Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-08 / 10. szám
ÚBUJBSB/l * <r * 15 BŰNTUDAT- Uram, én egy vallomással tartozom önnek, magamnak és az utóbbi négy évtizedben felnevelkedett nemzedéknek. Tudja, uram, ki vagyok én?- Igen, ön egy nagy tiszteletnek örvendő nyugdíjas tanár.- Ugyan már! Ne túlozzon. Kitől érdemelnék én akárcsak a legparányibb tiszteletet is?- A négy évtized folyamán a keze alól kikerült volt diákjaitól és a még élő szüleiktől.- Ne tréfáljon! És miért?- Lelkűket csiszolva, ismeretekkel felvértezve elindította őket az életbe.- Lelkeket csiszolva? Ismeretekkel felvértezve? Hajaj! Önmagamat vagy másokat ámítsak? Nem! Nagyon kérem, hallgasson meg. Nem sok van már nekem hátra, meg kell szabadulnom egy nagy tehertől. Ne! Ne mondjon ellent! Szenteljen egy kis időt a lelki nyugalmát kereső embernek. XXX Hivatásból választottam a pedagógusi pályát. Tudja, mit mond az Értelmező szótár? A pedagógus nevelő-oktató munkával hivatásszerűen foglalkozó képesített nevelő. Vagy pedig: munkáját egyéni elgondolás alapján végző... szakember. Nos, ez eddig így rendjén is lenne. Mégis itt kezdődik az én nagy dilemmám. Higgye el, az utóbbi időben sokat töprengem. Vissza-visszaper- getem életem eseményeit. És végleg rájöttem: az egész munkámnak vajmi kevés értelme volt. Ha belegondolok, szegény, szerencsétlen emberke vagyok. Nem hiszi? Pedig így van... Negyven éven át ámítottam, félrevezettem és félreneveltem egész nemzedékeket. Pályámon nagy lelkesedéssel és még nagyobb elhatározásokkal indultam. De hát milyen korban kezdtem? Az ötvenes évek elején. Szerencsétlen történelemtanárként. Akkoriban átírták az egész történelmet, kezdve földünk és az élet keletkezésétől. A világtörténelemnek egyetlen nagy alakja létezett: Sztálin generalisszumusz, a világ népeinek és proletárjainak dicsfénnyel övezett vezére. Szava szent és megmásíthatatlan volt történelmi, hadászati, gazdasági, filozófiai, de még természettudományi kérdésekben is. Jóságos apánknak tiszteltük és tiszteltettük. Őt meg országát is fényes példaként állítottuk felnőttek és gyermekek elé egyaránt. Részletezzem tovább? Minek? Jött a nagy gyász. Sztálint megrendülve búcsúztattuk. Gyászszalagot hordott az egész iskolánk. Még akkor is azt hirdettük, hogy bái meghalt, de műve megmarad, így tehát a nagy vezér halhatatlan. Mindezt így vertük diákjaink fejébe. Ez idő tájt jutottam Moszkvába jutalomkirándulásra. Elvittek a Vörös térre, ahol a mauzóleum előtt hosszú sorok kígyóztak. A szovjet polgárok nagy vezéreiket akarták látni. Bennünket, mint a Szovjetunió leghűbb testveror- szágának követeit, soron kívül előre engedtek. A két Nagy ott feküdt békésen egymás mellett. Ha életükben nem is nagyon lelkesedtek egymásért, a halál meghozta számukra a békességet. Szegény diákjaim! Közben mi minden kiderült! Ismét újra kellett írni a történelmet. A Sztálinról elnevezett városok nevét lassan visszanevezték. Szobrait hol látványosan, hol csak az éjszaka leple alatt távolították el. De képzelje csak el a szegény történelemtanárt, aki tegnap még a nagy vezér történelmi érdemeit sulykolta a nebulók buksijába. Másnap pedig saját kezűleg kellett eltávolítania képét a forradalmi emlékszobából és a faliújságról. És ismét csak a katedrára kellett állnia, pironkodva kellett ugyanazokat a diákokat meggyőznie, hogy a nagy, mindenek felett álló és a világ megváltására hivatott vezér véreskezű hóhér volt. Valahogy csak túléltük, nyugtatgatva magunkat, hogy vezérek jönnek, vezérek mennek, a nép marad. Fontos a csehszlovák és a szovjet nép örök, megbonthatatlan barátsága! Lassan már ezzel a tétellel is megbékéltünk volna. Azt kérdezi, hogy mit szóltak ehhez a diákok? Én visszakérdezek: mit szóltak a felnőttek, köztük a történelemtanárok? Tanulták és tanították az átfogalmazott történelmet. Talán volt más lehetőségük? Már azt hittük, hogy az átértékelések korszaka befejeződött. Dehogyis! Jött 1968... A tanárnak ismét ott kellett állnia a katedrán. És megintcsak magyaráznia kellett, hogy a Sztálin halálát követő időszak politikusai se makulátlan lelkek. Letagadták a múlt hibáit, az országot a csőd felé sodorták. Távozniuk kell hát és jön az emberarcú szocializmus. Ez így az előzőektől valamivel jobban hangzott. Valahogy a diákok is fogékonyabbak voltak az új tételek iránt. Hirdettük hát az emberarcú szocializmust. A tankönyvek átírására azonban már nem jutott idő. A szovjetek és szövetségeseink lerohanták az országot. Nem kell emberarcú szocializmus, mert az csak maszlag. A nép bizalmát élvező politikusok pedig a párt, a nép árulói. A hatvannyolcas eszméket és képviselőiket elsöpörték. Újra ott álltam a katedrán. S ugyanazoknak a tanulóknak, akiknek még néhány héttel ezelőtt nagy meggyőződéssel bélyegeztem meg a Szovjetuniót megszállónak, most ugyan meggyőződés nélkül, de csak szajkóztam a hivatalos szöveget, hogy ők országunk megmentéi, különben a ragadozó tőkés világ zsákmánya lett volna. Uram, ezek a gyerekek mit gondolhattak rólam? De még ha csak az előírt szöveget szajkóztam volna! Ám amikor kérdőívet tettek elém, többek között azzal a kérdéssel, hogy mi a véleményem a szövetséges csapatok bevonulásáról, beírtam, hogy augusztus huszonegyediké az önzetlen internacionalista segítség szép példája volt. A legszívesebben szembeköptem volna magam. Különben viszont mehettem volna utcát söpörni. Azt kérdezi, volt-e szégyenérzetem? Volt! Még szerencse, hogy a diákok és szüleik ezt a kérdőívet nem látták. A szemem sült volna ki szégyenemben. Ezt is túléltük. Megbékéltünk a megszállással, sőt annak következményeivel. Tudomásul vettük, hogy százezreket távolítottak el állásukból, akik hangosan is kimondták, hogy az ő véleményük nem egyezik a hivatalos értékeléssel. Ki is törődhetett volna további sorsukkal, mikor mindenkinek megvolt a maga baja. Egyik kiváló kollégámnak is távoznia kellett. Én is a kizárása mellett szavaztam. Mi mást tehettem volna? Különben én is az ő sorsára jutok. S ha most magának életemben először elárulom, hogy még az utcán is messzire elkerültem őt, nehogy valaki vele lásson, akkor a gyomrom is émelyegni kezd. önmagamat utálom! Ha megláttam, hogy velem szembe jön, közömbös képpel átsurrantam az utca másik oldalára. Hát idáig jutottam. A diákjaim elől nem szökhettem el. Minden áldott nap elibük kellett állnom és hirdettem nekik azt, amiben én se hittem. így ment ez közel húsz esztendőn át. Akkor aztán valami elkezdődött. Itt-ott néhány száz ember megkockáztatta a tüntetést. A rendszer ellen. Nekem újra csak mondanom kellett a hivatalos szöveget, hogy azok közönséges bűnözők, börtön- töltelékek, rendbontók. A diákok csak hallgatták. Ki tudja, mit gondoltak a rendbontókról és mit rólam. Néha mintha gúnyos mosoly jelent volna meg arcukon. Ez bizonyára nekem szólt. Abból is gondolom, hogy amikor nyolcvankilenc novemberében tömegesen felvonult a diákság, akik ellen bevetették a rohamrendőröket, egyik tanulóm megkérdezte: Tanár elvtárs, ezek is börtöntöltelékek? És mit gondol, mint mondtam erre? Nem, nem téved, a hivatalos véleményt ismételgettem: megtévesztett fiatalok. Mondjam tovább? Mondhatom? Néhány héttel később a „megtévesztett fiatalokat“ az egész ország ünnepelte. Apáikat megszégyenítő helytállásukért hősökké nyilvánították őket. Nemsokára a hatvannyolc után eltávolított kollégánk is visszatért. Erkölcsi elégtételt kapott. És jobbára fiatal kollégáinktól, akik kizárásakor még valahol az iskola padjait koptatták. De én milyen elégtételt adhattam volna neki? Kértem volna tőle bocsánatot, amiért ellene szavaztam és még az utcán is elkerültem? Erre egyszerűen nem voltam képes. Hát így történt. Tudja, mi, pedagógusok a nemzedékeket évfolyamok szerint értjük. Ahány évfolyam, annyi nemzedék. Látja, hány nemzedék került ki a kezem alól. S mennyire összezavartam az agyukat! Az egyikkel Sztálint dicsőítettem, a másikkal megutáltat- tam. Egyszer a szovjeteket a leghűbb szövetségesünknek, máskor leigázóinknak neveztem. Az államosítást történelmi győzelemnek, majd súlyos tévedésnek, a tegnap elítélt ellenséget másnap ártatlan áldozatnak nyilvánítottam - a pontosan megszabott tananyag szerint. S még hogy a pedagógus „munkáját egyéni elgondolás alapján végző szakember“? Hát így végeztem én a munkám? Ne, ne szóljon közbe! Ne vigasztaljon azzal, hogy másképp nem lehetett. És nem is az Értelmező szótár szövege a hibás. A hiba itt belül, bennünk volt. Én oktató? Nevelő? Mire oktattam a fiatalokat? Hazugságokra. Mire neveltem őket? Képmutatásra. Most meggyóntam magának, ha nem is lelkipásztor. Bűnösnek érzem magam és nem másoktól várom a feloldozást. Magamnak meg nem adhatom meg. Talán illő lenne bemutatkoznom. De fontos? Hisz nem voltam egyedül. Sok-sok történelemtanár, pedagógus és nem pedagógus sorsa azonos az enyémmel. Ezek velem együtt valamennyien bemutatkozhatnának. S talán változtatna a lényegen? Befejezésül még valamit elárulok. Évente kapok meghívót régi diákjaimtól érettségi találkozóra. Egyre se megyek el. Hát elmehetek? Hogy nézhetnék a szemükbe, mikor a tükörbe se merek pillantani ... A vallomás hitelességét igazolja: Zsilka László Sztálin ideológiai unokája - Szaddam Sztálin Egy szovjet magazin feltette a szenzációs kérdést: vajon igaz lehet-e, hogy Szaddam Husszein Sztálin unokája. A felröppent hír alapja az a tény, hogy a generalisz- szimus fia, Jakob egy náci börtönben halt meg. Ennyi elég volt hozzá, hogy a pletyka fonalát tovább szövögessék és kiszínezzék. A mese folytatása úgy szól, hogy Jakob nem pusztult el a börtönben, sikerült megszöknie, Közel-Keleten talált menedéket, egy iraki kisvárosban telepedett le. Családot alapított, egyszerű falusi lányt vett feleségül. Nemsokára fia született - Szaddam. A történetnek van egy megtámadható pontja. Szaddam Husszein, az ..agyagkunyhóból feljött csillag" (ahogyan egyik egyiptomi életrajzírója nevezi) 1937-ben született, tehát két évvel a második világháború kitörése előtt. Félárvaként született, nyomorúságos gyermekkora volt. Neveltetését nagybátyja felügyelte. A fiatalkori komplexusok felnőttként is meghatározták jellemét. A francia Le Nouvel Observateur közölte Husszein egykori testőrének visszaemlékezéseit. A gorilla beszámolt Szaddam Husszein napi elfoglaltságáról. Még a békebeliről, ötkor kel, sétál a rezidencia kertjében (ahol mesterséges tavakat létesítettek a kedvére), helikopteren repítik a kertbe a reggelijét - a tevetejet. (Szaúd-Arábia királyától, Fahdtól egyszer húsz tevét kapott ajándékba.) Hét előtt már a palotabeli dolgozószobája íróasztalán ül - golyóálló mellényben. Déli egykor hajóra száll a Tigris folyón - saját kezűleg kormányoz -, ott költi el az ebédjét - a sült halat Mint a diktátorok többsége, ő is retteg az árulástól, a betegségtől. Fél, hogy megmérgezik. A karosszékét is mindenhová utána viszik, nehogy valaki tréfából mérgezett gombostűt helyezzen a feneke alá. Hetente kétszer alapos orvosi vizsgálaton esik át, egészségét olyany- nyira óvják, hogy például az orvosi egyetem dékánja szabja meg, milyen legyen a szobája hőfoka. Országából megteremtette a félelem köztársaságát. Akárcsak ideológiai nagyapja, Sztálin tette a Szovjetunióból. Sok mindent tanult példaképétől. A nép ellenségeit 70x70 centiméteres föld alatti kalitkákba záratta. A delikvensek két-három hónapnál tovább nem bírták. Naponta egyszer engedték ki őket, hogy kinyújtózzanak. Más ellenségeket 5x5 méteres, medencébe vettetett, s a medencében viz helyett sósav lévén - elevenen szétmarta őket a lúg. Elég volt, ha valaki véletlenül rálépett egy plakátfoszlányra - amely korábban az elnök fenséges arcát ábrázolta -, nyomban kikiáltották ellenségnek, s az illető máris a ..visszaút nélküli palotában" találta magát - kprra, nemre való tekintet nélkül Ellenzékiek gyermekei is ellenségnek számítottak, az áldozatok között néhány hónapos csecsemők is akadtak. Az izraeli elhárítás ügynökei egyszer titokban elküldték Szaddam írását egy grafológusnak - név nélkül. Az írásszakértő megállapította, hogy az illető nagyzási hóbortban szenved, erős paranoiás tünetekre lehet következtetni az írásából. Megteremtette a rettegés országát, ahol talán ö maga retteg a legjobban. Ezért vette magát körül megbízható emberekkel - csupa közeli rokonnal. Idősebbik fia a biztonsági szolgálat főnöke, egyik veje tábornok, sógora vezeti az elnöki helikoptert... Az 1968-as fordulat után Ahmed Szaddam Husszein Hasszán al Bakr átadta Husszeinnek a hatalmat, aki karrierjét azzal kezdte, hogy a kabinet 21 tagját árulás vádjával agyonlövette. Nem kegyelmezett a rokonainak sem. A kritikát nem tűri. Az iraki-iráni háború idején egyik tábornoka valamiben nem értett vele egyet. A vitát- a tanácskozás alatt - Szaddam azzal zárta le, hogy elővette pisztolyát és agyonlőtte a tábornokot. Majd mintha mi sem történt volna- folytatták a tárgyalást. Szaddamon kívül csak valamennyi jelenlévő kapott sokkot. Husszein Babilónia királyának, Nabukodonozor kései utódának képzeli magát. Nabukodonozor Krisztus előtt 586-ban elpusztította Júdeát, lerombolta Jeruzsálemet- és felvirágoztatta Babilont. Ám Dániel próféta megfejtette Nabukodonozor álmát, s az álom azt jövendölte: ,, Kiűznek az emberek közül, a mező vadjai közt lelsz tanyát, füvet legelsz, mint az ökrök, és az ég harmatja fog öntözni. Hét időszak múlik el Így fölötted, míg belátod, hogy a Fölséges uralkodik az emberi királyság fölött, és annak adhatja, akinek akarja". (k) Népesedési gondok Kínában Ha nem követjük az „egy család - egy gyermek“ elvet 2000 után is, akkor Kína népessége 50 év múlva meghaladhatja a kétmilliárdot - írja a China Daily, majd demográfiai tanulmányok alapján hozzáteszi, hogy 2030-2040 körül az országban majdnem 1,4 milliárd ember él majd, és a népesség növekedése lényegében megáll. 2000-ig azonban még a mostani 1,06 mil- liárdról 1,2 milliárdra nőhet Kína lakosainak száma. Ez a szaporodás még nagyobb arányú lenne, ha nem vonnák szigorú ellenőrzés alá. Ezt az ENSZ egyik tanulmánya is igazolja, amely szerint Afrika népessége évi 3 százalékkal növekszik (Kínáié jelenleg csupán 1,08 százalékkal), a világ népessége pedig 2010-ben meghaladja majd a kétmilliárdot. * 1
