Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-22 / 12. szám
r 4 *0 Kulcsár Tibor Tavasz, tavasz, úgy vártalak! Konok, makacs, dér-zúzmarás, fagyos telek páncélja zárt, mint hét lakat. Tavasz, tavasz, úgy vártalak, mint barna rög a hó alatt, mint pacsirtát a tiszta ég, mint ifjú lány a kedvesét, vagy bús vándort a messzeség, mint szép mesét a kisgyerek. Tavasz, tavasz, köszöntelek! Tavasz, tavasz, úgy vártalak! Belopóztál a vár alatt, s nézted: az ég ezer tüzes csillagszikrát szór szerteszét. Zizzen a lomb, suhan a szél, összesimul bimbó, levél. Pattan a rügy, csattan a csók, pezsdül a vér, s titkon csodás fehér, piros virágba gyúl a lomb, az ég, az ifjúság. Tavasz, tavasz, velünk maradj! Varázserőd hadd zúzza szét örökre már a tél jegét, vihart, borút. Legyen gazdag gyümölcs a fán, tisztább a szó, termőbb a nyár, legyen merész a szárnyalás, mellyel az ész mindig tovább, egekbe tör, s hadd fonja át ezer tüzes fehér virág, piros virág a szíveket! Tavasz, tavasz, köszöntelek! Tavasz lesz megint. Megintő tavasz talán? Lehet, hogy ez a tavasz már „folyamatba is lépett“ csak éppen nem vesszük észre, mert valahogy nem akar megjelenni a csontjainkban, nem bizsereg bele a lelkünk legmélyebb rétegeibe, és a bőrünk sem érzi, mert senki sem látja a Napot, senki sem lélegzi be a föld legelső sóhajtásának savanykás, mégis üdítő, feltámasztó illatát. Lehet, hogy nem is sóhajt a föld? , Lehet, hogy ez a Föld csuleg nem a vesztesek és győztesek földjévé kátyúsodik. Ködös tavasznak nézünk elébe. Sajnos, ez a köd már nem a tavalyelőtti november köde, hanem az idei márciu-' sé, melynek természete szerint ez a köd nemzeti. De hány ember a nemzet valójában? Annyi, amennyi lakja és műveli annak térképen is behatárolható területét? Vagy több? Netán kevesebb? Minden bizonnyal annyi valójában, ahány a sajátjának érzi, s ahány a tulajdonjogot úgy értelmezi, hogy a másikét KÖDÖS TAVASZ pa sóhajtás, csupa lélegzetvétel előtti csend, csupa visszafojtott lélegzet? Vagy lélegzet se? Nem tudom. És sokan nem tudunk fontos dolgokat, mert tele vagyunk ismét bizonytalansággal, tele gyanakvással. Emberi tulajdonságokkal vagyunk tele, mert azt sem tudjuk, hogy a telefonunkat vagy sóhajtásainkat hallgatják le éppen, vagy mind a kettőt. Vádlottak vagyunk megint, jószándékunkkal együtt is veszélyesek azokra nézve, akik csakis nélkülünk tudják elképzelni az úgynevezett degradálódott európai utat. Kimennek a térre és buzgó lobogólengetéssel hirdetik a nemzeti mindenekfölöttiség útvesztő eszméjét, az ellenségkereső, szegényes képzelőerő mindenekfölöttiségét. Haragos öregembereket és jámbor gyermekeket kiszolgáltató mezei stratégiával hirdetnek nemzeti tavaszt. A nemzetiség jobbik fele pedig megszeppenve kérdezi: vajh milyen tavasz már az, mely nemzeti? Olyan tavasz. A megszent- ségtelenítésnek odavetett rügyfakadás. Rügyfakasztó talajmentiség. Talajmentiség itt, a Duna mentén. Itt, ahol maholnap talán a felszín is abbahagyja a fecsegést és a mély példáját követve hallgatásba merül, miközben elterelik a medernek vizét - azokba a mesterséges árkokba, melyeket még a rendszerváltás előtti eszelősök ásattak velünk. A rendes ember távasz kezdetén csak ránéz a földre és máris tudja, megvan-e már a kellő langya a földnek, mely befogadja és csírázóvá fakasztja a magot. A rendetlen ember ujját dugja a földbe, aztán nagyképűen leszólja a földet, s tán magot se vet. Ezt rendszerint nemzethez való hovatartozástól függetlenül cselekszi meg, ám olykor megesik vele, hogy ezt az aktust is nemzetinek mondja. Lelke rajta, az a vesztes lelke. Európa földje remélhetőnem akarja nemzeti alapon elvitatni. A tavaszra, mely nemzeti, nem tudok szép szót mondani. Mert milyen is lehetne az? Olyan talán, melyben trikolórszínűt virágzanak a cseresznyefák? Netán olyan, melyben másféle trikolór színét virágozzák? A tavasz kizárólag a természet joga, melynek az ember csakis a haszonélvezője lehet, nem pedig a megátkozója. A barackfának nem nő szakálla, a krumpli bokra nem terem kökényt. Sajnos, eme európainaK mondott régióban még nem mindenki tudja ezt, s akad olyan is, aki dióverő léccel indul a málnásba kukoricát szedni. Derűsebb korban magam is derülnék az ilyen buzgalmakon, de bizony mostanság miért is derülnék, hiszen azt sem tudom, előtte va- gyunk-e a forradalomnak, vagy utána. Mert ha utána vagyunk, akkor a jelek szerint eltart még egy ideig és aligha lesz további próbatételek nélkül való. Ha meg előtte vagyunk, akkor leprát hoz ránk a késedelem. Persze, azt sem tudhatom igazán, hogy hányadán állunk ezzel a tavasszal itt. ‘A tavasszal, mely remélhetőleg nem lesz nemzeti. Ha pedig az lesz, akkor nem tavasz lesz. Akkor marad a köd: a márciusi, az augusztusi és a november utáni köd, melyben a megálmodott demokráciát talán kitapogatni se tudjuk, noha minden vágyunk szerint simogatni szeretnénk. És elnézést, hogy tele voltam ily „lírai hasonlatokkal“. Mentségemre szóljon, hogy valóban tele vagyok, s ami így kitölt, az ném a derű. No, de majd meglátjuk! Addig is ne csak nézzük, de lássuk is. Mármint a valót magunk körül, mely egyértelműen ködös, sőt zavaros, mint az Európába vezető utak kátyújának vize. Legszívesebben sarat mondanék. Keszeli Ferenc Q) 'S '2 C 1 ü) S N :o c §
