Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-08 / 10. szám
M ezítláb a falnak dőlt nyárban. Mezítláb a forró homokban. Nagyszarvü ökrök felpúposodó háttal húzzák a magasra rakott szénásszekeret. Por, por, por. Verebek. Tollgombócok az akácfák ágain. Nyitott csőrrel, ég felé tartott fejjel állnak a tyúkok az árnyékban, leesett szárnyuk a földet éri. Belemélyed az út porába az ökrök repedt, holdkaréjú patája. Lusta por marad a nyomukban és a kerekek csikorgása. Kútkáva nyikordul. Rekedt kiáltás az udvarmélyről. Elakad a kerítés korhadó lécein, a falba vert vasszögön függő, szakadt lóistrángokon, a semmire-se-jó láncdarabokon, rozsdásodó drótvé- geken. . A falnak dőlt nyár fehéren izzik. A szeme lesi a bodzabokor emyős virágát, a virágok tövén gömbölyö- dő zöld bogyókat, s a kocsiszín pókhálós titkait. Egyedül az istálló farának támaszkodó, két erős akácfaoszlopon nyugvó féltető alatt. A szalmakazalban pattog a holnapi tűz. Látja. Lánggá nézi a szénaboglyát; izzó tengerré, fényzuhataggá. Szerkeszti Kövesdi Károly Vasszögbe huppanni! Jaj, boronák föld-fényezte tüskéi! Jaj, gerenda alatt lapuló sarló, kasza! Jaj, jaj! A vasszög kicsi dárdaként áll ki a lábfejéből, keskeny vörös csíkban szivárog a vér a szög mellett a roncsolt húsból, s csordogál lefelé a lábujjak közé. Nézi a szivárgó vért, nézi. Nem is fáj. Leül, s egy rántással kitépi a sebből a rozsdás vasszöget. Iszamos sárgagombócok keletkeznek vérből és porból. Kivirágzik az első seb. Az első az öt közül, a jövendölés szerint. Fut a kút melletti betonvályúhoz, vérző lábát a vízbe mártja, majd forró homokot hint a sebre, amely most kezd égni, sajogni. Szipog. Szeméből kibuggyannak könnyei. Nincs könyörület, nincs menekülés. A seb sajog és pipacsbimbóként lassan újra kinyílik. S a stiglincek cin-cin, csipognak, s cukkorúznak a vadgerlicék. És minden eleven fában nő egy tűnt egyetlensnap alatt, s az élet más célt, más értelmet nyert. Sandrinak a katonaélet nem volt teher, nyűg, mint azok számára, akiket a behívó parancsolt a kaszárnyába. Élvezte a katonai rendet, fegyelmet, gyorsan beletanult mindenbe, ügyes volt, értelmes, talpraesett, és a feljebbvalói ezt észrevették. A kiképzés végén a legjobb minősítést kapta, ami azt jelentette, hogy belátható időn belül a parolijára felkerülhet az első csilla- gocska. Most azonban mindez eszébe sem jutott. Feldobta és elkapta unokaöcs- csét, aki hangosan nevetett száll- tában-estében.- Már elég lesz — csendesítette Sára az öccsét - még le találod ejteni.- Hát Ferkó? - kérdezte válasz helyett Sandri.- Dolgozik.- Ilyenkor?- Beállt a csődörös mellé - magyarázta Sára - s most van az etetés ideje.- Csődörös lett Ferkó? Méry Gábor felvétele GÁL SÁNDOR Forog: Körbe-körbe a saját tengelye körül. Ha megáll, a világ tovább forog. Forog, lassul, egyre lassul, majd egészen megáll. Mintha nem is mozdult volna. Ismét súlyos lett minden, és nehéz. Két kézzel felemelhetetlen, két kézzel lebírhatatlan, két kézzel átfoghatatlan, két lábbal bejárhatatlan. A téli stiglincek csivognak a falombok között. A fészekben stiglinc- fiókák sárga feje, négy pici napocska hajlik a világ fölé, cin-cin, itt vagyunk cin-cin, ragyogunk. A kert alján, a komor-zöld szilva- fa ágai között pedig gerlefészkek, hét szál gallyból. Cukkorúznak felette a gerlék, röpködnek kimerevített szárnyakon. A kert közepén végigfutó, keményre taposott út két oldalán székfű sárga-fehér bóbitái. Illatuk este ködként száll a fejesedé káposztaá- gyás fölé. A kerítésen túl frissen épített gépszín. Benne új gabonacséplőgép és az elevátor összecsukott gólya-nyaka. Még nem húzatták ki az udvarra. Lobog a csend. Súlyosodik, megkövesül. Mintha minden szó megégett volna az emberekben. Mintha porrá esett volna szét minden hang. Egy perc, egy pillanat. Emelkedik és süllyed az időben a mindenség. Vasszögek a porban. Borona föld-fényesítette tüskéi a falnak döntve. A gerenda alatt sarló és kasza. A tokmány és a köszörükő az istállóablakban. Lépni, mindig följebb a föld-fényezte borona tüskén elérni a sarló nyelét, a kasza szürke pengéjét, mindent megtapintani, mindent kézbe venni, felnyújtózkodni egészen a tetőig, s egy gyors elrugaszkodással földet érni, porba huppanni. (Regényrészlet)^ láthatatlan kereszt, a minden emberben a jövendő sebhelyei. A toronyóra most üti a tizenkettőt. Bim, bim, bim... Hazajött Sandri. A haja rövidre volt vágva, és feszült rajta az egyenruha, mintha ráöntötték volna. Az anyja sírt, amikor meglátta. Az apja pedig csak hallgatott és nézte a fiát. Harag nélkül, de valami kimondhatatlan keserűséggel, amely csak a torkáig jött fel, ott megrekedt és nem tudott hangokká, beszéddé szabadulni. így ültek az asztal mellett, csendben, csak Kövesné hüppögött, nyelte befelé folyó könnyeit, aztán a tűzhelyhez ment, leütött néhány tojást, rántottát készített belőle, s amikor a tojás megsült, odatette a lábast az asztalra. Alvégi Köves József leszelt három darab kenyeret, a megmaradt félkenyeret visszatette a pad sarkában lévő kenyeresládába és hozzáláttak a vacsorához. Még be sem fejezték, amikor valósággal berontott az ajtón András, egyenest Sandri ölébe. Az anyja csak később jött Utána. Sandri felállt az asztaltól, megfogta Andrást a hónaljánál fogva és feldobta a magasba. Ugyanúgy, mint azon az estén, amikor megmondta a nővérének, hogy katonának áll. A szobában semmi sem változott azóta, minden a régi helyén állt, az öregek is a szokott helyükön ültek az asztalnál, mégis minden más lett; valójában semmi sem hasonlított korábbi önmagára, még ha alakját, formáját meg is őrizte, meg is tartotta. Két teljes hónap telt el azóta az este óta. Két hónap! Milyen semmi-idő, milyen kicsinység, tyúklépésnyit ha számít az ember életében. S mégis! eltűnt a büdös istállószag, az istállói prices panaszos nyi- korgása-nyekergése, eltűnt a villanyéi, a kapanyél, és a szántás, vetés, részesaratás inatszakasztó terhe; elAz.- A kupeckodással felhagyott?- Ki vesz mostanában állatot? Senki. S el sem adják. Jól tudod. Nincs pénz. Élni pedig kell.- Hiszen csak kérdeztem. Nem rosszból. Csak egy kicsit nehezen tudom elképzelni Ferkót a csődörök mellett.- Édesapám minden reggel meg- jártatja a csődöröket - dicsekedett Andris. — Körüllovagolja a falut és még a Duna felé iá lemegy velük néha.- Neked meg hoztam ám valamit- mondta Sandri. A katonablúz zsebéből egy zacskó cukorkát vett elő, s a gyerek kezébe nyomta.- Savanyú? — kérdezte Andris.- Az, biztosan az.- Akkor jó. Mert én csak a savanyút szeretem. A gyerek a zacskó cukorral odabicegett a tűzhely mellé és leült a sámlira. Bal lábán még mindig vastag, fehér kötés volt. A seb, amit a rozsdás szög okozott, csak lassan gyógyult.- Hát hogy vagy? - kérdezte Sára, amikor leültek az asztal mellé.- Már túl vagyok a kiképzésen- mondta Sandri. - A legjobb minősítést kaptam a szakaszunkban. r- Mintha híztál volna...- Vagy két kilót. Pedig nem heve- résztem. De nem ám! Kemény az élet odabent a kaszárnyában. Kövesné elvitte az asztalról a lábast és a villákat. Ment mosogatni.- Holnap ebédre gyere hozzánk- mondta Sára az öccsének. - Ki tudja, mikor jössz haza megint. A Ferkó is otthon lesz, mert vasárnap nem dolgoznak.- Hát nem is tudom.,. Édesanyám ...- Menj csak - mondta Kövesné, miközben eltette az elmosott lábast.- Menj csak Sáriékhoz. Én majd vacsorára készítek valamit. Még egy darabig elüldögéltek a sűrűsödő homályban, aztán Sára felállt és elköszönt a szüleitől.- Várj — mondta Sandri -, én is veletek megyek egy darabon. Vette a blúzát, begombolta, majd felcsatolta a derékszíját is, alatta le- huzogatta a blúzát, hogy feszesebben álljon, és indult Sára után. Sapkáját a bicegő Andris fejébe nyomta.- Te miért bicegsz? - vette észre a kölyök lábán a kötést. - Mi történt a lábaddal?- Beleugrott egy rozsdás szögbe- mondta András helyett az anyja.- Minden baj utoléri. Égyszer a nyakát szegi valahol, mert mindenre felmászik. Nemrégiben az óltetőről szedtem le... András hallgatott és nagyokat bicegve lépegetett anyja és nagybátyja között. Nem volt kedve szólni és nem is nagyon tudott volna, mert a szájában egy nagy szem savanyú cukorka lapult, amelyet időnként a nyelvével meg-megforgatott. A rozsdás szöget persze nem felejtette el, de nem is találta olyan tragikusnak az egészet, mint az anyja. A felnőttek mindent eltúloznak, gondolta magában, s mindig jobban félnek a kelleténél. Az az óltető sem volt semmi különös. Csakhogy az anyja nem tudja, miért mászott fel oda. Nem tudja, hogy közvetlenül a tető széle alatt keltek ki a galambfiókák és neki azokat okvetlenül látnia kellett. Fontos volt, hogy megnézze, milyenek, mert akkor hogyan mesélhetett volna róluk? Az utca végén megálltak.- Merre mész? — kérdezte Sára az öccsétől.- Benézek a kocsmába. Aztán meg lehet, hogy kimegyünk a pincéhez. ' - Sokat ne igyál.- Tudod, hogy nem szeretem a bort.- Édesapa?- Hallgat.- Büszkeségből.- Vagy haragból.-Nem haragszik rád. Azért nem, hogy elmentél. Ha neheztel, inkább azért, hogy nem szóltál neki. Anyánknak azt mondta, még szerencse, hogy katonának, és nem csendőrnek álltái.- Csendőrnek? Soha!- Van puskád? - kérdezte hirtelen András Sándortól.- Van.- Lőttél is már vele?- Már hogyne lőttem volna!- Mire?-Céltáblára.-S el is találtad?- Hát persze, hogy eltaláltam. Megcéloztam, visszatartottam a lélegzetemet, és durr! Már a közepében is volt a golyó.- Mint a lábamban a szög... Eltalálnál egy embert is? A gyerek kérdése után megsúlyo- sodott a nyári est. Sandri nem tudott mit válaszolni. Ezt a kérdést még soha nem tette fel magának. Most pedig kiszaladt a gyerek száján és átdöfte láthatatlan nyilával az értelmét.- A céltábla olyan, mint az ellenség - próbált valahogy válaszolni a gyerekeknek -, az ellenséget pedig, ha támad, meg kell semmisítenünk. El kell találnunk, hogy mi győzzünk... Érezte, hogy a szavai üresek, meggyőződés nélkül hangzanak, s méginkább érezte, hogy András kérdése megtelepedett az agyában, mint iszapos folyómederben a nehéz kő, s felverve a hullámokat, ismétli önmagát szüntelenül: „Eltalálnál egy embert is..,? Már régen a kocsma felé ballagott, amikor még mindig ez a kérdés lüktetett a fejében. S a cimborák között ülve az ikszlábú kocsmaasztal mellett is újra és újra feléledtek a szavak. Kifelé menet a pincékhez sem tudott szabadulni tőle. S hajnalban, amikor Nagyné mellől felkelt, akkor is a gyerek kérdései törtek rá: „Eltalálnál egy embert is?...“ S bármerre nézett a ritkuló sötétségben, mindenhol ezt látta. A megülepedett utcaporban, a bokrok mozdulatlan levelein, az égen úszó hasas felhők alatt, s a csendes házak homlokzatán. Nem tudott szabadulni. A kérdés csak kérdést szült. Valóban: Eltalálnék-e egy embert?!
