Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-15 / 11. szám
I •r jr szólót, aki szép fordításban, anyanyelvén tolmácsolta nekünk Petőfi igazát. Az 1848-as szabadságharc lényegében: a nemzetelnyomó zsarnoksággal együtt a többséget és kisebbséget egyaránt gúzsba kötő rendszer megsemmisítését követő néphatalomba vetett hit, s nem a gyávaság és magatehetetlenség vezérelt bennünket a múlt év őszén, amikor nem szerveztünk ellentüntetéseket. Hittük: a nép szava - Isten szava. Hittük: a demokrácia a kisebbségek jogegyenlőségét is jelenti. Hittük: ha egyenlő állampolgárai vagyunk hazánknak, akkor egyik fő ismérvünk, anyanyelvűnk is egyenlő a többségiek nyelvével. Hisszük: bennünket sem sújthat a kollektív bűnösség vádja. Csak annyira vagyunk bűnösök, amennyire a többi nemzet és nép. Tudjuk, s ezt szintén a szabadságharc tanulsága mondatja ki: az új rendben is csak annyi jussunk lesz - semmivel sem több, semmivel sem kevesebb -, amennyit kiharcolunk magunknak az alkotmány és a törvények adta lehetőségek közepette. Törvényadta jogunk, akár a kormánnyal együttműködve, érvényesíteni állampolgári jogainkat; de akár a kormánnyal szemben is, ha demokratikus jogainkban korlátoznának. Félreértést kerülendő, nem a vesztett csaták színhelyén felállított obeliszkek sorát kell növelni! De hiszen mi nem is vagyunk szoboremlékpártiak. Mint a legtöbb nép, a szabadságeszme hívei vagyunk. Számunkra az 1848-as szabadságharc hagyatéka a szabadságba vetett hit, amely ha apáról fiúra öröklődik, mint a népdal, minden emlékműnél maradandóbb érték. Ez az írás nem a látható jel, a magunk után hagyott tárgyi emlék ellen szól, csupán arról: a gondolat, az eszme igaza több a síremléknél. De azért ápoljuk kegyelettel megkopott szoboremlékeinket! Gondolatot, eszmét sugallnak. 1848 győztes és vesztes csatáihoz, kimagasló személyiségeihez kötődő emlékeink szerepe nem lebecsülendő. Ápoljuk hát a többszörös túlerővel szembeni vesztett csaták, a szabadságharc emlékeit. Nem csak azért, mert ez az utódok kötelessége. Vajon megünneplik-e, és hogyan ünnepük majd Európa Tavaszát unokáink? Feltehetően a szabadságharc eszméihez méltón: szabadon. És semmilyen - a hivatalt az állampolgárral szemben védő - nyelvtörvény által nem korlátozva: édes anyanyelvűnkön. És úgy, hogy közben nem fogja magát megbántva érezni sem osztrák, sem szlovák, sem román. A negyvennyolcas szobrok és obeliszkek csak azért maradtak meg, mert megkímélte őket a világégés, míg virágaink, minden világégés ellenére minden tavasszal kinyílnak. Sidó Zoltán B ranyiszkón, Pereden, Nagysallón mára már többnyire megkopott szobrok, obeliszkek - a vesztes és győztes csaták színhelyén; a meghurcolt Klapka-szobor Komáromban, Petőfi Sándor menetrendszerűen megcsonkított, bemocskolt po- zsonyligetfalui és Kossuth Lajos múzeumkertbe rejtett rozsnyói szobra. Virágok, koszorúk. Ezek lennének a negyvennyolcas forradalom hazai emlékeztetői? Ezek, vagy maga az 1848-49-es szabadságharc eszméje, melyet a szülői ház, az iskola, irodalmunk, nemzetiségünk szervezetei, intézményei oltottak belénk nemzedékről nemzedékre? Diákkorom hóvirága amolyan csakazértis csokor volt: tudtuk, a sétány bokrai s az ünneplők közt elvegyülve, az államvédelem vigyázza a rendet. Hát csakazértis koszorúztunk Pereden, Nagysallón, Komáromban... De a rozsnyói Kossuth-szobor, a lévai honvéd-sírok virágok nélkül maradtak hosszú éveken át. A hontalanság évei nem kedveztek a nemzeti történelem tiszteletére is nevelő családnak, több esetben a szülők — hogy itthon maradhassanak - még a nemzetiségüket sem vállalták. Az ötvenes évek iskolájában ezután legfeljebb a versek tolmácsolták a .szabadságóhajtást, és csak nagy ritkán ismertettek meg bennünket helytörténetünk, szellemi földrajzunk hazai térképével, így nem csoda, ha a mátyásföldi diák nem tudott a sze- pesváraljai honvéd-tömegsírról, az Ung-vidéki a peredi csatáról. Az egy hazában élők esetleges közös, vagy egymás elleni csatározásairól semmit sem tanultak. Irodalmunk traktorzúgástól volt hangos, a kulturális szervezet más évfordulók jegyében és tiszteletére énekelt, táncolt. Nagysokára jutottunk el - bizonyos osztályszemlélettel körülhatárolt, felettes szervek által jóváhagyott - történelmi emlékezésig, kegyeletadásig, amikor sok-sok honi magyar hatat számára már nem anyanyelvén nyújtottak értelmiérzelmi kapaszkodót. Úgy tűnik, minden kényszerű visszafogottság és kényszerpálya ellenére, maga az eszme, az 1848-49-es szabadságharc lényege az - kevésbé a szoboremlék -, amihez kötődünk. Tanúsítják ezt a régi rendet-rendszert megbuktató, november utáni márciusi ünnepségeink, melyeken sehol sem emelkedett magasba ökölerdő, amelyek egyikén taps fogadta a más nyelven A RÁÜL GYEREK FÜLEI Camilo Jósé Cela elbeszélése a 7. oldalon „TENGERÜNK UGYAN NINCS, DE TENGERNYI OKOS, RÁTERMETT EMBERÜNK VAN“ Ordódy Vilmos riportja a 4. oldalon MENEDÉKET NYÚJTUNK A MENEKÜLTEKNEK Kis Éva beszélgetése Martin Fendrych belügyminisztériumi szóvivővel a 3. oldalon A DÁMA ÉS A KELMEFESTŐ Szabó G. László írása az 5. oldalon
