Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-22 / 12. szám
HELYSÉGNEVEK TÖBB NYELVEN t HOGYAN RENDELKEZIK A TÖRVÉNY? » AGYONHALLGATOTT MAGYARORSZÁGI PÉLDÁK csak kibúvók felfedezésének aran tudjuk érvényesíteni, s akkor még nem szóltam a háttérben meghúzódó nyelvtörvényről. Mert az idézett törvény sem zárja ki, hogy a hivatalos megjelölés mellett ott legyen a nemzetiség nyelvén is a helységnévtáblán a falu neve, hiszen amit nem tilt egy törvény, az megengedett. Fel kell hát ismerjük jogainkat, s éljünk is azokkal! Teljes mértékben a falu önkormányzatától függ ugyanis, hogy a gyakorlatban alkalmazza-e a kétnyelvűséget, avagy sem. Mindenesetre a jövő generációjának érdekében cselekedne, ha élne törvényadta jogával. Mert miről is van Az agyonhallgatott magyarországi példa: kétnyelvű helységnévtábla az út mentén E vekkel ezelőtt, frissen kapott érettségi bizonyítványommal a zsebemben, egy hosszú vakáció elé néztem. „Leányom - mondta akkor 78 éves nagyanyám elmennék én meglátogatni Mariska húgomat Elekre, ha elkísérsz, egyedül én már nem utazom oda az Isten háta mögé.“ Hadd ne mondjam, milyen boldogan vállalkoztam az utaskísérő szerepére, tudván, hogy majdcsak velem egykorú unokahúgomnak köszönhetően aligha fogok unatkozni. Nagy élmény volt. Bejártuk a környéket, elmentünk Gyulára, Békéscsabára, s ami érdekesség volt azon a tájon, mindent megnéztünk. Ám számomra - bármilyen hihetetlen is - az egyik legnagyobb felfedezés az egyes faluk mezsgyéjén levő többnyelvű helységnévtábla volt. Én ilyet azelőtt nem láttam, s bizony itthoni beidegződéseimnek köszönhetően, elő is tört belőlem a csodálkozás, hogy „minek egy helységnévtáblára több nyelven kiírni a falu nevét?“ Még csak elképzelni sem tudtam, mire ez a „luxus". Mentségemre szolgáljon, hogy még „kölyök“ voltam, a politikához alig, a nagypolitikához végképp nem értettem. Az itthon alkalmazott gyakorlatból indultam ki, az egyetemes emberi jogokról nem sokat hallottam. Másfél évtized telt el a megidézett nyári szünidő óta, de én mind a mai napig emlékszem, hogy a népkönyvtár falán például négynyelvű bronztábla hirdette, hogy az épület, amely előtt állok, az Eleki Népkönyvtár. Nem átmeneti, könnyen eltávolítható, pillanatnyi elvárásnak megfelelő állapotnak szánták a többnyelvű feliratot, mert akkor megtette volna az üveg- vagy a pléhtábla is. A nemzetiségi politikájáért sokszor és joggal szidott Magyarországon évekkel ezelőtt felismerték: szükség a többnyelvűség alkalmazása, még ha a kisebbségek szórványokban élnek is csupán! Azóta bizony, ha csak Győrbe vagy Budapestre ruccanok át, elégedetten szemlélem már itt a határ közelében is a községek nevét az útmenti táblákon: Bezenye - Bizonja. Nagyanyám húgai az 1947-es kitelepítések során Elekre kerültek, a másik nagyanyám testvérei Hadára és környékére, míg nagyapám hét testvéréből Nyíregyházától kezdve Vaskútig, a jugoszláv határ mentére mindenhová jutott. A következő nyáron, amikor átutaztam Vaskútra, csöppet sem lepett már meg, hogy az út mellett a Vaskútat jelző tábla alatt ott volt a Waschkent felirat is, míg Harta alatt a Hartau név díszelgett, tudatván a világgal, hogy ott németek is élnek. szó tulajdonkeppen? Engem 18 éves koromban mellbevágott, hogy egy országban ki lehet tenni a helységnévtáblákat több nyelven is, mert azt hittem, hogy az egynyelvűség a természetes állapot. S még gimnazista korom végére sem tudtam helyrerakni magamban, hogy is van ez: én diószegi vagyok, hiszen áldott emlékű nagyanyám, ha mesélt dédapámról, akinek aratás idején Diószegről a födémesi határba hordta az ebédet, követve a gőzgép nyomait, vagy ha megidézte őseinket s a régi időket, a kiinduló és visszatérő pont mindig Diószeg Volt. Az én lakhelyem ugyanakkor Sládkovico- vo, a Diószeg névre a hivatalos nyelvben még csak utalást sem találtam. Pedig mi soha nem költöztünk el vagy vissza. Tudtam, éreztem: itt nemcsak nyelvi kérdésről van szó, hanem az őszinteség hiányáról, titokról, melyről nem akarnak nekem beszélni. Márpedig a titkok, félinformációk a legveszélyesebbek, mert mindig sokat sejtetnek, a sejte- tést pedig nem lehet reális érvekkel megszüntetni. Ma már tudom, nemcsak káoszt'akartak bennünk kelteni, hanem azonosságtudatunktól is meg akartak fosztani. Szeretném hinni, hogy polgári demokráciának induló társadalmunkban valóban az emberek jó közérzetének megteremtése a cél. A társadalom a polgárt fogja szolgálni, teljesen mindegy, hogy az a kisebbséghez vagy a többséghez tartozik-e. Minden politikai fórumon ezt kell szem előtt tartsák, s akkor az is természetes lesz, hogy az itt élő nemzetiségi gyereknek is megadják azt a lehetőséget, hogy azonosítani tudja szülőfaluját szülőfalujával. Ne szűkítse be látókörét a kategorikus egynyelvűség, hogy az új generáció már szemléletében is fel tudjon zárkózni a fejlett demokratikus országok mögé. Az egyelőre legelterjedtebb gyakorlat: „Biztos, ami biztos, mi még maradunk az egynyelvűségnél..." A csallóközi törekvések. A falu saját költségén kitetette a magyar feliratot is, ám ez bántotta valaki(k) szemét (?), nemzeti érzését (?)... Vajon miért? Csanaky Eleonóra Gyökeres György (2) és Varga Ervin felvétele területeken, a Csallóközben és másutt, ahol az ott lakók - saját kezdeményezésből és költségén - a hivatalos név alá(!) a maguk nyelvén is kiírják falujuk nevét. De még egy esetben sem találkoztam azzal, hogy a pozitív magyarországi vagy más európai példát bárhol is megemlítették volha. Mert ne maradjunk csupán Magyarországnál! A világ fejlett országaiban ugyanis több évtizedes gyakorlat, hogy tiszteletben tartják a kisebbségek nyelvét, s ezt minden hivatalos feliraton demonstrálják is. Elég talán a legismertebb példákat megemlítenem: Finnország, Svédország, Dél-Tirol, Svájc - ahol a kisebbségek nyelve hivatalos nyelv is egyben. Egy asztali naptár ételreceptjeinek magyar fordításáról S hogy miért tartottam fontosnak beszámolni a magyarországi példákról? Nem a reciprocitás elvének alkalmazását várom el, mert az eleve antidemokratikus kufárkodás lenne. Hanem mert az elmúlt hetekben, hónapokban több szlovák lapban olvastam felháborodott hangnemben megírt cikkeket arról, milyen „atrocitások" történnek a magyarok lakta Agyam valamely rejtett zugából elöpattantak és papírra kívánkoztak ezen emlékeim, mikor a Szlovák Köztársaság területi és közigazgatási felosztásáról szóló törvényét olvastam. Hadd idézzem az én elvárásaimmal ellentétes s ezáltal számomra szomorú részeket: „3. § 1 (Minden községnek és községrésznek elnevezése van.) 4. § a községeket és községrészeket a hivatalos nyelven jelölik meg. 5. § A községek és községrészek elnevezései (3-4. §) kötelezőek a tájékoztató és a közlekedési táblák elkészítésénél és felhasználásánál, a szervek, hivatalok, vállalatok és egyéb jogi személyek székhelyeinek, a természetes személyek állandó és átmeneti lakhelyeinek, a vasúti állomások, repülőterek és kikötök megjelölésénél, a menetrendek, a statisztikai áttekintések, a távközlési lexikonok, a kartográfiai alkotások kidolgozásánál, a sajtóban és más hírközlő eszközökben, valamint az állami szervek és a községek hivatalos tevékenységében." Szép kivételit asztali naptár jelent meg Praktikus szakácsnő 1991 címmel Jana Horecká ügyesen összeállított ételreceptjeivel és Dusán Tichy színes fényképeivel. A mártoni Os- veta Kiadó lepte meg vele a szlovákiai magyarokat. Hogy ez a meglepetés nem volt minden tekintetben kellemes, arról elsősorban Tibor Hradecky fordító tehet, de a felelős szerkesztőt, Beatrix Homolovát is terheli érte némi felelősség. Nem vagyok jogász. Tudom azonban, hogy a jog nyelvén egy ..csak" egy ..is" nagyon sokat jelenthet, de nem tartom szerencsésnek az úgy megfogalmazott törvényt, amelyben emberi jogainkat Igen. jól sejtik - sót akik megvették a naptárt, azok meg is győződhettek róla -, baj van az ételreceptek magyar fordításával. Lehet, hogy túlzott igényességgel fogják a szlovákiai magyarokat vádolni a kiadó munkatársai, s azt mondjak majd: ahelyett, liogy hálásak lennénk az anyanyelvűnkön megjelent naptárért, bíráljuk őket. Mi valóban örülünk minden magyar nyelvű kiadványnak - különösen ha az szlovák kiadói szervek kezdeményezésére jelenik meg —, de csak akkor tudunk ennek igazán örülni, ha nyelvi szempontból is elfogadható. Az anyanyelvűnkre ugyanis érzékenyek vagyunk, s azt tartjuk: elég, ha mi magunk rontjuk, más nemzet fiai ne segítsenek nekünk ebben. Az ilyen kiadvány esetében ugyanis, mint ez a naptár, nemcsak azzal a követelménnyel jár a nyelvi selejtesség, hogy esetleg nem érti meg vagy féreérti az olvasó a szöveget, hanem azzal a veszéllyel is, hogy a hibásán lefordított szlovák szöveg rontja majd az itteni magyarok elég gyenge alapokra épülő nyelvhasználatát. Ha meg azt nézzük, hogy e naptár kiadásában nemcsak a jó szándék - a magyar nemzetiségű háziasszonyok ismereteinek bővítése - játszott közre, hanem az üzleti szempont is. akkor talán elvárhatjuk, hogy ezek az asszonyok a pénzükért hibátlan, hasznaiható árut kapjanak. A hibákból ítélve a fordító csak úgynevezett konyhanyelven beszél magyarul. Márpedig a konyhanyelv és a konyha nyelve közé nem lehet egyenlőségjelet tenni, mint ahogyan az anyanyelv és az anya nyelve sem mindig ugyanaz. Konyhanyelvnek - mint tudjuk - a nyelvtani ismeretek nélkül elsajátított, szegényes szókincsű nyelvváltozatot nevezzük, a konyha nyelve pedig a konyhai szakszókészlet ismeretét feltételező nyelvváltozat. Ha a fordító nem ismerte jól a szakácsszakma magyar szókészletét, olyan lektorral kellett volna a kiadónak megbíráltat- nia a magyar szöveget, aki ebben otthonosan mozog, s a magyar helyesírást is jól ismeri. De ne csak általában mondjunk bírálatot a szövegről, hanem lássuk a tényeket is! Kezdjük a sort azokkal a nyelvi hibákkal, amelyek félrevezetik a naptár olvasóját, s folytassuk majd a nvelvitudat-gvengítő vétségekkel! Mindjárt a naptár elején fennakadtam egy kifejezésen, s ez a zöld petrezselyemgyökér volt. Alig akad recept, amelyben ez elő ne fordulna. De mi lehet ez? - kezdtem rajta gondolkodni később, amikor a petrezselyem szó önmagában is előfordult ugyanabban a receptben. Előbb arra a következtetésre jutottam, hogy ez talán olyan petrezselyemgyökér, amelyen még a zöldje is rajta van. Később figyeltem fel arra. hogy valahányszor a zöld petrezselyemgvöker kifejezés szerepel a hozzávalók között. egyrészt a képén zöld petrezselyemleveleket látunk a tálak díszítéseként. másrészt petrezselyemgyökérre nincs is mindig szükség az étel elkészítéséhez. A végén megállapíthatja a figyelmes olvasó velem együtt: annak ellenére, hogy a petrezselyemlevelek majdnem minden illusztráción ott láthatók, maga a petrezselyem zöldje kifejezés vagy a petrezselyemlevél szó nem fordul elő a recept szövegében. Márpedig a zöld petrezselyemgvöker nem jelenti a magyarban a petrezselyemleveleket. Nem is jelentheti. Rejtély, hogyan téveszthette e kettőt össze a fordító. Előbb egyszerű sajtóhibának tekintettem, de — sajnos - többször is előfordult ez a kifejezés: feketeborsóval fűszerezzük. Amikor a máj fűszerezéséről volt szó, azt hittem, a szedő tévedett. De amikor a karalábé fűszerezésére is a feketeborsót (?) ajánlotta a naptár, nem voltam abban biztos, hogy a nyomda hibájá- - ból került a feketeborssal helyébe a feketeborsóval szóalak. Reméljük, a háziasszonyok nem fognak majd mindenáron ilyen nevű fűszert ke- ”resni, hanem megelégszenek a feketeborssal. De vajon tudja-e majd mindenki, mit kezdjen az ujfűszer névvel. Ezt a fordító a nővé korenie kifejezés szó szerinti lefordításával alkotta. Magyarul ennek a fűszernek szegfű- bors a neve. Es mit tesznek azok a szlovákul gyengébben vagy nem tudó háziasszonyok, amikor ezeket az ételneveket elolvassák: sült kínai" káposzta, csőben sült spenót, csőben sült paradicsom? A szlovákul tudókat talán eligazítja a riira. amely a szlovákban a cső mellett a sütőt is jelenti, és sejteni fogják, hogy a cső .sütő' jelentésben fordul elő a magyar szövegben. De a szlovák nyelvet kevésbé ismerőknek problémát okozhat ez a szóhasználat. A magyar szakácskönyvek általában a .sütő szót használják a nira megfelelőjeként: én eddig csupán egyetlenegyben találkoztam a cső szóval: a sütő mellett zárójelbe téve. A siitöcsö összetett szót ebben a naptárban-1 1991. III.: i/asárnap
