Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-12 / 15. szám
Akinek két születésnapja van CSALÁDI SÉTA Mitickyéknél a halálról sohasem beszéltek, bár árnyéka sokáig rettegésben tartotta a családot. Ma, csaknem négy évvel a 45 éves asszony „újjászületése“ után nyugodtan, emóciók nélkül felelevenítjük a múltat.- Kiskorom óta vonzódtam a gyerekekhez, ezért tanítónő akartam lenni. Vágyam nem teljesült. Miután férjhez mentem három évet kellett vámom, míg megszületett Szilvia, majd egy évre rá Márta. A lányok szépen fejlődtek, sok örömünk telt bennük. Aztán megbetegedtem. Eleinte azt hittem, tüdőgyulladás. Állapotom egyre rosszabbodott. A sorozatos kivizsgálások eredménye: szívizom-keményedés, szaknyelven dilettációs kardiomiopátia. Nem gondoltam semmi rosszra. Napról napra gyengébb, fáradtabb lettem. Hamarosan rokkanttá nyilvánítottak. Legalább több időm lesz a házimunkákra és a lányokra - gondoltam. Ám a mosogatás vagy a portörlés is nehezemre esett. Fuldokoltam, nem bírtam járni. A kardiovaszkulá- ris intézetben kapott injekciók után mindig megerősödve, új reményekkel tértem haza, de a javulás csak átmeneti volt.- Hamarosan az összes házimunka - a főzés, vasalás, takarítás és a gyerekekkel való tanulás is férjem nyakába szakadt. Nem volt egyszerű két fronton helyt állnia, hiszen a Po- zsony-Bártfa közti autóbuszjárat gépkocsivezetőjeként gyakran volt távol. Feldarabolta szabadságát, szolgálatokat cserélt, éjszakai műszakokat vállalt, csakhogy otthon minden rendben legyen. Marián Miticky megtanult főzni, mosni, vasalni és rendületlenül bízott abban, hogy ez csak átmeneti állapot és felesége előbb-utóbb rendbe jön. Egyszer bártfai orvos barátjának feltárta felesége diagnózisát, akA TORKOS KUTYUS IS ÖRÜLT GAZDASSZONYA HAZATÉRÉSÉNEK (A szerző felvételei) kor tudta meg, hogy ez a betegség gyógyíthatatlan.- Elképzelheti, mit érezhettem. Tudtam, hogy hat-nyolc hónapja van hátra. Barátom azt tanácsolta, semmit se tagadjak meg nejemtől, teljesítsem minden óhaját. Depressziós állapotban tértem haza, mégis jópo- fáskodtam. Előfordult, hogy két-há- rom napig a feleségem aránylag jól érezte magát, amikor készülődni kezdtem a munkába, rosszul lett, és én nem tudtam kicserélni a szolgálatot. Szerencsére a szülők és a szomszédok mindig segítettek. És segítettek az orvosok is. A pozsonyi szívspecialisták, akik különböző műszereket kapcsoltak a beteg asszony szívére. Ám állapota idővel olyannyira súlyosbodott, hogy már felülni sem tudott. Lefogyott, hamu- szürkévé vált az arca. Úgy tűnt, itt a vég. Ekkor kérdezte meg az orvos:- Mit szólna egy új szívhez?- Két nap alatt kellett döntenem. Tudtam, mit vállalok, ismertem a kockázat nagyságát. Férjem, szüleim, apósomék helyeselték döntésemet: igen. Visszatért az életkedvem, úgy éreztem, az orvosságok is hatásosabbak lettek.'- Május 22-én jött a várva várt távirat. A felkínált mentőt visszautasítottuk. Férjemmel úgy döntöttünk; saját gépkocsinkon utazunk Prágába. Nem siettünk, többször is megálltunk. Kettesben akartunk lenni, késleltettük a búcsú pillanatát. Egyikünk se mondta ki, de mindketten azt gondoltuk: lehet, többé nem látjuk egymást. Könnyes volt a szemünk.- Erről még soha senkinek sem beszéltem - veszi át a szót a férj.- Az említett napon azzal az érzéssel ültem a kormányhoz, hogy talán ez lesz az utolsó közös utunk. Gyötört a bűntudat, állandóan az járt a fejemben - a halálba viszem a feleségemet.- Sohasem felejtem el a hosszú kórházi folyosót, melynek a végén összeölelkeztünk és én beszálltam a felvonóba - mondja ismét Marta Mitická. - Láttam, nemcsak én köny- nyezek, hanem a férjem is. A beteg asszony aláírta, hogy beleegyezik a műtétbe, aztán már nem volt más dolga, csak várni a megfelelő donorra. Egy napon jött a főnővér és azt mondta: asszonyom, délután műtjük.- A hír örömmel töltött el, de gyötrődtem is. Azon töprengtem telefonáljak-e haza, vagy se. Szoba- társnőim azt javasolták, inkább ne. És ha mégsem ébredek fel? Optimizmusom ellenére nem tartottam kizártnak azt sem. „Néhány óra múlva műtenek“ - mondtam végül is a kagylóba, és magam is meglepődtem, hogy nem remeg a hangom. Úgy beszéltem, mintha egy vakbéloperációra készülnék.- Délután elbúcsúztam szobatársnőimtől és követtem az egyik doktort. Esett az eső. „Ha majd visszafelé fogom kísérni, biztosan napsütéses idő lesz“ - mondta biztatásul. Szavai nagyon jólestek. Amikor a műtőasztalra feküdtem, még egy pillantást vetettem a beborult égre. Aztán lassan elsötétült előttem a világ. Az utolsó másodpercekben a férjemre és kislányaimra gondoltam. 1987. június 3-án, szerdán, Marta Mitická mellkasába beoperálták egy balesetet szenvedett, 24 éves fiatalember szívét. A műtét tíz óra hosszat tartott. A narkózisból harmadnap szombaton tért magához. Huszonnégy óra múlva már fel tudott ülni és a következő napon elhagyhatta az intenzív osztályt.- Amikor a műtét után végre meglátogathattam feleségemet, alig ismertem meg - emlékezik vissza a férj. - Búcsúzáskor egy sovány, sápadt arcú nőt hagytam a kórházban, és egy pirospozsgás fiatalasz- szonyt láttam viszont. Valóságos csoda történt, szinte hinni sem akartam, hogy ilyesmi lehetséges. A szakemberek ugyan figyelmeztettek: az első hat hónap a legkritikusabb, akkor dől el, hogy a szervezet befogadja-e az idegen testet vagy sem. Akkor már biztos voltam abban, hogy minden rendben lesz.- Négy hét múltán megkértem a főorvost, engedjen haza. „Rendben van, az egyik hét végén kimenőt kap“. Azonnal telefonáltam a férjemnek, hogy másnap üljön autóba és jöjjön értem. Korán reggel megfü- rödtem, hajat mostam és fölöltözve vártam a vizitet. Amikor a főorvos útrakész állapotban látott, majdnem hanyatt esett a meglepetéstől. „Hiszen megígérte...“ - suttogtam. „Igen, ám nem mondtam, hogy már holnap elengedjük“ - válaszolta a főorvos szigorúan, végül is belátta, a csalódás többet árthatna, mint ez a néhány órás autóút, ezért három napra „szentesítette“ eltávozásomat.- A hazatérés felejthetetlen volt. Valamennyien sírtunk, de ezek már az öröm könnyei voltak. Életem legszebb pillanata az volt, amikor átléptem lakásunk küszöbét. Nagyszerű, leírhatatlan érzés kerített hatalmába. Kislányaim - ahogy később megtudtam - az egész lakást gyönyörűen kitakarították, de én akkor ilyen prózai dolgokat nem vettem észre. Az az érzés, hogy ismét otthon lehetek szeretteim között, fantasztikus volt. Nem láttam, nem hallottam, csak öleltem gyerekeimet, férjemet, szüléimét... Amikor aztán végleg hazaengedtek, meglepetéssel akartam kedveskedni férjemnek. Az édességek készítése nem az erősségem, mégis sikerült egy gyönyörű kuglófot sütnöm. Megcukroztam és a hálószobába tettem. Türelmetlenül vártam a vacsora végét, akkor akartam előrukkolni mesterművemmel. Nem lett belőle semmi. Amikor bementem a kuglófért, Benni a kutyusunk már majdnem belakmározta. Mellkasomban új szív, egy ismeretlen ember szíve dobog, de úgy érzem mindazoknak a szívéből is van benne egy-egy darabka, akik visszaadtak az életnek. Ordódy Vilmos S üldő lány álldogál a Mihály kapu tövében, karján szatyor, a szatyorban zsenge hóvirág- csokrok. Megszólítja a járókelőket:- Tessék hóvirágot venni. A legtöbben figyelembe se veszik a lányt, de néhány embernek fölcsillan a szeme.- Jé! Hóvirág! A tavasz előhírnöke beköltözött a Mihály kapu alá, s hóvirágok képében mosolyt csal az emberek arcára. Veszek egy csokrot s féltve tartom a kezemben. Olyan gyöngék ezek a virágok, olyan törékenyek, a széltől is óvni kell a csöpp szirmokat. Még ki sem nyílt mindegyik, a bimbók szoros pólyában csücsülnek, éppen hogy kibújtak a földből, amikor leszakajtották őket. Gyermekkoromban kedves esemény volt, ha kiruccantunk az erdőbe hóvirágot szedni. A gyertya - nosokban-tölgyesekben vagy a szikár fenyőfák alatt puha avarban ezerszer ezernyi hóvirág dugta ki orrocskáját. Fehér-zöld szőnyeg takarta a nyirkos földet, s mi, gyerekek hóvirágszőnyegen lépkedtünk, hogy a legszebb szálakat csokorba kössük. Pajtásaimmal gyakran kifutottunk a Bükkbe, s annyi hóvirágot szedtünk, hogy 'Bőven jutott a szomszédoknak is. Kipirult arcú falusi legénykék, jókedvűen emelgettük lábunkat, valami csodálatos öröm lobogott bennünk, ahogy zsi- valyogva, kacagva ugráltunk kőről kőre a még csöndes erdei csapáson. Gyakran dalra fakadtunk, fújtuk, fújtuk a nótát piros arccal, tágra nyílt szemmel: „Pelsóci erdőben, / Egy pár fiatal fa; / Ezüsttel bimbózik, / Zölddel levelezik. / Alatta folyik el, / egy szép patakocska, / oda jár friss vízre / egy pár galambocska. / Az ágyok dereka, / majoránna fája, / bár rózsafa volna, / hogy ne csikorogna. / Hogy az én galambom / csendesen nyugodna, / csendesen, édesen, / ketten szerelmesen...“ A hatalmas, göcsörtös bükkök csendesen hallgatóztak, csupasz ágaikat ég felé emelve. A fenyők meg mintha értették volna a dalt, ide-oda ringatóztak a szélben, s tűleveles gallyaikkal bizalmasan integettek felénk... Ha hóvirágot kínálnak a város kőrengetegében, ma sem tudok szó nélkül tovább menni, a gyermekkori emlékek, a gömöri hegyek hóvirággal borított tisztásai utánam nyúlnak s gyengéden elandalítanak. Ma is fölmerülnek bennem a fényben fürdő hegyek, dombok, érzem az avarszőnyeg fanyar, kesernyés illatát, látom a földbe boruló bokrokat, a fagvalcserjék fekete bogyóit, amelyek sűrűn ellepték a tojásdad levelek tövét. Milyen öröm volt az erdőben bandukolni, vesszőt tömi és ráverni a fák barna kérgére: Ébredjetek, virágozzatok, mert itt a tavasz! Lolkapaszkodni a sziklák hátára s nagyokat kurjantani a titokzatos csöndbe, széttárt karral futkosni, föl-fölugrálva, szinte madárrá válva a szálló fellegek alatt, amíg a szellő fülembe dumzsolta tavaszi danáit. Minél mélyebbre kerülünk éveink sűrű szövedékébe, annál gyakrabban bukkannak elő lelkűnkben a gyermekkor, a hajdani idők napfényes vágásai, pariagai. Egy cso- komyi hóvirág, boglárka már föl- lebbenti az emlékek függönyét, s abban a pillanatban megfiatalodunk, hiszen emlékeinkben az ifjúkor jelentkezik legtisztábban: színekben, eseményekben, látomásokban, mindig újjávarázsolva az élet szépségét, kifogyhatatlan örömét. Dénes György V1991. IV. 12. dBUJBsk/i a
