Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-22 / 12. szám
Szabó Ottó rajza —"=52*----------ve rsei* HIZSNYAI ZOLTÁNNAK ári járkálsz éjféltájban :talán-tán — bandukolsz Budán, jándék télikabátban: ss taxisoknak sután, meg!, újdonsült Miskin herceg- ledte mi az, hogy félni, ei közt otthon a szú perceg, f egyszer, de addig is élni , önfeledten s ajándéklevet a csillagok alatt, i poroszkál egy Szándék szentjánosbogarakat! ilván üdvözlet...“ — suttog és z: kelti a kelj-fel-jancsikat. !e tafizilca NÉMO KAPITÁNYNAK send zátonyára fut vált a lélegzet, az óhaj g, e kozmikus sóhaj sása elől ibb szél kelet felől idni honnan duzzad •eán, mely nagy robajjal 'g tint tört porcelán ékig jolippá változik a Nap remeterák lesz a Hold tögül ki-kibukkannak zipók-csillagok nymának olt szárazföld-mesében szó siklik a sötétben zenéje dúrból mollba vált tjjjró pásztázza még fénnyel ^ iát f * Romániai magyar költő E nnek a városnak lepraszaga va - állapította meg magában a bizonytalan életkorú férfi. Ezt a gondolatot nem is maga a tény, hogy lepra van a városban, mert mint olyan, lepra nem volt, mégis valami savanyú, hályogos pép volt sűrű iszapként a városra folyatva. Kocsonyásnak, remegőnek tűnt a környezetében minden. A villamosok óriási, lassú, sárgás állatokként másztak a számukra acélba ágyazott monoton úton. A szemétkukákból dobozok me- redeztek, rothadt zöldség és romlás szaga áradt. Szomorúak voltak ezek a kukák, az emberek szüntelenül zabáltatták velük a szennyesüket, olyan meny- nyiségben, hogy elrontották a gyomrukat és tartalmukat kénytelenek voltak a járdára okádni. Ettől a város egy óriási szemétteleppé változott, minden kellékével. Guberálók turkáltak a bűzös kupacokban kenyérhéjat remélve, kibelezett, ócska rádióra vadászva. A patkányok szürke húsgombócként gurultak ki a felszabadított kupacok alól. A kukák mellett könyvhegyek álltak. Ezek senkit sem érdekeltek. A férfi megfontolt 90 fokos szöget írt le egy házsarok körül. Óvatosan átlépett egy macskatetemet és rágyújtott. Hosszasan kereste gyufáját, csak aztán vette észre, hogy egy repedt, műanyag fazékban áll. Lassan folydogált ki résein az áporodott esővíz. Nem ugrott ki belőle, mint azt bárki megtette volna, hanem cipője orrával toccsantott egyet, úgy hogy a maradék esővíz is kiloccsant. Megelégedve ácsorgott, nagyot szívott a cigarettájából és kipróbálta a placé- bóeffektust. A lavórba meleg vizet képzelt, kissé koncentrált és érezni kezdte a lábain a jótékony meleg hatását. Kilépett a lábfürdőből, a lavórt a macskára borította és elindult. Elhaladt egy kolosszális méretű templom mellett, rokokó vagy barokk stílusú (?) lehetett, amolyan nagy istenháza. Mise folyhatott odabenn, mert éneket hallott, tömjénszagot érzett. Ide még a romlás nem férkőzött be. Igaz, az épület külseje renoválásra szorult volna: az angyalok szárnyai letöredeztek, a toronyóra nem járt, a feszületen az Inri tábla félrecsúszott. Nem lépett be. Hívő volt, de ezekben a nagy csarnokokban szorongásai voltak. Az az érzése támadt bennük, hogy valaki figyeli minden tettét, belelát az agyába, sejti minden gondolatát. Ez gyermekkorából maradt, amikor is a fekete anyóka, a nagymamája „Istenke mindent lát“ szavakkal lépett be a templomba. Tovább ment az utcán, bizonytalan léptű embergalacsi- nok között. Kopogott a cipője és ez némi feltűnést keltett a csendesen mozgó árnyékok között, de nem szólt hozzá senki, nem pisszegte le senki. A főtér felé vezető úton, babakocsik, esernyők és más kacatok között, talált egy zöld páncélsisakot. Azonnal a fejére illesztette, kissé nagy volt, de a szemerkélő eső elől megvédte. Az úton a lom és a szemét kupacokban állt. A kisebbeket átugrotta, a nagyobbakat megkerülte. Rohadt egy város. A főtérre érve lassított léptein, nehogy katonának nézzék, bár számára ez úgyis mindegy volt.- Biztos úr, biztos úr, kérem - hallotta maga mögött. Hátrafordult, majd nyomban oldalra, hátha nem őt szólítják. Öt szólították, öreg házaspár állt előtte, karonfogva. Látott már sok öreget, de ilyen párt még soha. A sötét szemét reltvi- zitumok közt, a kosz, és romlás közepette, szinte sugároztak. Az asszonyon kifogástalan vajszínű, gyapjú kosztüm, barna gombokkal, a lábán a gombok színéhez tökéletesen igazodó cipő. Szemei nagyok voltak, élénkek. A férfi magas volt és ősz. Szögletes arca, finom ívelésű szája' célratörőségre vallottak. Vékony, aranyozott keretű szemüveget viselt. Posztó kabátja védelmet nyújtott a hidegtől. Bal kezén óriási, fekete ernyőt tartott. Nem áztak, nem fáztak. Együtt nagyon méltóságteljesek vohak. HAJDÚ ISTVÁN — Jó napot — szólt az öreg úr - elnézést kérünk, hogy megszólítottuk, de van egy problémánk, és úgy gondoljuk, talán ön tud segíteni. — Én, miben?- Tudja - folytatta az asszony —, itt a téren, nemrég állt egy óriási fenyőfa. Már néhány napja keressük, de sehogy sem tudjuk megtalálni. Nagyon fontos lenne a számunkra, hogy a nyomára bukkanjunk. Talán ön tud valamit?- Én, én — hápogott -, én nem is tudtam, hogy itt fenyőfa állt. Sajnos, sosem láttam itt fenyőfát. Nem tévednek, biztos hogy itt állt?- Uram, mi nem tévedünk, mi a színtiszta igazságot mondjuk. Tehát nem tud semmit. Köszönjük, viszontlátásra. — Kinek fontos most egy fenyőfa? - gondolta. Tovább ment. Egy helikopter szállt el fölötte, valami büdös fertőtlenítőt szórt a városra. Patkányok, egerek, vagy legyek ellen? Az emberek miatt? Betért egy borozóba. A szemétben alagút volt vájva, csak ezen keresztül lehetett bejutni. A helyiségben többnyire cigányok voltak. Hangosan, hadonászva beszéltek, az elfogyasztott bor még temperamentumo- sabbá, felindultabbá tette őket. A sisak tökéletes védelmet nyújtott kirohanásaiktól. Azt hitték, biztonsági. Egy asztalhoz telepedett, bort rendelt. Megvárta míg kihozzák, kihalászta belőle a koszt, rágyújtott, és elővette a zsákmányt. A bőrtáskájából fokozatosan kerültek elő a könyvek. Az emberek már nem olvastak, így ha a könyveket nem égették el, egyszerűen az utcára dobták őket. Valószínűleg ez volt a város hanyatlásának az oka. A szellemiség degra- dálása az-olajoshal szintjére. Az utcai könyvtárakban meg is lehetett találni az egész világ könyvtermését. Kafka jól megfért az ementálisajt-maradvány- nyal, A francia forradalom története az almaboros üveggel, a Filmlexikon a kibelezett tévével. Sétái alkalmával gyűjtögette a könyveket - az emberek nagy csodálkozására. Otthon olvasgatott, jegyzetelt belőlük, vagy egyszerűen csak a polcra rakta őket, bizonytalan időre. A bort egy hajtásra bedöntöt- te, aztán újra rendelt. Felütötte az egyik könyvet. Izsákot tárgyalta benne a szerző, tettének merészségét, vak hitét az Istenben. Nem szerette ezt az Izsákos történetet. Becsapta a könyvet, a szerző nevére pillantott. Óvatosan az asztal alá csúsztatta. A második könyv már ránézésre is érdekesebbnek tűnt. Vörös alapon, szép fehér betűkkel volt kinyomtatva a szerző neve. Beleolvasott, majd székében hátradőlve, bedöntötte a második pohár bort is. Az olvasmány azonnal megragadta figyelmét. Volt ott írva a pánszlávizmustól az orosz lelkiség fejlődéséig szinte minden. A szöveg kemény volt és céltudatos. Azonnal nyilvánvaló volt számára, hogy a szerzője jó pár uralkodónak fogszuvasodást okozott. Éppen rágyújtott, amikor valaki enyhén a vállára ütött. Megfordult. Tüskehajú, csontos arcú férfi állt mellette, kissé hátrahajtott, oldalra álló fejjel. Szemeit hajszálvékony, véres erek hálózták be. Nagyon is világos volt számára, kivel áll szemben. Ez rácsos ember volt, a tetoválások is arra mutattak. Elkezdődött az a taktizált eszmecsere, aminek kék foltok szoktak lenni a záróhatározatai.- Adj egy cigit - volt a nyitó mondat a pókhálószemű részéről. Közben enyhén a vállába markolt. Nem tudta, mi ütött belé, ilyenkor általában szokott cigarettát adni, de most letette válláról a másik kezét.- Nem adok - mondta határozottan —, menj a jótékonysági hivatalba, ha szívni akarsz. A másikat meglepte a válasz, valószínűleg olcsó győzelmet remélt. De nem bizonytalanodott el. Visszarakta a kezét a vállára és határozottan megismételte parancsát. Újra nem járt szerencsével. A kulcskérdés, és azonnal rá a kulcsválasz következett.- Tudod, ki vagyok én? Én Kappa vagyok, engem itt mindenki ismer. Akarsz kapni?- Ha te Kappa vagy, én akkor Delta vagyok. A nyomorod akkor sem érdekel, és cigit sem adok. A vörös pókhálók kiugrottak szemeiből, a feje megkékült, az orrcimpái remegni kezdtek. A verekedés pillanatok alatt elkezdődött. Ezekben a dühödt végtag-variációkban általában két csoportra oszlik az ivó: akik kapnak és akik adnak. Pár percen belül eldől a csata kimenetele. Szétosztják a foltokat, horzsolásokat, és minden marad a régiben - az ivás folytatódik tovább. Ő azonban nem volt kíváncsi a csata kimenetelére. Gyorsan alábukott, a földön, a lábak között, az alagúthoz kúszott. Ott érte utol a félkarú pincér. Pénzt kért tőle az elfogyasztott italért. Belenyúlt a táskájába és egy vaskos kötetet nyomott a pincér kezébe: Grimm legszebb meséit. Rövid gondolkozás után a sisakot is a fejébe nyomta. Távozott. Odakinn már beesteledett. A várost az árnyak vették birtokukba. A közmegvilágítás lámpáira nem lehetett számítani. Az utcákon az emberek saját kézilámpájukkal világítottak. Titokzatosan, rideg elhagyatottsággal imbolyogtak a fények. Bekapcsolta kézilámpáját. A fénycsík egy patkány hátát világította meg. Megszokta már ezeket a szívós szemétkatonákat. Menés közben meg-megcsil- lant egy söröskupak, üvegdprab, vagy más fényes tárgy. A romlás szentjánosbogarai. Újra a térre jutott. Elidőzött egy kicsit az óriási beton emlékmű előtt. Fenyves állt valamikor a helyén. Márványtáblák voltak ráerősítve, nevekkel, sok-sok névvel, melyeket senki sem ismert, senkinek sem voltak fontosak, mégis, évekkel ezelőtt, virágokat helyeztek ismeretlenek az ismeretlen nevek alá: vörös szegfűt, koszorúkat, hosszú, végtelen szalagokkal. Ilyenkor lövések is dördültek, leállt a forgalom, sisakos, egyenruhás emberek lepték el a várost. Estére már újra minden csendes volt. Kik voltak ezek az emberek? Honnan jöttek, minek, miért volt márványba vésve a nevük? Ő tudta, csak épp ezek a dolgok nem tudták lekötni a figyelmét. Túl távoli volt számára ez a csinált fetisizmus. Állhatott volna itt tőle egy gyárkémény is, sötét bajuszát a felhőkbe törölgetve. Lépteket hallott. Azonnal felismerte a méltóságteljes járást.- Jó estét - köszöntek rá -, kérem, van egy problémánk és úgy gondoltuk, talán ön tudna nekünk segíteni. - A sötétben nem ismertek rá.- Jó estét, miben lehetek a segítségükre?- Tudja, nemrég még volt itt egy óriási fenyőfa. Nagyon fontos lenne számunkra, hogy megtaláljuk. Ön talán tudja, hová tűnt?- Sajnos, nem tudok önöknek segíteni. Én nem vagyok ennek a városnak a lakója. Megigazította a táskáját és elballagott. Gyökeres György felvétele
