Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-11 / 2. szám
Nemrég került könyvárusi forgalomba egy olyan kiadvány, mely már címlapjával ugyancsak felcsigázta az olvasók érdeklődését. „Zalují“ (Vádolok) címmel s a közelebbi témamegjelöléssel a sztálini törvénytelenségek csehszlovákiai természetrajzának bemutatását ígéri. A szerző, Antonín Kratochvíl, neves brünni filozófuscsalád sarja, aki 1924-ben született, s tanulmányait 1952-ben Münchenben fejezte be. Ott fejt ki közírói és irodalmi munkásságot. A TÉNYEK VÁDOLNAK... A KÖNYVTRILÓGIA SZÜLETÉSE A három kötetből álló dokumentumválogatásnak és a kiadásnak már úgymond története van. A szerző a gyűjtőmunkát 1968-ban kezdte el. Maga az igyekezet tiltakozás jegyében fogant, az igazság elleni fondorlatoknak üzent hadat. Az emberiség elleni bűntetteket leleplező elszántsággal eredt a törvénytelenségek nyomába. A gyökerekig lehatolva kutatta azokat az okokat, amelyek folytán - Karel Kaplan történész szerint - „már a politikai pereknek az első megnyilatkozásai annyi kivégzést eredményeztek, mint az összes népi demokráciákban 1949- ben lezajlott perek együttvéve“. Tanúvallomásokra támaszkodva törekedett szintetikus látásmód alkalmazására és összkép kialakítására. A hetvenes évek elején a gyűjtőmunka előrehaladtával Karel Káplánnak a perekkel foglalkozó könyvén és a Pillér-bizottság jelentésén kívül forrásanyagok feldolgozására épülő elemzés nemigen állt a rendelkezésére. S az említett munkák is inkább a kommunista párt belső viszonyaira szorítkoztak. Antonín Kratochvíl viszont a valamennyi szociális rétegre és politikai kategóriára kiterjedő látószöggel vizsgálta a törvénytelenségeket. A Prágai Tavaszt követően megindult a sajtóban a politikai perekkel és a rehabilitálásokkal foglalkozó közlemények áradata. Országos lapokban és alacsony példányszámban megjelenő vidéki újságokban, egyházi kiadványokban egyaránt feltűntek dokumentumértékű visszaemlékezések is. Az átgondolt gyűjtőmunkára és az elemző továbbgondolásra azonban már nem jutott elég idő. A visszaemlékezésekből 1969 nyarát követően már szinte semmi sem jutott ki Nyugatra, s a rehabilitációs bizottságok eredményeinek közzétételét Csehszlovákiában a szaksajtó számára is megtiltották. Korlátok közé szorították a közléspolitikát érintő hazai fejlemények a dokumentumkezelést a szerző számára is. Biztonsági okokból el kellett tekintenie azoknak az anyagoknak a besorolásától, amelyek már tilalom alá estek. A nevek kihagyására viszont azért nem vállalkozott, hogy ne érhesse őt a hitelesség megkérdőjelezése azon a címen; a névtelen dokumentáció nem dokumentáció. Ezért mondott le egy olyan, az ötvenes évek határmenti kihallgatásait idéző vallomás közléséről is, amely egyébként az idő tájt ritkaságszámba menő illegális lapban látott napvilágot. így is fogyatékosságok kockázatával szembenézve állt össze 1973 márciusában a válogatás első kötete. A hetvenes évek elején azonban a meglehetősen szerteágazó és összefüggéstelen anyag is kivételes értéknek számított. A szerző úgy tudja, hogy a prágai igazságügymí- nisztériumban ekkoriban bizonyos iratokat elégettek. A megjelentetést egyébként felhívásul szánta, hogy a jogi és politikai torzulásokról, az emberi tragédiákról kirajzolódó kép minél teljesebbé válhasson, újabb adalékokkal gazdagodhasson, mert ahogy 1973-ban írta, „a száműzetés kedvez az elfásultságnak“. Nem hitt benne a szerző, hogy könyvtrilógiája egykor itthon is napvilágot lát. Hisz a külföldi példányok hazajuttatása is rendkívüli nehézségekbe ütközött. S minthogy az eredeti kiadás tulajdonképpen kortörténeti illusztráció is, a hazai megjelentetés érintetlenül hagyta a hetvenes években született eredeti tartalmat. A CSEHSZLOVÁKIAI „LELEMÉNYEK” Karel Kaplan elemzéseiben felhívja a figyelmet arra, hogy Csehszlovákiában a politikai monstrepe- rek 1950-ben kezdődtek, tehát akkor, amikor másutt tulajdonképpen már lezajlottak. S így olyan méreteket öltöttek, amelyek Magyarországon, Bulgáriában, Albániában, Romániában és Lengyelországban már végigjárták a maguk pályáját. 1949 végén nemzeti szocialista, szociáldemokrata, néppárti és úgynevezett trockistáknak tekintett funkcionáriusokat tartóztattak le. Később, a dr. Horáková „fóbúnös“ nevét viselő csoportba sorolták őket. Több mint 600 embert szedtek össze. Maga az összetétel a hazai viszonyok felületes ismeretéről, idegen tanácsadók közreműködéséről vallott. Egymás mellé kerültek ugyanis a legkülönbözőbb politikai irányzatokhoz tartozó és nézeteket valló emberek, akiknek az együttműködése a február előtti viszonyok ismeretében szinte elképzelhetetlennek tűnt. Antonín Kratochvíl a perek előkészítésének ezt a vonását, vagyis az ún. összeesküvők egy zsákba dobását csehszlovákiai „leleménynek“ tekinti. Röviddel ezután lezajlott a „Vatikán csehszlovákiai ügynökei elleni per“. Minden valószínűség szerint összefüggésben állt az egyház és az állam közötti viszony kiéleződésével, de alighanem megvolt a Rajk- perhez kapcsolódó nemzetközi háttere is. Ennek során gazdagodott újabb vonással a koholt perek „technológiája“ - az előregyártó« válaszok eldarálásá- val. Érdekes, hogy erre a közvélemény szinte rögtön felkapta a fejét. A legkülönbözőbb helyekről érkező határozatok egyetértést fejeztek ki a meghozott ítéletekkel, de közvetve némi megrökönyödésnek is hangot adtak az elítéltek szóhasználata miatt, amely egyházi tisztségviselők részéről természetellenesnek tűnt. A két említett monstrepert további öt követte. Az ún. Slánsky-perrel 1952 novemberében csúcspontjára ért a megfélemlítés. A követett szándékról vall egy olyan, alighanem figyelmen kívül rekedő tény is, hogy a peranyag kézirata 1953. január 5-én érkezett a nyomdába, s két nap múlva 550 oldalon könyvalakban már szinte kötelező olvasmánnyá vált. A KOHOLMÁNYOK TÁRHÁZA Számos kisebb vidéki per is lezajlott az ötvenes évek elején a monstreperek árnyékában. Az előkészítés fondorlatosságát, a koholmányokra épített érvelést tekintve ezeket éppolyan elvetemültséggel rendezték meg, mint a közfigyelem előterében álló ítéletek meghozatalát. A legfelsőbb pártszervek döntésének értelmében csak a helyi sajtó tájékoztathatott lefolyásukról. így próbálták elejét venni, hogy a külföld is tudomást szerezzen róla. A szerző illusztrációként közli az 1948. szeptember 7-e és október 8-a között, egy hónap alatt lezajlott perek adatait a Rudé právo és a brnói Rovnost szűkszavú közleményei alapján; negyvenhárom politikai per során 276 személyt ítéltek el, ebből 3-at halálra. Meg kell jegyezni, hogy a polgári köztársaság idején politikai perbefogásért senki sem kapott halálos büntetést. Meglehetősen közismert, hogy a kihallgatások és a vádemelések során a csehszlovákiai viszonyok között mindig kéznél volt a nacionalizmusban történő elmarasztalás. Sőt, ha már végképp kifogyott az érvkészlet, könnyen elő lehetett hozni a fasizmust szolgáló kollaboráns bűnét. A sors tragikus fintoraként gyakran az ellenállási mozgalomban részt vett, koncentrációs táborokat megjárt antifasisztákat sújtotta az újkeletű üldöztetés. S bár az állambiztonság káderei újdonsült február utáni fiatalokból verbuválódtak, jócskán akadtak protektorátusi rendőségi múlttal rendelkező börtönőrök és vallatok, amint azt Josefa Slánská megírta, férje sorsát felidézve 1968 májusában a Literámí listy hasábjain. Jellegzetes figura volt a Vever- ská Bítyská-ból származó Josef Kohoutek, aki egykori dachaui foglyokat „vett kezelésbe“. A perek politikai köntösbe öltöztetésében észlelhető azonosságok, különbségek később a rehabilitálások során is megmutatkoztak. ELSIKKADT REHABILITÁLÁS Ismeretes, hogy a kommunista párt saját tagjainak rehabilitálását jóvai korábban elkezdte, mint a párton kívülieket ért törvénytelenségek megvizsgálását. Antonín Novotny már 1955. január 10-én javaslatot tett az első rehabilitációs bizottság létrehozására, persze azzal a korlátozott jogkörrel, mely a kiszabott büntetések nagyságának felülvizsgálatára vonatkozott. Az első jelentősebb szabadlábra- helyezésekre 1956-ban került sor. Ekkor szabadult Eduard Goldstücker, Josef Smrkovsky, Artur London és még mások. Viszont a legkiemelkedőbb párton kívüliek rehabilitálása csak 1966-ban kezdődött el, s az erről szóló közlemény 1967 februárjában jelent meg a Literámí novinyban. Antonín Kratochvíl az 1968-as reformfolyamat árnyoldalaként kezeli, hogy a re- habilitálási eljárás nem indult meg kellő lendülettel. A CTK 1968. november 17-i híradása szerint 1969-ben és 1970-ben kellett volna lökést kapnia az egész rehabilitálási folyamatnak. De ezt már megakadályozta a rehabilitálási törvény módosítása, melynek eredményeként az okmányok visszakerültek az irattárba, s a törvénytelenségek még a történeti feldolgozásokban is legfeljebb lapalji jegyzetként szerepeltek. Talán nem érdektelen elidőzni a könyv bevezetőjében szereplő megjegyzéseknél. Eligazítást nyújtanak az emlékidéző dokumentumok áttekintéséhez. Igaz, ezeket olvasva szinte önmagától adódik az egyes mozzanatok egymáshoz kapcsolódása, ami ma is érzékletes képet nyújt egy lidérces világ emberi kártevéséről. Kiss József Következik: A jáchymovi gyilkoló sugarak H onismereti túránk újabb állomáshelyét, Nógrádmarcalt Patvarc és Szügy irányából is megközelíthetjük. A község, mely egykor a Zách nemzetiség ősi birtoka volt, a Cserhát lábánál fekszik. Ahogyan Szombathy Viktor írja, „széles utcájú falu". A község kicsiny, egyszerű kúriája az Uzovics családé volt valaha. A jó hírű Deutsch kereskedöéknek is szép házuk volt itt, s T. Pataki Lászlótól tudjuk, hogy Mezei András költő náluk töltötte gyermekkora nyarait. Egy másik költő, a Nógrád megyei Jobbágy Károly szintén gyakran ellátogatott ide, s ennek nyomán szép verseket is írt az itteniekről. Hagyományaikra büszkék a marcaliak. A Múzeumi Füzetek 16. köteteként Nógrád- marcal története címmel kiadvány is megjelent a faluról. Csitár a volt Balassagyarmati és a Széchényi járás határán fekszik. A Kacsics nemzetség ősi birtokaként már régóta szerepel okmányleveleikben. A faluhoz tartozó Gárdony pusztán épült 1894-ben a neore- neszánsz Majláth-kastély, amely ma tüdőbeteg-szanatórium. A Borovszky-roonográfiában a kastély nevezetességeként emlegetik a 3000 kötetes könyvtárat, amely főleg gazdasági, tengerészeti, földrajzi és történeti munkákból áll Gróf Majláth István Géza gyűjteményében voltak azok az emlékek, melyeket világ körüli útjáról: Afrikából, Indiából, Kínából és Japánból hozott magával. Ezenkívül gazdag fegyver-, fajánsz-, numizmatikai és bé- lyeggyújteménye is volt. Sajnos, a világháború alatt minden csaknem teljesen elpusztult. Csitártól északra, a balassagyarmati- szécsényi vasút mellett, az Ipoly bal partján fekszik Orhalom község. A régi falu az egyik királyi útvonal mentén terült el. Mivel gyakran haladt errefelé a zólyomi vadászatra tartó királyi csapat, s a község mellett vezetett az a hadi- és postaút, mely Budát és Kassát kötötte össze, az útvonalat az őrség vigyázta. Innen a helység egykori neve, a Trázsa, mely a szláv stráz (őr, őrség) szóból származhat. A községhez tartozott egykor Máriamajor (Drahi-puszta) is. A középkorban önálló helység lehetett. Amikor a törökök feldúlták, a lakosság a mai helyen telepedett le. Ekkor még három oldalról mocsár és bozót vette körül. Őrhalom legrégibb birtokosai közé tartoznak a Forgáchok és a Koháryak. Később Koltay Ernő és Kürti Jakab épített itt úrilakot. T. Pataki László írja Útonjáró könyvében, hogy Örhalom „ örökké irigyelten gazdag falu hírében állt". Gazdagságát elsősorban a lakók szorgalmának és a jó termőföldnek köszönhette. Különösen burgonyáról, diny- nyéröl és káposztáról volt híres messze északon is. Gazdag volt a falu népművészete is. Szép tornácos házak épültek errefelé, a viselet pedig pazar volt. Különösen az őrhalmi féketök tűntek ki. A falu különben egy viseletcsoportba tartozott az Ipoly másik partján fekvő szomszédos Varbóval. Az Ipoly bal partján települt Hugyag község. A dinnye és a burgonya errefelé már évszázadok óta szintén jól megterem. Mocsáry Antal is feljegyezte monográfiájában, hogy ,,A földje homokos; dinnyével űz kereskedést annak idején. Hogyha a dinnye nemének választásában és megkülönböztetésében nagyobb szorgalommal volnának a lakosok, többre mennének. “ Az Ipoly két partját hajdan itt is híd kötötte össze. Igen régi leheteti mert már 1830-ban feljegyezték, hogy a folyó árja elvitte, s így zavart keltett az átkelésben. Később felújították, s lett belőle egy erősebb, de kevésbé tartós híd. Borovszkynál olvassuk a feljegyzést arról, hogy 1849-ben a község határában az orosz cári csapatok megtámadták Görgey utóhadát, s a küzdelem a magyarok vereségével ért véget. Azt pedig T. Pataki László jegyezte fel Hugyag kapcsán, hogy a község „szélső háza szinte rákönyököl az Ipoly elbontott, németek által felrobbantott, szemre ma is erősnek látszó betonhíd maradékára“ Az Ipoly legfestöibb szakasza ez errefelé, bár a folyónak határszerepet szabott a történelem, s ez barangolásunkat is nehezíti. Aztán a háború elpusztította hidakat sem építették mindenütt újjá. Pedig hajdan, a folyón innen és túl ikertestvérekként települtek a falvak: közel, szinte kóhajitás- nyira egymástól. Csáky Károly ^ 'vv"=-‘ ^ <w' wv, .. , .> ^ Ahol királyi csapatok vadásztak lIllllilllM A Cserhát aljától az Ipoly partjáig
