Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-11 / 2. szám

EJ i/Ssärnap

Í

i

1991. I. 11.

A ötvenes és hatvanas évek

i\Zj zajos irodalmi bevonulásai, sorakozói, honfoglalásai után a hatvanas évek végén, de inkább a hetvenes évek elején nálunk egy tétova, szemüveges költőnemzedék jelentkezett. Verseikben olvasottság, jelentős irodalmi műveltség, s a szűk nemzetivel és nemzetiségivel szemben az általános emberi igénye érződött, de ha beszélni kezdtek, tétova- ságuk, zavaruk a beszélgető partnerükre is átragadt, aki aztán a beszélgetés végeztével rendszerint kételkedni kezdett benne, hogy az általa korábban olvasott verseket ezek a feszengő, félre tekintgető srácok írták. Ez volt az Egyszemű éjszaka nemzedéke, és a legtétovábbnak ebben a nemzedékben az akkor húszéves Tóth László látszott.

Aztán jött a „normalizáció“ korszaka, s a „tétova nemzedék“ legjobbjai — nem tüntetve, nem hangoskodva ugyan, de egy cseppet sem tétovázva - nem!-et mondtak a nor- malizálóknak. Legtöbbször úgy, ahogy Václav Havel „hatalom nélkülijei“: nem álltak be a sorba. Volt erejük a normákon kívül maradni. Tóth Lászlónak például úgy, hogy az Irodalmi Szemlét (amelynek 1981-ig szerkesztője volt) nem volt hajlandó a központilag megadott szerkesztői normák szerint szerkeszteni. Inkább kilépett a szerkesztőségből. Sőt kilépett a teljesen levegőtlenre „norma- lizált" csehszlovák társadalomból is, s áttelepült Magyarországra.

S lapozgatom most a költőnknek- már mint magyarországi szerzőnek- 1987-ben, Budapesten megjelentetett Éjjelenként a semmivel avagy A tett nélküli színhelyek című versválogatását, s miközben azon gondolkodom, hogy az elmúlt húsz év során vajon mi bizonyult értéknek e nemzedék költői vívmányaiból, s nevezetesen Tóth László hogyan kamatoztatta ezeket a vívmányokat, rálapozok egy versre. (Illetve több versre, de mikor én ezeket a verseket Feljegyzések egy én-ontológiá- hoz cím alatt először olvastam, még egyetlen kompozíciót alkottak. A kompozíció az Irodalmi Szemlében jelent meg, 1980-ban. Itt, a kötetben a mű négy részre, A szoba, A vendégszoba, A múlt idejű Múlt idejű ember és Az „itt“ és az „ott“ című önálló opusokra tagolódik, s csak a Feljegyzés egy én-ontológiá- hoz alcím fogja őket össze. A szoba című első rész az 1980-as Irodalmi Szemle-beli közlésben még nem szerepelt.) Ez a több részes vers 1980- ban nálunk irodalmi esemény volt.

A nyolcvanas évek elszoktattak bennünket az „irodalmi eseményektől“. Versek, elbeszélések, regények jelentek meg nálunk szép számban a nyolcvanas években is, de olyan műre, amelynek a megjelenését a szerzőn, a szerkesztőn s a kötelességből figyelő recenzensen kívül más is regisztrálta, csak nagyon kevésre emlékszem. Az Irodalmi Szemle 1980/10. számában megjelent Feljegyzések egy én-ontológiához a nagyon kevesek egyike volt.

Népszerűségét az akkoriban legjobban szervezett „reklámcégünk“, az Állampárt Központi Bizottsága vállalta. Intézkedéseinek következtében az Irodalmi Szemle szerkesztőségét a vers közléséért 25 000 (olvasd: huszonötezer) koronára büntették. Az ügyes „reklámfogás“ következtében viszont a verset olyanok is elolvasták, akik azelőtt talán soha verset nem vettek a kezükbe, s az Irodalmi Szemléről addig azt sem tudták, hogy a tűzoltók lapja-e vagy valami tudományos-fantasztikus képregény. S ami még ennél is fontosabb: a költő s az Irodalmi Szemle védelmében számos szlovákiai magyar értelmiségi tollat ragadott (a mindenható Központi Bizottságnak címezve), megírta a véleményét az inkriminált versről.

Ismerünk persze kétes értékű „irodalmi eseményeket“ is, amikor, az „esemény“ nem több olcsó szenzációnál, s tudunk olyan esetekről is, mikor a „szenzáció“ eltakarta a mű valódi értékeit. A Feljegyzésekkel, sajnos, ez az utóbbi történt. Irodalmunk „normalizátorai“ közszeméremsértésben marasztalták el (a leginkább sérelmezett három sora így hangzott: „Én sokáig nem láttam pinát / Igaz egyszer igen ámbár akkor is csak a bozontját / amikor meglestem Jarmilka nővért a klo- tyón“), s errefel mindenki elsősorban a pornográfiát kereste a versben, holott a Feljegyzések valójában esztétikai értékként, irodalmi (s nemcsak irodalmi) másként gondolTŐZSÉR ÁRPÁD

Irodalmi esemény 1980-ban

kodásként volt 1980 szenzációja. De mivel az esztétikai értéknek megvan az a sajátossága, hogy mindenkor esztétikai érték marad, talán most, tíz évvel a vers első megjelenése után sem lesz felesleges ezt az 198Ö- as „irodalmi eseményt“ közelebbről megnézni.

Ä vers címe tehát Feljegyzések egy én-ontológiához. A marxizmus államideológiává törvényesítése idején az „ontológia“ szóra bizonyos összefüggésekben gyanakvással tekintettek, hiszen ez a bölcseletforma évszázadokon keresztül a metafizika része volt, s mint ilyen a megismerésben elsősorban az intuícióra, egyfajta misztikus „lényeglátásra“ támaszkodott. Tóth László viszont ennek ellenére (sőt valószínűleg épp ezért) versének címébe emeli a szót, sőt az önmagában is egyfajta „szubjektív ismeretelméletet“ jelentő kifejezést az „én“- megszorítással még inkább „szubjektivizálja“. S célja e fogalomszűkítéssel feltehetően nemcsak annak a kifejezése, hogy ismeretelméleti vizsgálódásának saját maga kíván tárgya lenni, hanem az összetétel formájával azokra az „új-ontológiákra“ (például Heidegger fundamentál-on-tológiájára) is utalni akar, amelyeknek (a vers tanúsága szerint) ő is híve.

Ezeknek az eretnek új-ontológiáknak a jegyében fogant ugyanis nemcsak a mű címe, hanem a mű egésze is. S nemcsak azért, mert már a vers negyedik sorában föltűnik a Heidegger-bölcselet központi szava, a „Semmi“ („űrlélekvesztők ringatóznak a nagy sűrű semmiben“), s ez a kapcsolódás a harminckettedik sorban az „itt-lét“ szó kiemelésével („ott folytatom majd az itt-lét kalandját“) még jobban meghangsúlyozódik, hanem azért is, sót elsősorban azért, mert az egész mű nem más, mint egy személyes létmegér- tés-kísérlet, egy poetizált Seinsvers- tándis. Ehhez a létmegértéshez Tóth László egy viszonylag hiteles mai világot teremt: ideges, rohanó, a „kisfiútól“ (értsd: a tiszta emberi érzelmektől) elidegenedő nagyvárost, felhőkarcolókat, repülőgépeket, stadionokat, s ebben a zakatoló, ziháló világban megpróbálja meghatározni magát és helyét, megpróbál

„rendet teremteni“ úgy, hogy „rendezi közös dolgait“ az objektív külsővel: az ellenséges várossal (amely „olyannyira az enyém, hogy már szinte idegennek érzem“; ennek a képnek a megértéséhez egyébként tudnunk kell, hogy a vers „nagyvárosa“ Budapest, s ez a város egyben a költő szülővárosa is), a korán elvesztett apa emlékével (amelyet a város idéz föl a költőben: „a 37-es apámat hozza vissza mindig“), s a korai traumából következő felnőttkori neurózissal (,,M. doktor rájött kisebbrendűségi érzésem titkára“). Ez a „rendteremtés“, ezek a szembesülések korábbi életével, döntéseivel egyre egy inautentikus, nem-sajátlagos létet mutatnak, a lírai

Pillanatkép Tóth Lászlóról egy régi verse kapcsán

hős önmaga lehetőségéből sehogyan sem tud önmagává válni, választásai sorra helyteleneknek bizonyulnak.

Viszont: míg alapélménye kétségkívül a „létben való otthontalan- ság“, az a mód, ahogyan ezt az otthontalanságot az egészen konkrét otthonokban (konkrét „szobákban“ és konkrét helyszínekben) felmutatja, az már nemcsak az új-ontológiák ihletésére utal, hanem egy korábbi, „dialektikus“ Tóth László jelenlétére is, aki itt az elidegenedést a formák kiüresedéseként („a tartalom elsődleges / a formák viszont maradandók“), a korábbi értékek elértéktelenedéseként éli meg. S ahogyan ezt a kiüresedést, elértéktelenedést a nyelv, a vers anyagában materiali- zálja, abban már a szembeszegülés, a meghaladás indulata is ott munkál. Ilyen értelemben pedig a társadalmi lét egyént, egyéniséget destruáló, ni- vellizáló jellege nem eleve adott, hanem valami időleges, tehát esetleg egy másik társadalmi léttel meghaladható.

„Kovács úr még nem jött fel a lé- gópincéböl / ebben a városban az emberek növények állatok is / csupán összeszerelhető elemeik önmaguknak / VARIA BÚTOR varia-kak- tusz, varia-öleb VARIA-EMBER“- szól az ide vonatkozó passzus, s a helyzetnek, a tézisnek ezt a konkrét idő- és konkrét térbeliségét („még nem jött fel“, „ebben a városban“) akár Marx is így fogná föl, de ahogyan emellé az antitézis mellé a versben szintézis rendelődik, abban költőnk már megint Heideg- ger-tanítvány. „össze kell raknom ezt a várost / ez a város olyan amilyennek összeszerelem“ - mondja, s a városnak (a külső világnak) ez a saját használatra való „összerakása“ olyan ontikus tevékenység, olyan tudataktivitás, amelynek célja nem a külső, a társadalom megváltoztatása, hanem a belső, a személyiség struktúrájának megközelítése és felfedése a külső sajátlagos szemléletében. A külső, a természeti és társadalmi lét ugyanis olyan amilyen, közömbös, passzív, manipulálható s éppen ezért más, inautentikus, nem-sajátságos tudatok manipulálják is. Tagjai arcnélküli tömegek („Varia-EMBEREK“), s hogy az egyén ezt a VARIA-LÉTET elkerülhesse, meg kell magában keresnie azt a legbensőbb lényeget, amelynek jegyében autentikus lény, egyéniség maradhat, s egységet vihet a széthulló külsőbe is.

így jut el Tóth László a heideggeri gondolatrendszer másik központi fogalmához, a halálhoz. „Nem sokkal előtte temettük apámat így a halállal / jóval előbb megismerkedtem mint a felhőkarcolókkal“ - mondja ilyen vonatkozásban. Majd tizenkét sorral lejjebb még hangsúlyosabban: „sokan élnek sokan élnek bennem / ki temetetlen vagyok még itt“. Még temetetlen vagyok, tehát a halál előtt s a halál jegyében élek. Ilyen értelemben „élnek sokan bennem“: a halállal szemközt való lét, a halál katartikus élménye segít abban, hogy személyes létezési formáimat, szerepeimet állandóan meghaladjam, hogy újból, és újból válasszak, s az- újabb és már helyes választásokon keresztül eljussak legbensőbb lényegemig.

Ennyi hát a Feljegyzések egy énontológiához üzenete dióhéjban, s ezekután meg kell még válaszolnom a bevezetőmben megválaszolatlanul hagyott kérdést: Mi bizonyult értéknek az Egyszemű éjszaka

nemzedékének költői vívmányaiból, s hogyan kamatoztatta ezeket a vívmányokat Tóth László?

Azt kell mondanom, hogy a vizsgált Feljegyzések egy én-ontológiához sok szempontból a nemzedék költői vívmányainak és értékeinek összefoglalása, s 1980-ban mint ilyen is irodalmi esemény volt.

1978-ban írtam a költő Átkelés című kötetéről. „Tóth László az Ithakából Ithakába való bolyongásai során“ eljutott „az érzelmi élet, a tudat, az egyéni lét dialektikájától az objektív világ, a társadalom ellentmondásaiig“. Megítélésem szerint az Egyszemű éjszaka költői szinte kivétel nélkül egyfajta szubjektív dialektikából indultak. Tóth László az Átkelés realista intermezzója után a Feljegyzésekben ehhez a szubjektív dialektikához tér vissza, s a tömegember erkölcstelenségével a belső tartást, a sajátlagos létet állítja szembe úgy, hogy amennyiben a külső, az objektív lét manipuláltsá- gának, a tömegember létének a felmutatása az objektív dialektika alkalmazását is megköveteli, annyiban a korábbi Átkelés módszereit is felhasználja. így fogja össze egyetlen versben azt az emberi, belső létet és objektíve létező külső világot, amellyel nemzedékének tagjai addig többnyire külön-külön birkóztak.

S teszi mindezt úgy, hogy a hangsúly azért a versében mégis a tudataktivitáson van, azaz a versépítés számára végig itt-lét, önépítés. S ezzel a versbeli önépítéssel új tartalmat ad annak a „projektív“, a „szív és lélegzet“ ritmusát kivetítő szabadversnek is, amelyet az Egyszemű éjszaka nemzedéke az amerikai be- atköltők nyomán kísérletezett ki nálunk a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején.

A Feljegyzések egy én-ontológiához tehát 1980-ban vitathatatlanul irodalmi esemény volt. S az ma is. Csak újra el kell olvasni. Annyiszor esemény, ahányszor elolvassuk. S mint az igazi műalkotások általában: minden alkalommal más oldalával, más arcával fordul felénk. Ma, amikor az ember sajátlagos létét új nivellizációk, nemzeti és egyéb totalitarizmusok fenyegetik, ma ezt a versét az önazonosság, az identitáskeresés tömörített lírai regényének érezzük. S elsősorban az volt persze 1980-ban is, csak akkor a „tömegembereket“ futószalagon gyártó „normalizáció“ irodalmi fogdmegjei a versnek erről az arcáról sikerrel terelték el a figyelmet. De valljuk be: nem is kellett nagyon igyekezniük. Hisz Grendel Lajos emlékezetes regényeiről is, amelyek pe- • dig Tóth László versével hozzávetőlegesen egy időben jelentek meg (az Éleslövészetről, a Galeriről és az Áttételekről van szó), s szintén a „Das Man-lét“ ellenében íródtak, ezekről a regényekről is alig jelent meg nálunk helyes és a művek súlyához méltó minősítés. Tóth László verse is csak a „kulisszák mögött“, szerkesztőségeinkben, kiadónkban, párt- és egyéb gyűléseken volt esemény, sajtóban nem jelent meg róla egy sor sem, s természetesen nem jelenhettek meg azok az apológiák sem, amelyek a véldelmében íródtak, s amelyekről a bevezetőben már szóltam. írásom befejezéseként álljon most itt egy rész abból a véleményezésből, amelyet én írtam a vers védelmében, s amelynek egy másolatát a mai napig őrzöm:

„A költő felnőttkori neurózisa meghatározza a vers oknyomozó módszereit is: a pszichoanalitikusok kedvelt „libidója“ (a gyermek- és ifjúkort is meghatározó nemiség) például hangsúlyozottan van jelen a lírai hős emlékeiben. Ezekről az emlékekről a költő egyfajta belső nyelven vall, s ez a belső nyelv funkcionálja a vers látszólag vulgáris (a „libidó“ fogalomkörébe tartozó) kitételeit. A belső monológ ugyanis nem tűr semmi néven nevezendő mesterkéltséget, önmaga előtt senki sem alakoskodik. Például a női szeméremtest vagy vénuszdomb féle kifejezések affektáltsága itt erősen sértené az egységes esztétikai átfor- máltság normáját.

összefoglalva: Tóth László fent elemzett verse objektívált, lírailag gazdagon motivált én-történet. Egy egzaltált fiatalember leszámolása nyomasztó emlékeivel, s helykeresése bonyolult, zaklatott világunkban. A leszámolás és helykeresés állomásainak bejárása katartikus hatású és tanulságos, a vers közlése tehát mindenképpen helyénvaló volt.“

A véleményezés alatti dátum: 1981. március 13.

Gyökeres György felvétele