Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-11 / 2. szám
Nagy feladatokra és nagy küzdelmekre hivatott öntörvényű, zabolátlan egyéniség. „Én így születtem, így rakódtak össze a génjeim — jegyzi meg csibészes mosollyal —, ezen én már nem is tudok változtatni soha, a kromoszómák ellen csak ideig-óráig harcolhat az ember, aztán befullad a dolog.“ Hamlet, Faust, Mercutio, Coriolanus, Oresztész, Macbeth, IV. Henrik - Cserhalmi György színpadi szerepei. Legjelentősebb filmjeit, a Magyar rapszódiát, az Allegro barbarót, a Psychét, a Szirmok, virágok, koszorúkat, a Nagy generációba Hajnali háztetőket,a Mephistót, a Magyar rekviemet Jancsó Miklóssal, Bódy Gáborral, Lugossy Lászlóval, András Ferenccel, Dömölki Jánossal, Szabó Istvánnal és Makk Károllyal forgatta. Szilaj, betörhetetlen, keménykötésű kamasz, túl a negyvenen. Hat évet töltött a Katona József Színházban; most a Nemzetivel készül szakítani. Magánszínházat nyit, ahol rendezni is fog. Előbb My Fair Ladyt, aztán Rómeó és Júliát. Pozsonyban, Martin Sulik filmjében, a Gyöngédségben egy identitászavarban szenvedő belügyi elhárítós tisztet játszik ezekben a napokban, pár hónap múlva pedig ő maga csinál filmet. Georg megjött Amerikából - ez lesz a címe, és egy mai történet margóján azokról a neves magyar személyiségekről szól majd, akik tragikus halállal hagyták itt a huszadik századot. Méry Gábor felvétele Cserhalmi György „labdatere” 0 Sokfelől és egyre gyakrabban hallom mostanában: Cserhalmi György nagyon kevés emberért lelkesedik a szakmában, önmagát viszont annál jobban szereti.- Van benne valami... biztos, hogy van. Kezdjem akkor most azzal, hogy mire kényszeríti az embert a politikai környezet és az idő, amelyben felnő? Nem akarom én ezt túlzottan forszírozni, volt ebben sok jó és rengeteg szörnyűség, a lényeg az, hogy oda nyílott a szemem, ahova nyílott, így aztán egyetlen percig sem ültem a hatalom ölében, és azt az oldalát láttam a világnak, amely hál’istennek ma már a múlté. Igen, ilyen értelemben valóban volt egy időszak, amikor erősebben figyeltem magamra, de csak azért, mert úgy éreztem, kevesen figyelnek rám. Úgyhogy én nap mint nap vállon veregettem magam, és azt mondtam: jól van, csináld így tovább! És ebből kerekedett ki az önbecsülésem, ami nem haszontalan, merem ajánlani másoknak is, mert mi, magyarok, szerintem borzasztó kevés önbecsüléssel élünk. > Vajon miért?- Rengeteg oka lehet ennek. Például a keveredés... én már rég nem hiszek abban, hogy a magyar ember ereiben színtiszta magyar vér folyik. Örületes olvasztótégely a Kárpátmedence, ami pedig az alkatunkat illeti: inkább borúlátóak vagyunk, hajlamosak a dolgok rossz megítélésére. Nem így a csehek; ők egészen mások, mint mi. Hihetetlen nagy előnyük van velünk szemben... a színházuk, a drámairodalmuk, a történelmük... Benes, látod, nem vett részt a háborúban és nagyon jól csinálta, mert nem kellett újra építeni csak a lelkeket, ami szintén óriási dolog, _ de a házak, ahol a lelkek élnek, laknak, egybe maradtak. Vehetjük persze, a mai magyar közéletet is... én egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy lehangoltak az emberek. Nézem a parlameiiti eseményeket és hónapok óta ugyanazt látom: kiálltak a legények, vagyis a pártok, és riszálják magukat a menyasszony előtt, az pedig a nép. Holott a menyasszony nem erre vágyik, hanem arra, hogy történjen már vele valami. De nem, nem történik vele semmi, és emögött is ott a politika, akár a Kossuth-díjam mögött. Ha öt évvel ezelőtt kapom és nem tavaly, akkor azt mondom: művészeti díj, most viszont úgy érzem, politikai rehabilitációban részesültem. Jött a pálfordulás és kitüntettek gyorsan. Amíg ellenzékinek tartottak, addig sem a pályán töltött éveimet, sem a munkám minőségét nem honorálták, csak most, hogy változtak a dolgok. A gesztus ennek ellenére jólesett, mert azok társaságába kerültem, akiket nagyon szerettem, míg éltek. Huszárik, Latinovits, Őze... én, a tanítvány és ők, a mesterek. A politika, sajnos, nagyon sok kollégámat sodorta ma konjunktúra- helyzetbe; egyesek számításból, mások ösztönösen, megint mások merő jóhiszeműségből mentek bele, mert mindenképpen részesei akartak lenni a változásoknak, és van néhány olyan úr is, aki konjunktúralovagként jelentkezett ugyanebben az ügyben és egyéni karrierből. Velük azért van könnyű dolgunk, mert átlátunk rajtuk, tudjuk, hogy hazudoz- nak, másokat viszont nem ilyen könnyű megítélni. És ők a veszélyesek, akik napról napa biztosítják privát kis küzdelmeinket. Bár, ha úgy veszem: ebben is van valami jó. Legalább dolgozik az agyunk, van min töprengenünk. 0 Három filmre szóló másfél éves amerikai szerződést utasított vissza nemrég; ekkora lehetőséget ritkán kap magyar színész. Ezen is eltöprengett?- Ezen már nincs mit gondolkodnom. Későn jött az ajánlat. Negyvenévesen menjek Amerikába? Hülyeség! Korábban kellett volna, csakhogy itt volt a szocializmus, és be voltam zárva egy óriási ketrecbe, ahol jól éreztem magam. Máris megmagyarázom. Volt egy fal, amit láttam, aminek naponta neki kellett mennem, egyszer fejjel, máskor ököllel, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy mindennapi küzdelemnek voltam kitéve, ami fontos nekem. Aztán Weöres Sándort olvasva rájöttem: az ilyen falat nem ütni kell és nem verni, hanem módszeresen kaparni, s mindig ugyanabban a pontban, a nap minden órájában, és akkor az ember egy pici lyukat fúr magának, amelyen kilát a világba. Szűk mezsgyén, az igaz, de kilát. Na most, ez a fal leomlott, a világ itt van előttem, de olyan hatalmas, hogy annyit sem látok belőle, mint azon az icipici lyukon, amelyet magam csináltam. Tehát ezért nem megyek Amerikába. Én magyar színész vagyok és az is maradok. Lehet, hogy butaság, amit most mondok, de én tényleg nem vágyom nemzetközi babérokra. Egy londoni filmstúdióból is megkerestek hetekkel ezelőtt, nekik is nemet mondtam. Ha harmincéves lennék, akkor igen, akkor még reménykedhetnék, de túl a negyvenen! Én már nem akarok szerencsét próbálni a világban, mint a népmesék legfiatalabb hőse, még akkor sem, ha mindent a fenekem alá tolnának. Nem tehetek róla: én ebben a gondolkodásban nőttem fel. Én a szocializmus elkorcsosított gyereke vagyok. Hiába születtem bárkinek, engem ez az apuka tönkretett. Annyira megfertőzte az agyamat, hogy már meg is lepődöm magamon, amikor egy-egy pillanatra úgy hiszem: talán kiléphetnék még a körből és igenis, tehetnék valamit. Nagy autóval járhatnék és szép házban lakhatnék, de ilyen értelemben sem érdekel a külföldi szerződés. A tárgyi kötődéseken már rég túl vagyok, nekem a kopott bőrdzsekim sokkal többet jelent, mint egy vadonatúj csillogó autó. A másik oldala a dolognak, az igen, az érdekelne. Hogy milyen lehet egy nyelvet jól beszélni és eredetiben olvasni azokat, akiken felnőttem. De hát gyáva vagyok és kishitű, s ami még rosszabb: én már nem tudok megtanulni máshogy gondolkozni. Talán a gyerekem, ő már más lesz. Nekem már hiába mondják, hogy menj, vágj bele, a világon mindenütt ugyanúgy zajlik a forgatás, csak jól kell játszani... én csak magyarul tudok jól játszani. Itt, Pozsonyban még beszélhetek magyarul a kamera előtt, de egy multimilliárdos cég nem megy bele, hogy én egy tízmillió ember által értett nyelven mondjam a magamét, aztán ők majd leszinkronizálnak. Ilyen üzletek már nincsenek arrafelé. * Jó pár évvel ezelőtt Fassbinder, a német film világhírű fenegyereke akart forgatni Cserhalmi Györggyel.- Vele szívesen dolgoztam volna. Eljött Cannes-ba, törött lábbal, végigbeszélgettünk egy délutánt, egy egész éjjelt és még másnap délelőtt is együtt voltunk. Erre a tizennyolc órára biztos hogy emlékezni fogok, amíg élek. Nagyon messze járt ő mindenkitől, akit úgy hívnak: mai filmrendező. Borotvaélen járt és úgy vegetált. Nem élt - vegetált. Szellemi képességeit senki sem vonta kétségbe, de hogy morálisan hol tartott, milyen küzdelmekben, azt még egy ilyen felületes ismeretségben is nagyon észre lehetett venni. Csúnya dolog elárulni egy halott embert, de végül is olyat mondok, ami köztudott volt róla: az alkohol és a narkó úgy ment bele, mint belénk a levegő. Ez már önmagában sok mindent jelez, és nem biztos, hogy negatív értelemben. Borzasztóan sajnálom, hogy meghalt, vele biztosan megértettem volna magamat. 0 Otthon kikkel tud felszabadultan dolgozni?- Otthon most az a baj, hogy nem tudja az ember, ki kicsoda. Azelőtt tudtam. 0 De hiszen ugyanazokkal a rendezőkkel forgat mindig, új arc ritkán kerül be a körbe.- Nincs is új arc. Aki fiatal és friss, az is régi arc már. Ördögi kör ez, amelyet borzasztó nehéz elemezni. Pálcát tömi pedig senki felett nem akarok, még azok felett sem, akiknek csak a modora változott. • Jancsó is más lett?- Hogyne. Szabó Istvánnak is megváltozott az arca. Igen, nálunk most érdekes átalakulások mennek végbe. Szabó Istvánról nagyon szép dolgok derültek ki. Számomra mindig is azt az embert jelentette, aki a múlt rendszer kapaszkodóin jutott fel oda, ahova feljutott, és most nem a tehetségéről beszélek, hanem az emberi magatartásáról. Kompromisszumokba kellett belemennie azért, hogy elérje, amit célul tűzött ki maga elé. Ugyanez a Szabó István ma egy minőségi belső változáson ment keresztül, amire azt mondom: igazi magyar lett, s nekem így sokkal szimpatikusabb, mint régen volt. Jancsó máshogy változott. Ő azt az utat választotta, amelyen nemegyszer végigment már. Ha Magyarországon új helyzet jelentkezett, elutazott. A hatvanas években, bár a vállára emelte egy filmes nemzedék és a vezérének nevezte, fogta magát és elrohant Olaszországba. Nem azt mondom, hogy cserbenhagyta őket, csak éppen elment. Talán előre látta, hogy meg fogja tagadni őt ez a nemzedék, ami a későbbiekben be is következett. Most meg Amerikában tanít; ugyanazt a lovat vette elő az idő homályából, amelyen egyszer már ellovagolt. Lehet, hogy neki van igaza, nem tudom, ő úgy érzi: ott sokkal többet tud tenni értünk, mint itthon. Makk Károly megkeményedett. Eddig sem volt puhány fiú, sőt. Talán ő volt a legkeményebb hármuk közül. Ő teljesen profi módon éli meg a változásokat. Egyik napról a másikra olyan kapitalista módszereket vett elő, hogy az ember alig bír önfegyelmet erőltetni magára. Tizenöt órákat dolgoztat, ami borzalmas sok, de bírnom kell, mert én vagyok a főszereplője. Szentségei, káromkodik az ember, de az eredmény magáért beszél. Lásd Magyar rekviem. A negyvenöt-ötvenéves rendezők nem dolgoznak. Futkosnak fűhöz-fához, miközben iszonyatos zavarban vannak, és Blinden okuk megvan rá, mert borzalmasan lemaradtak a változásokról. És most ülnek és nézik, hol hibáztak. Ott hibáztak, hogy egy időben úgy gondolták: meg kell kaparintaniuk a hatalmat, amit meg is tettek és most azok, akik ezt lehetővé tették számukra, eltűntek. Ezek a rendezők tehát rosszkor lettek hadvezérek. Ott állnak tábornoki rangban, hadsereg meg sehol. És ha lenne is, nekik már egyetlen percre sincs rálátásuk, nem még az elmúlt két évre, s ha csak ezt az egyetlenegy percet veszem: arra sincs erkölcsi jogosítványuk. 0 önmagán tapasztal-e valamiféle változást?- Persze, öregszem. Ez a változás lényege és az, hogy kivonom magam a dolgomból. Igen, a dolgomból. Nem vagyok hajlandó beállni semmiféle csetepatéba. Ilyen zavaros helyzetben én nem vagyok képes hadakozni, nekem tudnom kell, kit sebzek meg, barátot vagy ellenséget. Politikai színtereken áldozzam fel a személyes kapcsolataimat? Még az kellene! A politika mindig is vízválasztó volt, de ami most van, az valami szörnyű, mocskos dolog. Hogy micsoda erők mennek itt szét manapság... mintha kirepítené őket egy óriási centrifuga. Ez elkeserítő, iszonyú nagy tragédia. Közben keressük az igazságot és sehol sem találjuk. Mintha elbújt volna. Egyetlen centit sem látunk belőle. > A Katona József Színházban mi veszett el? Miért hagyta ott egyik napról a másikra? Vagy elküldték?- Magamtól jöttem el. Az első öt évadom olyan volt, hogy annál jobb időszakom talán már nem is lesz színházban soha. Amikor aztán kialakult a hierarchia, az elit, akkor nekem ez a társulat /már nem azt jelentette, amit korábban. ♦ De hiszen ön is a csúcson ült.- Én nem akartam ott ülni. Én ott mindig csak színésznek gondoltam magam, sorkatonának és szerettem is volna az maradni. De más lettem. A nemzet „nagy“ színésze. 0 És az olyan rossz volt?- Nagyon. Engem arra használtak, hogy fontos dolgokat mondjak el, s ebben én boldogan benne is voltam egy ideig, de vannak határok, amelyeket nem léphet át az ember. Még akkor sem, ha mások olyan nagyon akarják. Tehát én nem a legjobb, hanem a legfontosabb szí-, nész voltam a Katonában, ami óriási különbség. És ebből eredően vagy nekem kellett gyilkolnom a darabban, vagy engem öltek meg. A súlyos drámai mondanivalók, tragédiák után egyszer csak azt vettem észre, hogy ugyanúgy járok az utcán, mint a színpadon, önmagam számára is nevetségessé váltam. Hiába próbáltam ki bármilyen módszert, már az sem segített, hogy a tapsnál a nagy korsó sörre gondoltam.. . a tragikus hős nem vigyorog. S ha az életed nagyobbik részét ilyen szerepekkel éled, akkor vigyáznod kell, nehogy úgy maradj. Es akkor nagyon szépen kértem Székelyt és Zsámbékit: tegyenek be egy vígjátékba, legalább öt percre, hogy egyszer végre rajtam is nevethessenek. Nem tettek be. Azt mondták: ez a színház számára óriási luxus lenne. Ilyen esetben már csak egy megoldás létezik: a felmondás: Csiszár Imre hívott a Nemzetibe, hát mentem. Sok jó azonban ott sem történt velem, ezért ezt a helyzetet is megelégeltem. Ami éltet, az mégis a színház. De ez már az én színházam lesz. Magyarország első magánszínháza, amely három budapesti bank és egy német utazási iroda támogatásával jött létre. A volt Körszínházról, Kazimir „nyári lakjáról“ van szó, amely két és fél milliárd forintos átalakítás után Labdatér néven nyitja meg kapuját februárban. • Igazgatója lesz vagy inkább főrendezője?- Nincs pontos posztom, azt csinálok majd benne, amit akarok és azokkal, akiket én tartok tehetségeseknek. Szabó G. László
