még csak gyülekeznének a munkahelyek leépülésének viharfelhői. A minap egy sajtóértekezleten így foglalta össze ezzel kapcsolatos véleményét a szakszervezeti mozgalom vezetőinek egyike:-Rengeteg, esztendők „óta megoldatlan probléma halmozódott fel napjainkra, s ez önmagában is fenyegetettséget jelent. A dolgok tisztázása, a szembenézés tehát elkerülhetetlen. Korábban országszerte sokat fecsegtünk a szerkezetváltásról, ám az elhatározott lépések rendre megrekedtek, a végrehajtásukra nem került sor. Most viszont csőstül nyakunkba szakadtak a gondok, akár tömeges munkanélküliséggel is számolnunk kell. Csehszlovákia és a fejlett világ országai között az a különbség, hogy ott - a munkanélküliség kordában tartására - nemcsak megszüntetnek tevékenységeket, hanem újak létrehozásával is számolnak. Nálunk, egyelőre, nem a vállalkozásbarát gazdaságpolitika divatja járja; nálunk a fantázia rendszerint csupán addig terjed: mit kell megszüntetni. Ám ha nincsenek új munkahelyek, amelyek fölszívják a fölszabaduló munkaerőt, akkor tulajdonképpen hatékony átképzési metódus sincs, hiszen tisztázatlanok az átképzési irányok. Hadd tegyem hozzá: nálunk egyelőre az átmeneti időszakra kidolgozott szociális biztonsági feltételrendszer sem alkalmas egy tömeges munkanélküliség megfékezésére. Aki azt állítja, hogy hosszabb távon a hazai munkanélküli-segélyből meg lehet élni, s az ennek nyomán fellépő társadalmi gondok kezelhetők, az nem mond igazat. Nem kisebb baj, hogy amit ma a hazai munkaerőpiacról tudunk, az szinte mind globális információ. Egy prognózisnak azonban nemcsak azt kell tartalmaznia, hgy ennyi vagy annyi ember veszíti el a munkahelyét, hiszen a munkanélküliség nem ugyanazt jelenti Pozsonyban, mint mondjuk Árvában vagy Eperjes környékén. A fenyegetettség foglalkozási áganként, szakmánként, korcsoportonként, de régiónként sem azonos. A munkaerő-piaci mozgásokat ezért kell finom elemzésekkel kiegészíteni, illetve az oktatási és a pénzügypolitika eszközeivel szabályozni. Ellenkező esetben a helyzet csak rosszabb lesz, és a feszültségek tovább éleződnek. Tény, hogy volt, aki már a nyolcvanas évek derekán mondogatta: ha egyszer vége lesz a reális szocializmusnak mondott világnak, lesz itt akkora munkanélküliség, hogy nem győzzük számolni az elbocsátottakat... Aki mondta, nyilván hitte, hogy egyszer vége lesz a korábbi búbánatos rendszernek. Ugyanakkor tény az is, hogy például a munkások kevésbé hittek az efféle jövendöléseknek.- A párt azt úgysem hagyná - mondta vagy három évvel ezelőtt egy szocialistabri- gád-vezető, mint végső érvet a munkanélküliség rémét a falra festő, akkor még teoretikus vitában. Aki nem vak, láthatja: ma egészen más a helyzet! íme, egy pillanatkép a tavalyelőtt még gondtalanra lakkozott pozsonyi nagyüzemek egyikéből.- Ebben a műhelyben voltunk már ötvenen is - mondja a csoportvezető. - Aztán elkezdtünk fogyni. Maradtunk előbb negyvenketten, aztán harmincötén. Ma már csak huszonötén vagyunk, de azt mi sem tudjuk, hogy nekünk meddig lesz munkánk.- Ki döntötte el, hogy ki menjen, ki maradjon?- Gondolom, hogy a művezető tanácsára a vezetőség. De bárkire bízták volna, nem tudott volna jól dönteni. Nagyon rosszul esett sokaknak, amikor megtudták, hogy fel is út, le is út. Hogy kész, vége, nincs tovább. Szűkszavú fiatalember áll az egyik munkapadnál:- Mi a véleménye az- elbocsátásokról?- Itt nem kérdezték senkitől, mi a véleménye.- Én most kérdezem.- Félek, hogy aki ittmaradt, annak is köny- nyen kilátástalanra fordulhat a helyzete.- Milyen szempontok alapján döntöttek?- Aki döntött, nem állt ide elibém, hogy megmondja.- A főnökséget hibáztatja, hogy nem tudnak elég munkát szerezni?- Nem vagyok ebben jártas. Csak azt tudom, hogy ha nincs munka, akkor én nem keresek. Ugyanakkor a gyárkapun túl kattintásra megy az áremelés. Nem titok, hogy az elmúlt évtizedek alatt milliárdos energiákat pocsékolt el ez az ország. Milliók dolgoznak fix fizetésért, képességeik és munkabírásuk tizedrészét sem hasznosítva. Mindennek eredményeképpen ostoba beruházások, veszteséges nagyvállalatok, országnyi botrányok, a létminimum körül tengődő milliók szolgáltat(hat)nak kimerít- hetetlennek látszó, zaftos riporttémákat az újságírók számára. Az érem másik oldalát tekintve viszont leszögezendő: mindeközben néhányan - még mindig nagyon kevesen - olykor száz éve túlhaladott körülmények között megismételni látszanak egy korai kapitalista fejlődést. Hogy így szükségszerű-e ez, nem tudom; ám tény, hogy kisvállalkozások indulnak töke nélkül, a szervezett munka minimális feltételei nélkül. Emberek vágnak neki ilyen-olyan vállalkozásoknak, egyedül, kölcsönökből, banki hitelből - csupán önnön- magukat, esetleg a családjukat kizsákmányolva. Egyik ismerősöm mesélte kutyafuttában a minap:- Egyéb helyiség híján a lakásom legkisebb szobájában fogok vállalkozni! Számítógépek, adminisztrátorok nélkül, egy darab örökké foglalt telefonvonallal megpróbálkozom a munkaközvetítéssel. Szabást, varrást, fordítást, gépelést, zsebkendőszegést, stop- polást, otthon végezhető, keresetkiegészítő bedolgozást, magyarán: megélhetést fogok közvetíteni. Munkát kínálok majd, nem munkahelyet. Az én helyzetem annyival lesz könnyebb az állami közvetítőirodákénál, hogy a nálam érdeklődök valóban megélhetési lehetőséget fognak keresni; míg az állami munkahivatalokban - a munkanélküli segély bevezetése óta - az érdeklődő ügyfelek jó része nem is munkát, hanem eleinte csak pénzt szeretne kapni. A munkaerő-közvetítés hazánkban jobbára rugalmatlanul működő, állami monopólium. Elvileg minden nagyvállalat és szövetkezet köteles a munkaerőigényét egy erre a célra rendszeresített nyilvántartásnak jelenteni. A munkaerő-közvetítéssel foglalkozó irodák listái azonban a vállalatok nemtörődömsége miatt keveset érnek. Ennek legfőbb oka, hogy a közvetítőlistákon szereplő álláshelyek jó részét már betöltötték, bizonyos hányadát menet közben megszűnt ették-átszervezték- összevonták, az újakat pedig nem, vagy csak késve jelentik. Friss felmérések tanúsága szerint a közvetítőirodáknál jelentkezett állásnélküliek jelentős hányadát most is, a közeljövőben is nehéz lesz elhelyezni. Nálunk azonban más az alapképlet, mint a fejlett országokban, ahol a munkanélküliség oka (legalábbis részben) az, hogy a magasan szervezett és gépesített munkahelyek kevés embert foglalkoztatnak. Hazánkban viszont a munkát keresők jó része nemcsak az álláshelyek hiánya miatt, hanem annak okán is munkanélküli, hogy a gazdasági átalakítás során kiderül az illető képzetlensége, vagy ennél is gyakoribb esetben az illető rátermettségének hiánya. így aljgha csoda, ha a munkaerő-közvetítéshez kötélidegzet, dupla adag türelem és a megváltoztathatatlan életek iránti „jóindulatú“ közöny szükséges. Hogy miért, arra példákkal is szolgálhatok. Vékony, elnyűtt, kékesszürke öltönyében áll egy férfi a közvetítőiroda ajtajában. Nem lép tovább, onnan panaszkodik és néz közben kifelé az ablakon. - Mi lesz velem? - ismétli rendületlenül. Zsebéből összegyűrt cédulákat kotor elő, és könnyű fizikai munkát keres. Szakképzettsége nincs, negyedszer jár itt. A megadott címekre - kideríthetetlen elvek szerint - hol elmegy, hol nem. Igaz, ha elmegy, akkor a közvetítő kínálta állások többségére nem veszik föl... - Mi lesz velem? - ismétli újra, és néz közben kifelé az ablakon. Az apró, fekete asszony szemét törli és ő sem ül le, hiába kínálják hellyel. Takarítói állást keres. Negyvenkét éves férje agydaganatból származó szövődményekkel két éven át vergődött betegállományból kórházig és vissza betegállományba, mígnem leszázalékolták. Egyre szaporodó rosszullétek után végül veseműködése mondta fel a szolgálatot. Most Itt áll az asszony képzettség, jövedelem, remény nélkül - egyedül, három gyerekkel a nyakán. Kortalan arcán érzelmeknek semmi nyoma. Nem tanulta meg az érzéseit, vágyait legalább gesztusok szintjén közölni. Szaggatott mondatokban beszél, és ha takarítói állás nincs, akkor konyhai segédmunkára vágyik. Azt reméli, ha gyerekei nem is, de legalább ö kosztolhatna ott. A hazai munkaerófront jelenlegi helyzete a társadalom mélyebb bugyraiba is bepillantást enged. Például arra vonatkozóan, hogy nem is olyan régen még zengő hangú hivatalos statisztikák közel teljes körű középiskolázásról beszéltek. Időközben viszont kiderült - és ennek isszuk meg a levét leginkább hogy oktatási rendszerünk a gyakorlati ismeretek analfabétáit termelte/termeli; hogy a gyerekek a kötelező iskoláztatás évei alatt alig-alig tanulnak meg valami olyasmit, amire esetleg utólag is alapozható valamiféle szak- képzettség. Ennek is következménye, hogy a regisztrált munkanélküliek jelentős hányada alapvető készségek hiányával próbál mostanában munkát, helyet találni. Az ó esélytelennek, megoldhatatlannak látszó életük az iskolarendszer müve (is). Logikusnak látszó feltételezés tehát, hogy a munkaerőfronton tapasztalható helyzet nem csupán a hirtelen megváltozott munkaerő-piaci helyzet következménye. Alapszabály, hogy a munkanélküli-segély feltétele a közvetitőirodákkal való együttműködés. Segélyt csak az kaphat, aki akar dolgozni, és tesz is valamit a megfelelő állás megtalálása érdekében. Persze, van olyan segélyezett is, aki egészségügyi problémák miatt nem tud elhelyezkedni. Például idegbeteg, alkoholista, olyan egészségkárosodott, akit nem segélyezni, hanem leszázalékolni kellene. Vannak olyanok, akik három-négy kisgyerekkel szeretnének munkát találni, vagy terhesek. Őket semmilyen munkahely nem látja szívesen. Van nyugdíj előtt álló munkás, akit már senki sem vesz fel egymásfél évre. Ezek az emberek egy öröklött, rossz egészségügyi, társadalombiztosítási, szociálpolitikai rendszer kárvallottjai. Gondjaikat záros határideig oldja meg a munkanélküli segély. És aztán mi lesz velük? A klasszikus közgazdaságtan szerint a munkaerő: áru. Olyan különleges áru, amely saját értékénél több érték megtermelésére képes. Ehhez elsősorban a szakképzettség, másodsorban a lehetőleg biztos munkahely szükségeltetik, harmadsorban pedig az átképzés jelenti az egyetlen kiutat. Az embereket olyan helyzetbe kell hozni, hogy a munkaerőpiacon nekik is legyen mit felkínálniuk. Eleddig ugyanis az volt a gyakorlat, hogy az emberek többsége - a korábbi foglalkoztatáspolitikai rendszerben - el-elvegetálgatott valahogy. Mostanra azonban fordult a kocka: a tehetségtelenebbek (vagy akár a pechesebbek) egyre inkább kiszorulnak - és újbóli elhelyezkedésük azon is múlik, hogy képesek-e pótlólagosan szakmát szerezni. Sok esetben tehát nem át-, hanem kiképezni kell a munkanélkülieket; ami viszont nemcsak foglalkoztatáspolitikai, hanem oktatásügyi kérdés is. Manapság már csak az merhet magas színvonalú munkaerő-gazdálkodásról beszélni, aki ezt a két szempontot össze tudja hangolni. Sajnos, tájainkon a valóság egyelőre másként fest; magán a munkaerőpiacon pedig egyenesen zűrzavaros a helyzet. Erre is felhozok példát rögtön: a kormány felemelte a minimálbéreket, s ezzel a munkanélkülisegélyek alsó határát is. Igen ám, csakhogy ezeket a bevételi küszöböket a vállalati, a munkanélküli-segélyeket pedig költségvetési forrásokból kell kigazdálkodni. Ez pedig akarva-akaratlanul az inflációt gerjeszti, hiszen nemcsak azét kell emelni, aki alatta marad a minimumnak, hanem azét is, akit éppenséggel meg akarnak tartani. A végeredmény pedig nem más, mint az, hogy segélyből, nyugdíjból vagy fizetésből - egyaránt nehéz kijönni. Csoda hát, ha valaki a harmadik mondat után így csattan föl:- Ki törődik itt mivelünk? - kérdi a konstruktőrből lakatossá lett férfi. - És mért törődjek én a sok dumával és mások gondjával, amikor tőlem sem a havi kölcsönrészletet váró bank, sem a bolti pénztáros nem fogadja el pénz helyett a magyarázatot. Ezt egy olyan férfi mondja, akinek - legalábbis egyelőre - még van munkája. Vajon mit szóljon olyasvalaki, aki már az utcára került? Nos, jelenleg ez a helyzet a hazai munkaerőfronton. És mert a tényriportok sajátja az őszinteség, hadd fűzzem hozzá: az év végéig megduplázódik a munkát keresők száma. Miklósi Péter (Jelentés a munkaerőfrontról) o> c > 0) X. 5 ■«i 0 £ 1
